Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-01-19 / 3. szám

Ekközben a küldöttség egyik tagjának tudomására jutott az, hogy az alispán még a sertés-vásár kihelyezése november 29-ike előtt, november 26-án végzésileg elrendelte, hogy a vásár a szokott helyén megtartható, időközben hasonló irányú távirati intézkedés érkezett Budapestről is — bizonyára a főispán közbelépése folytán. Lazányi Béla ügyvéd, városi képviselő ur vezetése alatt ekkor — szerdán délután — ismét egy 20 tagból álló deputátió ment a polgármesterhez, hogy most már ne kérje, hanem követelje a vásár azonnali visszahelyezését régi helyére. A polgármester, azzal az indokkal, hogy az egyik városi tanácsos beteg, tehát szerdán tanácsülést sem tarthat, csütörtökön meg ő maga utazik el (vadászni Szerk.) a sürgős elintézés ellen érvelt. — A küldöttség azonban nem tágított, min^k eredménye azután az lett, hogy a tanács „ egyhangúlag" elhatározta, hogy a sertésvásár a régi rendes helyén tartatik meg ismét. Ezt csütörtökön közhírré tették, pénteken a heti sertés-vásár csakugyan a régi rendes helyén tartatott meg. Ez a tény, minden sallang nélkül, hiven elbeszélve. A felsővárosiak kalapot emelhetnek a küldöttség derék tagjai előtt, akik bebizonyították, hogy az erős kitartás győzelmet arat! És most hátra volna az, hogy erről a dologról elmondjuk mi is, a mi szerény véleményünket, csendesen, higgadtan, minden szenvedély nélkül. A sertés-vásárok városunkban meglehetősen élénkek s egészséges forgalmat idéznek elő. A falusiak, akik hozzánk hozták hizott sertéseiket, nem távoztak annélkül városunkból, hogy „Drága királynőm, szivem álma, nézz fel rám — kiáltá a fájdalomtól remegő királyfi — a széllel versenyezve rohantam paripáman eddig, hogy viszontlássalak. Oh panaszold el mi bajod szerelmesednek 1" A lány felnézett rá megtört, bágyadt szemeivel. Egy perczig mintha futó örömsugár lebbent volna végig rajtuk. Aztán megszólalt boldogan, mint egy a másvilágról átsusogva: „Nézd királyfi ... Az én életem . , . mennyire . . . hasonlított . . . e rózsához . . Égő keblem heve . . , a túlságos szeretet hervasztotta el , . . Érzem, . . , hogy . . engem is . . . megöl ... az. Engedd, . . . hogy magammal vigyem . . . oda, hová , . . én . . megyek . . . Isten . . . veled . . . A nap rózsás bucsusugarai körülcsókdosták a halvány, élettelen arczot . . . * * Felébredek álmomból, a holdsugár máimás virággal kaczérkodott-. Sietve hagyám el a hűvöst lugcst. Másnap történetesen arra menvén, észrevettem, hogy a tegnapi szép rózsa hervad. Olyan bolondos vagyok, miudjárt a tegnapi álom jutott eszembe. Eát még a rózsa is tud szeretni? Munkácsy mint bohémien.*) (A művész egy régi levele.) A ki a párisi Muukácsi-hótel exotikus drápáriáí közt, vagy a mestü. sziag&zdag műsertéseik árát vagy annak egy részét ne itt fektették volna be ipari- ós kereskedelmi szükségleteik fedezésére. Ámde mióta az állami állatorvos és a tánács intézkedése folytán, a vásárok a város végén, az alvárosban tartattak meg, azóta nem igy van a dolog. Azóta az ipar- és kereskedelem — az elmúlt két hónap alatt — rohamosan indult pangásnak városunkban. Érezte ezt a belvárosban minden iparos, kereskedő és vendéglős. Mert a falusi' ember a távoli város végéről, eladva áruját, nem jött be a belvárosba, hanem zsebre vágta b, pénzt, hazament és szükségleteit otthon szetezte be. Azután meg az alváros sem nyert ezáltal semmit, mert a tanács tévesen helyezte a Csóka mellé a vásárt, mert azt az állami állatorvos intézkedése szerint az orsz. vásártéren kellett volna megtartani eddig is s ha igy marad a dolog, legközelebb oda helyezték volna ki. Ezen tehát segíteni kellett. Eszterházy Móricz gróf főispán Pápa város polgárainak hálájával, szeretetével és ragaszkodásával gazdagította magát, midőn méltányolva az előtte egyszerű, de tiszta és őszinte szándékkal elmondott szavak igazságát — föltétlenül megigérte hathatós támogatását s igéretét haladéktalanul be is váltotta. Köszönet neki érte a polgárság nevében! Ámde mit szóljunk a város polgármesteréről ? Működéséről már többször elmondottuk véleményünket s legutóbbi viselkedése a polgárság egy tekintélyes számával szemben ismét nekünk ád igazat. Vannak, . akik a polgármestert — aggkorára való tekintettel — kimélni szeretnék. Ámde mi ismételve azt mondjuk, hogy a polgármesteri szék nem nyugdíj intézet