Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.
Második évfolyam - 1887-02-15 / 7. szám
De egyszerre nagyon megváltozott minden. — A szomszédos kedveskedések egyre gyérültek és mintha csak a szentlélek szállta volna meg a szomszédokat, mindegyik a kibékülés igaz ösvényére lépett. Rejlett pedig mindennek oka a következőkben. Jónás ur megunván az örökös papucskormányt, kezdett ilyen formán gondolkodni: »Eh, aki adta! én vagyok az ur a háznál, úgy lesz minden, amint én akarom!« S rettenetes hősiesség szállott szivébe, elannyira, hogy nyíltan hadat izent Jónásné asszonyomnak, amely hadviselés hogy csúfos vereséggel végződött, nem ő az oka. Vala pedig e családi csöndéleti mozzanatnak egy hívatlan tanuja is Judith asszony személyében, aki Mátyás urnák ^olt becsületes gazdaasszonya. Jónás ur megsejtvén a dolgot, illendőnek találta Judith asszonyt kapaczitálni, nehogy esete köztudomássá váljék. Es addig-addig kapaczitálgatta, először csak a kerítésen keresztül, majd titkon a kerítésen átugorva, hogy kezdte magát nagyon is jol érezni annak társaságában, — lévén még Judith asszony java korbeli szemre való portéka. Mátyás ur viszont jobban megtalálta nézni a kis Klárikát, mint az öregek szokták, és hogy milyen szándék érlelődött 50 éves kebelében, mutatja a múltkori eset, amikor is tükör elé állván, ilyenforma gondolatok keletkezének agyában: »Nem vagyok én még szemre való? Igaz, hogy ez az egypár ősz hajszál, de azért egy ki:, menyecske mégis csak hozzá illenék! Kiteszek biz én száz fiatalon is; azután van is mit aprítani a tejbe. Hejh! az a kis Klárika! . . .« így tűnődött a vén szerelmes, amelyről ha István urli valamit tudott volna, bizony sóbálvánnyá válik ijedtében, levén ő kelme Klárikával olyan boldog egyetértésben, amelyről bárki is meggyőződhetik, ha az estvéli órákban betekintene a Jónás ur kertjét diszesitő lugasba, amelynek árnyékában két szerelmes ringat á magát a legszebb remény-, illetve egymás karjaiban. Amely dologról, hogy sem Jónás, sem Mátyás uraim semmit sem tudának, akár tűzbe merném tenni a kezemet. A dolgok ilyetén állásában történt egy vasárnap délután, hogy Jónás ur nagy léptekkel járt fel s alá szobájában, szájában elmaiadhatlan pipájával, rnig felesége komája as; zonyát meglátogatni ment el hazulról; midőn egyszerre kopogtatnak, s az ö »szabad« kiáltására belépe nemzetes Dorombozy Mátyás uram. A mely felett Jónás ur akkorát bámult, hogy még pipáját is kiejtette szájából, történvén ez a csuda teljes világi életében először. — Szerencsés jó napot kívánok nemzetes Orbánczay Jónás kedves szomszéd uramnak! — Min iazon jókat kívánom nemzetes Dorom-bozy Mátyás uramnak is! — Óhajtottam megtisztelni . . . — R/szemről a szerencse. — Tessék leülni kedves szomszéd uram! Hát az István uifi mivel tölti uri napjait ? Mindig a kertet bújja, most is ott van. Hát a Klárika leányasszony? — Az is kertjében babrálódik, nagyon szereti a virágokat. Hát az áldott jó nemzetes asszony, az én kedves szomszéd asszonyom? — Az bizony nincs itthon. — De mindig jó egészségnek örvend? — Nagyon is. — Hát a Judith asszony? — Az is megvan. S minekutánna egym 's háznépének egészségi mivoltát egész az utolso csirkéig kikérdezték, áttértek • egymásra. — Örvendek, hogy friss, jó egészségben látom nemzetes Orbánczay Jónás uramat is. — Köszönöm. De szomszéd uram is egészen megfiatalodott, mintha csak ezelőtt 20 évvel látnám. — Hála Istennek! egészségem mindig volt. — Még meg is házasodhatnék. — Már magam is gondoltam rá. — Hanem azután meghívjon ám engem is a la: kodalmára. Minden bizonynyal. — Hát a Judith asszonnyal mi lesz? — Azt elverem, úgyis sokat vesződtem már vele. — Jó lesz biz az! Feleségem szegény már úgyis j nagyon öreg; én meg majd megfogadom. Derék asszony! — Takarékos. — Takaros. — Ej, ej! szomszéd uram! — Miért ? — Hát csak ugy mondtam. — De ha szabad kérdeznem, kit szemelt ki kedves szomszéd uram jövendőbeli házastársának ? Szép-e ? — Nagyon szép. — Jó-e? ! — Nagyon jó! — Van-e valamicskéje? — Az is van, de ha nem volna is, van nekem hála Istennek, •— elég uri módon eltudom tartani! — Az is igaz; de hozzá megy-e kedves szom• széd uramhoz? Beszélt-e már vele, vagy az apjával? Vagy még talán nem is bizonyos? — Én bizony még nem beszéltem. — Nem baj azért! Jó lesz, ha én leszek a násznagyja? — Szerencsémnek tartanám, — hanem . . . (Vége köv.) QfíLedyijayzaty ^Diito&e.
