Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-03-09 / 10. szám

és hervadnak el. — Igazán humánus a világ, mikor az ilyen megbőszült emberek is szabadon járhatnak, kelhetnek a társadalomban ! Hanem mondhatnánk talán már arról a vérről is valamit, a melyik nem folyik ! Természetes, hogy ilyen megátolkodott, kemény fluidummal' csak a pái'os viaskodó uraknak erei dicsekesznek. Van biz abban a vérben is valami gondolkodó képesség. Midőn kiáll az a két haragos ember, kiknek keskeny e széles világ: akkor az észnek szerepét átveszi a vér, megremegteti a kezeket s a gyilkos golyók süvöltve vágják a sebet a levegőn vagy valami kis ártatlan falevélen. Mert ne tessék elhinni, hogy ez gyávaság, vagy nem tudom én mi, — ez a vérnek öntudatos működése. Valamikor bizony a vérnek sem vo't ennyi esze; de hát akkor még nem is volt szükség reá, mert az embereknek is megvolt a magoké. Megtörtént biz az, hogy a vádlottnak megkellek vivnia az ország bajnokával, — de az egyiknek vére mégis festette a küzdő porondot. Ezer szerencse, hogy ma gyengébb operatió is elég a meglyukgatott becsület kireparálására ! Utóbb még ezen a réven folyna el minden vér, — mert maholnap alig lesz ember, aki ne páros viaskodott volna. — De kár minden további szóért ! Megmondotta azt már valamikor Goethe, hogy „mit dem Walinsinn kampfen Götter selbst vergebens.* „A vér nem vállik vizzé," mondja a régi magyar közmondás. És ez talán igaz is volt hajdanán, mig még annyi fináncz és végrehajtó nem ült a magyar ember nyakán. De most ? „ . . Tessék csak belépni azokba A düledezett oldalú, foltozott tetejű guuyhókba, a milyeneket eleget láthatunk városokban és falvakon. Itt lakik a nyomor . . . meg a magyar munkás. Ezek az emberek alig esznek mást az egész hosszú éven át, mint burgonyát és ten- ; gerit különféle változatban ; őket pedig megeszi a nyomor. A belépő azonnal észreveszi, hogy ezeket a rongyos hajlékokat alig fűtik mással, mint a vérnek melegével. Ez a nyomornak szabadalmazott gőzfűtése. Feltűnő az, hogy itt az emberek, alig egy-kettőt kivéve, vizkórban halnak el. Kezdődjék bárhol és bármivel a betegség: elvégre is csak vizkór lesz abból. Nem vagyok orvos, de sejtem, hogy ennek oka az a rosszul ápolt, rosszul táplált vér. Nincs benn erő, nem tud megküzdeni a reátörő betegségekkel. Pedig van ezeknek az embereknek biztos tőkéjük, tnelylyel magokat tisztességesen eltarthatnák: van két munkára termett kezök ; de mikor ezt kénytelenek parlagon hevertetni! Vájjon kell, leesküszik a csillagot a mennyboltozatról, de nem hagyják el a pajtásukat. Meglátszik az már a szemükből. Az ezredes odalépett a sor elé, és megkérdezte a „flügelmaan"-t. — Mondta-e azt a főhadnagy ur? — Dehogy mondta. Semmit sem mondott. Odafordult a másikhoz : — Mondta-e hát mégis ? — Persze, hogy nem mondta. Megkérdezte a harmadikat, a negyediket : — Nem! . . . Nem 1 . . . És ötödször, hatodszor, hetedszer, nyolcadszor Í3 : „Nem 1" A nyolcz önkéntes egyhangúlag kiadta a társát. Az, hogy azt a fiút most milyen nagy büntetés fenyegeti, nem jutott eszébe egyiknek sem. A nyolcz magyar fiúnak nem volt szive, hogy boldogtalan bajtársát megmentse vagy hogy legalább megossza vele az ártatlanul szenvedők sorsát, a miből ugy mégis sokkal kevesebb jutna egyre-egyre. Nubia párduczának méhéből hát mégis születhetnek gyáva nyulak? . . . A panaszos önkéntes, a