Pápai Ifjusági Lap – 1. - 4. évfolyam – 1885-1889.

Második évfolyam - 1886-10-15 / 2. szám

Háború szerelem miatt. Beszélyke. (Vége.) III. A nagy királyt nagyon elfoglalták újraszületett országának ügyei, de uiég sem kerülhette ki figyelmét egy a családjában gyakran meg-meg ujuló esemény, az t. i. hogy István herczeg gyakran távozott az udvarból és több napokig sót hetekig is távol maradt. Nem tudta sehogysem ennek okát kifürkészni, mert ha fiát kérdezte ez iránt, az kitérő választ adott; azt pedig a ki leginkább tudott volna felvilágosítással szolgálni, elfelejtette megkérdezni, — egészen kikerülte figyelmét. István pedig bár látta, hogy gyakori távozása feltűnő, — folytatta látogatásait a vértes erdei tündérnél. Nem riasztotta vissza semmi; nem a nyárnak forrosága, nem a télnek fagya, zivatarai és az erdő orditó vadai, nem az udvarnak reá irányult figyelme^ és Kajánnak titkos kémkedése; a mágnes hatása oly erős volt, hogy az elől kitérni a legnagyobb önkínzás lett volna. De hogy ne ment volna szívesen? A legszebb földi angyalnak csengő szava, édes csókja, forró ölelése várta a vár alatt, melyet ha viszonzott, a legnagyobb szeretetről tanúskodó, távollét alatti aggodalomnak bánatos elmondása következett. Azután lovára ölelvén hívét, együtt haladtak fel a várba, csattogva mint a fülemile-pár, szerelemről, édes boldogságrol. Hogy ne ment volna hát szívesen? Azután a várban ízletes ételek várták, melyek csókokkal voltak megczukrozva, forró tekintettel, menyei mosolylyal, édes beszéddel megfűszerezve. Margit megmutatta paripáit, drágaságait, virágait, mindenét és mindig azt mondta: »Látod ezek a tied is!« üvé volt a nyárnak legelső gyümölcse, ővé a legelső kinyillott virág; az első feslö rózsát az ő keblére tűzte. Hogy ne ment volna szívesen?! Csak egy fajt Istvánnak : a távozás. Ekkor a leány mindig azt mondta: »Miért kell neked mindig távoznod, miért nem maradsz itt örökre nálam? Ha vannak szüleid, hozd el őket, bármily sorsból valók legyenek is; éljenek itt nálam, hogy legyen nekem is édes atyám, édes anyám. Azután nem szabad távoznod itt élünk boldogan. Tedd óh tedd meg ezt, hiszen tudod, hogy milyen nagyon szeret lek!« És akkor látni kellett Istvánnak azt az esdő édes tekintetetet, azokat a könnyes szemeket és fajdalmasan beszélő kis ajkakat, — s ugy érezte, mintha szivének meg kellene hasadnia. Azután beszélt a leányhoz biztató szavakat: »Várj lelkem fele, eljön az idő, hogy együtt lakunk boldogan, szerelemben. Szülőimet nem hozhatom el, mert . . . igen esküszöm, te egyedül az enyém fogsz lenni, a halálon kivül misem választhat el egymástól; csak szüntesd könnyeidet, mert az nékem nagyort fáj!« És ebben a leány megnyugodott. Igy folytak a látogatások és a következő év tavaszán, midőn a természet ünnepélyes mezbe öltözött és nyíltak bőven a kerti s a réti virágok; egy napon mely a legszebb tavaszi napok egyike volt, mert a természet mintegy ünnepelni látszott: újra megjelent István Margitnál, s ez utóbbi, mintha valami előérzete volna, elhalmozta ugyan őt csokokkal, de kebelére borulva szótalan maradt. Csak a könnyei hullottak. István sem volt oly beszédes mint egyébkor, csendesen haladtak fel a várba egymás oldalam . . Azután keblére ölelte István reszkető kedvesét és az áhítat komoly hangján mondá: «Itt az idő, hogy az enyém légy, itt az idő, hogy az Ur színe előtt is az enyémnek mondjalak, oh mond ez elhatározó p'llanatban, valóban akarsz-e enyém lenni?» Édes csók, forró ölelés és néma könny volt rá a felelet. Azután bementek a kápolnába és az úr előtt is örök hűséget esküdtek egymásnak. Ha ezután időről-időre eltávozott István, nehezen esett bár a kedves nőnek az elválás, de még sem ugy, mint előbb. Nem kérdezősködött ezután semmi felől, csak várta, epedve a viszontlátás édes óráját. Oh azok a vár alatti kertben levő virágok, a nyári estéken beh sok édes beszédnek voltak tanúi, azok a döngicsélő méhek beh sokat tudtak volna beszélni szerelmükről zavartalan boldogságukról. Mily kellemesen folytak azok a téli esték, főleg ha a férj eltávozása után visszatért! Mennyi elmondani valójuk volt egymásnak! Mire a tavasz újra eljött és az erdő fái lombkoronával, a rétek virágokkal voltak feldíszítve: Margit is ringatott karjaiban egy majdan kifeslő bimbót, mely szakasztott anyja volt. Nem lehet leirni azt a boldogságot, mely az atya és anya szivét áthatotta, nem lehet leirni azt az örömöt, midőn az első mosolyt az artatlan gyermek arczán észrevették. Oh mily roszul esett az apai szívnek midőn helyzeténél fogva újra meg újra távozni volt kénytelen, s mennyivel édesebb a viszontlátás, mint azelőtt. Kettős és igy sokkal erősebb volt a láncz, mely őt vonzotta. Óh ho^y nem lehetett neki állandóan kedvesetnél maradni, oh hogy megirigyelték boldogságukat! IV. Kaján az ő kémei által mindenről igen jól volt értesülve, tudott mindent és benne a gyűlölség, boszu most irigységgel is volt párosulva. A boszu végrehajtását tehát elhatározta; ezért a királynak fülébe súgott mindent és egyúttal rágalmazásokat is csatolt