Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1887-01-15 / 6. szám

De tovább nem sírok . . . panaszom némul} el, Mert ezt a jó Isten tegezé ily renddel — Megnyugszom végzésén. Es most Isten veled! virágos sirhalom — JSe vedd zokon kérlek, ha hallod panaszom — Mert ugy szerellek én ! . . Tudod miként enyhül a beteg fájdalma. — Ha van. kinek szegény keservét ilmondja, II és z tvev őre lelv én. MÉSZÁROS JÁ.VOS. A felcserélt czimtáblák. Eljött a boldog, várva vart nap. Megígérte, hogy ma meglátogat, mikor a nevelt.ntézetbe megy, felszalad hozzám pár perezre duenciájával. Megfogja tartani szavát kétségtelen. Csak az a vén Madelaine mamsell maradna el mellőle ! . . . No de hát ugy is elcg gyönyörűség lesz vele szemtöl-szembe lenni, hallani kedves csengésű szavát, megfogni remegő bársony kacsóit, elmerülni szép szeme nézésébe . . . Eveline ! . . . kedves Eveline ! * * * Végre halk kopogás hangzott ajtómon. »Szabad ! kiáltani örömrepesve. A félig nyitott ajtón egy borzas fej kukkant be: • Pióczát vegyen, kérem! Olcsón adom ám, mai fogás« . . Tovább i.em hagytam beszélni. Ily gorombán kizavartatni édes iilusióimbol ! Dühöm leírhatatlan volt. »Mars !« Kiáltám torkomszakadtából a ficzkóra, ki mind bellebb merészkedett tolakodni czók-mókjával, s ugy vágtam be utánna az ajtót, hogy ki.-> híja, hogy lábat be nem csíptem. Tudom meg nem állott futtában a túlsó utcza sarkáig! Alig pihegtem ki magam egy kissé felindulás m után, — megint kopogtatnak. »Most már ö lesz« — gondolám — »más ki is lenne.« »Szabad< mondám a lehető legolvadékonyabb hangon, és siettem az ajtót magam kinyitni. Ezúttal egy kis inas gyerek settenkedett be »jó napot» kívánva, kezében egy pár óriási csizmával. «Haza hoztam, instállom az izéket, a mester kéreti legyen szives azt a kis izét« . . . kezdett vigyorogva declamálni kiállhatatlan czérna hangon. Izgatottságomat csak az tudhatja elképzelni, ki volt valaha hasonló helyzetben. Csapongó lelkem magasabb regiókba készül szárnyalni, s ily prózai lények rántanak le még prózaibb megjelenésükkel fényes egemből. A suszterinast minden magyarázat nélkül kirúgtam. Behallott a szobába, a mint jajgatva gurult a lépcsőkön, valakibe beleütközött, majd lesodorta lábáról, •— az illető aztán nem is késett maga részéről Í zintén egy kis mozgá i erélyt kölcsönözni a szerencsétlen gyerkőeznek, egy erőteljes káromkodással kisérve műtétét. Nyomban rá minden kopogtatás nélkül robajjal csapódik fel az ajtó és egy Mokány Berczihez hajKarczolat. i szálnyira hasonló uri ember állit be. Se jo nap, se semmi . . . még azt sem mondta »befellegzett.« Hanem mondott mást ! Oda allt az íróasztalom elé (én a meglepetéstől alig bírtam szóhoz jutni) s napoleoni positurába csapva magát, vésztjósló hangon igy dörgött. »Megdoglottek a sárréti tehenek he! Azt a füz fán fütyülő rézangyalát az urnák !« Éppen jó kedvemben talált, szinte vágyakoztam valakivel összetűzni, hogy kitóltsem mérgem. »Uram ! — kiáltottam felugorva, — »hallja az ur!« »Semmit sem hallok,« — tombolt az — »semmit sem, az ur csaló, megölöm ! Szavai nyomatékául csakugyan félelmesen rázogatni kezdé feje fölött rézfokosát. Erre én is bottal mentem neki. »Uram !« — szólék — »ön visszavonja szavát , . . vagy . . .« »Semmit sem vonok vissza. Az ur, míg távol voltam, rászedte együgyű ispánomat hazug kuruzsolásával. Az ur kontár, nem érti mesterségét, minek károsítja a szegény embert, ki bizalommal fordul az úrhoz, miért nem mondja meg, hogy tők, hogy .. Tylui! a ki áldója van. Én kontár, én nem értek mesterségemhez, én, ki féléve tettem le az ügyvédi vizsgálatot, ki hét fővárosi, s egy legio vidéki lapnak közbámulatban részesülő, elragadtatással fogadott szerelmes lyrikusa vagyok, az Evelinehez irt dalkoszoru feledhetetlen szerzije .... én ? A méltatlankodás keserve ugy elfogta keblemet, hogy ütésre emelt jobbom önkénytelenül aláhanyatiott. Míg a dühöngő ember már majdnem tettlegességre vetemedve, a legválogatottabb titulusok, aesthetikátlan kifakadások özönével halmozott el, én lassankint azon meggyőződésre jutottam, hogy ez az ember biztosan ajtót tévesztett, de hogy mint tehette, fel nem foghattam; hiszen az ajtóm felett ott van a kiakasztott kis táblán arany betűkkel: dr. Vékony Fridolin ügyvéd. Hogy értetem meg ezt most vele ? A latogatásra kitűzött idő — rémülten vettem észre — már múlóban volt, szörnyű kétségek gyötörtek. »Uram« — vágtam szavába — »ön csalódásban szenved !« »Hogy csalódásban szenvedek« —rikoltozott már egészen berekedve . . . meghiszem azt. No de várj csak zsidó, majd szenvedsz te is, nem viszed el szárazon!« »En . . . zsidó, ki dühös antiszemita vagyok, ki