ki ott állott egy sarokban, sápadt volt, mint a fal. Zokogott a szive fenekén, de annak a zokogásnak nem voltak könnyei. Csak a fogát szoritotta össze, hogy ne lehessen hallani vaczogását. Az ezredes pár pillanatig gondolkodott; lesz-e már valamikor munka, munka nyomán kenyér, hogy az a durva piros vér, melynek mégis csak köszönhetünk valamit, vizzé ne váljon ? Szegény magjai vér, drága magyar vér ! . . . — hl. Társadalmi léhaságok. Önérdek a világ kormányzója. A szenynyes lelkület tág teret hódított immár a köz és magánéletben. A szolgai hízelgés, bókolás és hajlongás mindinkább elharapód/ik, s a férfias jellem mindinitább viszszavonul és akarva nem akarva kénytelen helyet adui a szóvitézének. A csúszás-mászás üli mostanság diadalmát, mert fent éa alant egyaránt erkölcsi gyengeség uralkodik. Az emberek, ha boldogulni akarnak, kénytelenek a nagyok kegyeit hajhászni. A szomorú tapasztalatok ugyanis naponkint igazolják, 1 ogy a kegyvadászó sokkal biztosabban halad előre, mint az önérzetes férfiú, ki magasztos öntudatában látja legfőbb jutalmát. Az üres fenhéjázó nem válogatja az eszközöket, édes keveset törődik azzal, ha meg is szeplősíti jellemét, csakhogy emelkedhessek, mig a szerény, önérzetes férfiú inkább rongyban jár, s száraz kenyeret rág, semhogy a játszi szerencse mosolygásáért s a földi kincsekért oda vesse emberi lényének tiszta méltóságát. Oalfa fényben úszik a társadalom, a nagyokat szemtelen hízelgéssel övezik. A megvásárolt erény hősei gondatlanul csaponganak, a szemfényvesztőt tündérálmak, arany élvezetek repdesik körül. A törpe lelkek gyáva bámul ókra akadnak, kik vakságukban vesztegelnek s szájtátva hallgatnak. A társadalom jobb eleme, Pilátusként megelégedve mossa kezeit, s a bátor föllépés helyett busái), lehorgasztott fővel vonul vissza. A megrögzött balitéletek ellen nem mer sikra szállni s csak gyáva panaszokban tör ki. Pedig mily sokat tehetne a vállvetett szövetkezés ! A társadalomnak egészséges irányt adni erkölcsi és hazafias kötelességünk. Még mostan van időnk, hogy a társadalomban-lépten nyomon élénkbe tűnő örvényt, mely az egész társadalmat magába sodorhatja, egészséges elvekkel töltsük be. Leghathatósabb orvosszerek : az okszerű nevelés, a közerkölcsiség emelése az, erkölcsnemesitő irodalom terjesztése, prostitutió ellensúlyozása, az uzsorásnak kérlelhetlenül szivégignézett még egyszer a soron. — Hát csakugyan nem mondta ? A Judások feleltek rá egyszerre mind a nyolczan : — Nem. -- Jól van. A többi „abtreten" az önkéntesek jöjjenek utánam ! . . . S a magas, szélesvállu alak megindult; végig a folyosón, be a saját lakásába, a szalonjába, a hol nem igen szokott ő katona lenni, csak házigazda. A", önkéntesek némán, csodálkozva lépkedtek utána és sorakoztak a puha szönnyegen. Az ezredes lette a kardját, ezután odament a fiukhoz és igy szólt: — Le a csákót urak. Itt nálam vannak E perczben vendégeim önök, nem is mint katonák, hanem mint polgáremberek. Üljenek le. Megtörtént. — És most hallgassanak ide. Én nem értem ezt az egész dolgot. Mert szinte hihetetlen, hogy egy intelligens ember, a minő az önök kollegája, tudva a következményeket, az alávalóság vádjával sértsen meg egy tisztet, hacsak nincs valami bizonyossága abban, hogy a vádat tanuk igazolják. Attól tartok, hogy önök talán meg vannak ijedve s nem mernek vallani. Nos hát én most, mint az önök