termében megfordul, bizonyára különös érzésekkel fogja olvasni azt a deákos levelet, a melyet alább közlünk s melyet a nagy festő huszonöt évvel ezelőtt intézet egy akkori jó barátjához, dr Engel Gyulához, a ki jelenleg balatonfüredi fürdó'orvos. A nagy Munkácsy ebben az időben még szegényes arczképmásolgatásokkal kereste kenyerét, a melyeket csak forintszára fizettek meg a raűárusok, s nem tízezreivel a dollároknak, mint például az amerikai Pulitzer, a kinek a mester ép a legutóbbi napokban készítette el az arczképét. A mint e levélből látható, a bohéme-ség e korszakában az is előfordult néha-néha, hogy az ifja Munkácsi óvatosan surrant be a modern kor samarílánusÁnak, a „Geld für alles„ -nek eldugott helyiségébe s ott nagy pirulások közt vetette le a gyűrűjét, hogy a derék „Krumpel" nél pár forint erejéig bevágja. Az sem érdektelen adat, hogy az időben ki kellet játszania a képeit, ha valahogy tul akart adni egyiken vagy a másikon. De mint a levélből látható a humor a nyomorúság e ragyogó korszakában sem hagyta el Munkácsy Mihályt, s jókedvűen bizalommal tekintett a jövőbe, mely a tervek, az eszmék egész özönét mozgatta meg lelkében. A levélből kihagytuk némely lényegtelenebb sort: azokat, melyek a szorosabb magánviszonyokra vonatkoznak. Gerendási puszta (u. p. Csorvás, Békésmegye), 1865. sept. 22, „Kedves Gyula pajtás! Bécsben vett leveledre már ott nem fes aki közhivatalt visel — tegye meg kötelességét. Mert jegyezze meg a polgármester ur, hogy itt is neki lett volna elsősorban kötelessége felismerni a bajt s azon segíteni. Neki azt kellett volna tekinteni, hogy mi kárt szenved a vásár kihelyezésével a nagy közönség s nem egy-két egyén kérteért, kegyéért .zsebredugott kézzel hallgatni. És jegyezze meg a polgármester ur, hogy a város polgárai a XIX. század ez utolsó tizedében már annyira felvilágosodottak, hogy még első tisztviselőjüktől is elvárnak bizonyos udvariasságot ! Egyébiránt post festa vagyunk ! Legyen elismerés az érdemnék s a méltó helyen és kellő alkalommal hangoztatott megrovás is hasson orvosszer gyanánt! A derék városi képviselők pedig kik a polgárság igazát diadalra emelték — méltó önérzettel tekinthetnek mult heti működésűkre. Mert ők megtették kötelességüket! Alapítási ragály. A dögvész sokszor megtizedelte már országunkat ; a mekkai vándorlók, ázsiai Törökország vad csordái, Oroszország piszka egyformán nyakunkra hozták a veszedelmet; a haiottas kamrákat benépesítették a másvilágra vándorlókkal, — de egy dögvész sem tett akkora pusztulást, egyik sem ritkította ugy meg sorainkat, mint az alapítási ragály, mely — igaz — csak a felsőbb, miveltebb, gazdagabb körökben ismeretes, de azért oly nagy mérvben szedi áldozatait, hogy egy ázsiai dögvésznek is beillenék. A boldogult Wéninger, — financz operatióink ragályában e messze földön ismert Botkin — egyk*or igy nyilatkozott előttünk : oly mánia ez, mely szivet, lelket, vágyat egyformán inficiál s beleesik a legboldogabb ember is! lelhettem, mert utazó félben voltam. Most azonban czélomnál már megpihentem, leráztam magamról a bécsi port, s ismét szép Magyarország egének napja süt az én ártatlan arezomra. Tehát eljött az ideje, hogy ón is ugy írjak a múltról, mint te irtál nekem Bécsbe. Bécsből elutazván, Pesten tartózkodtam egy kevés ideig. Innét utamat tovább folytatva lejöttem az alföldre, s beszegődtam pusztai betyárnak. Lakom a bátyámnál, gondom oly kevés, hogy egyszerre könnyen a nyakamba veszem bebarlangolom vele a tanya környékét. A hol szép lányt sejtek, betekintek hozzá egy pár pislantásra és az oly szives magyar vendégszeretetben részesít, hogy néha egészen ofet felejtem magam ; úgyannyira, hogyha reggel mentem, azon veszem észre magam, hogy rám esteledett. Ekkor aztán ismét haza sietek, egyet alszom az ily kedvesen telt nap után, s reggel megelőzöm a napot fölkeltében, kilesem szemében az örömkönnyet, mely benne ragyog, midőn első sugaraival szerelmesen átkarolja a földet, s felcsókolja a zöld gyep harmatját. Ilyenkor megállok a puszták közepén s eszembe jut Petőfi az Alföld czimü költeményének ezen verse: „Lenn az alföld tenger eik vidékén Ott vagyok hon, ott az én világom. Börtönéből szabadult sas lelkem, Ha a puszták végtelenjét látom." S ezt oly igazán érzem, hatása oly anynyira átjárja lelkem minden rétegót, hogy az mintegy magasra emelkedve, diadalittasan