házigazdája, . szolgálaton kivül kérem mindnyájukat, legyenek Őszinték. Én az ezredes, becsület szavamat adom arra, hogy bái> goru büntetése, a nők keresetképességének emelése, a népkonyhák felállítása stb. Legtöbbet azonban mégis az iskola és egyház tehetnek. E fontos tényezők hivatvák leginkább arra, hogy az ifjúságban korán felkelthessék a takarékosság és munkaszeretet erényeit. A romlásnak csak czélszerü intézkedésekkel vethetünk gátat, a társadalmi bajokat csak akkor gyógyíthatjuk gyökeresen, ha intézkedéseinkkel a kora ifjúságba nyulunk. Az iskolai nevelés terjedjen ki az ész művelésén kivül a szív nemesítésére is, a mit a tapintos tanár könnyen elérhet. Ezer módja és alkalma nyílik arra, hogy tanítványaiban érdeklődést keltsen a hazafiság a hősiesség, erény, tudomány s művészet nagy alakjai iránt ; a tanárok kötelessége, hogy az ifjúságot nemes eszmékkel és érzelmekkel gazdagítsa ! Az érző, fiatal nemzedék ugyanis könnyen felmelegszik, könnyen buzdul nemes dicsőség utáni vágyra, s a tanító képes benne vonzalmat kelteni az ezernyi alkotás iránt. Az iskolán kivül vegye részt az ifjú a finom és sima társaséletben, hisr, »enkisem követelhet tőle asketikus életet, tanuljon különösen nyelvekett és zenét. A szórakozás egyéb ágait mint a vivást úszást, lovaglást, vasparipázást, csolnakázást, tánczolást, sakkozást, czéllövést, vadászatott stb, tisztességas időtöltésből szintén gyakorolhatja kellő tapintat és korlátok között. Szóval : töltse az ifjú derült körében szabad idejét, hol elevenség eszmecsere van, mely gondoskodásának körét tágítja ós ízlését nemesiti. Ha az ifjú szabad idejét tisztességes szórakozással fűszerezi, ekkor nem jut ideje az unalomra és kártyázásra. A haza bölcse mondá : „A munka egyik legszebb rendeltetése az embernek." Kossuth is szépen, megható vonásokban tárja alénk az ifjúság hivatását midőn leveleinek egyikében arra inti az ifjúságot hogy legyen példaadó a7. erkölcs és munka tekintetében. „Szeress-e — ugvmond — az igazságot, kutassa a tudományt." Szégyen reá ki lomhán vesztegel. Dicsőség arra, a ki dolgozik." Sz. F. Tömeges kivándorlás a Bakonyaljáról Amerikába és annak okai. (Folytatág.) II. A tömeges kivándorlásnak nem kevésbbé fontos oka a munka és kereset hiánya. mit mondjanak is, abból önökre soha, semmiféle hátrány vagy kellemetlenség származni nem fog. Kezeskedem róla. Most pedig beszéljenek nyíltan, mondják meg lelkiismeretökre, hogy mi van a dologban. Mondta-e azt a főhadnagy ur ? . . . És nubia párduczának korcsszülöttei, ezek a gyávák, ezek az alávalók, felállottak vagy ülve maradtak, a mint nekik tetszett és azt felelték újra mindannyian, hogy nem. Az ezredes ekkor lassú lépésekkel a sarokig ment, a hol a kardja volt. Ezt a becsületes fegyvert felkötötte újra, azután neki fordult a nyomorult rajnak s egy kitörőben levő tűzhányó haragjával kiáltott: „anketen." Egy pillanat alatt meg volt a „gléda". — Most pedig azt mondom nektek, ti árulók, ti gyávák, ti semmirekelők, hogy egy sem fogja viselni közületek soha a tiszti kardbojtot ! . . . Mert én voltam akkor az első emelet egy ablakában, és hallottam, mikor a főhadnagy a sértést elkövette! — Kehrt euch ! . . . A fohadeagy ur egy pár hét múlva már dijnok volt valami hivatalban. * lm, te kedves magyar nemzetem, ezt csinálja néha a te fiaidból a mi „közös" hadseregünk terrorisáló szelleme.