Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-03-09 / 10. szám

lásokból Reich már meggazdagodott s nem tudjuk, hogy az osztozási vágy, vagy anyagi érdek ösztönözte-e dr. Breuer rabbit Reich támogatására, de tény az, bogy a minisztérium előtt legutóbb vallott közös és óriási kudarczuk után ujabban a dr. Breuer rabbi által magasztalt Reich ismét és most már 100—100 írttal akarja az egyes orthodox zsidó hitközségeket megzsarolni azzal az indokolással, hogy még a közoktatásügyi minisztériumnál sem lehet elérni semmit pénz nélkül, — kenés nélkül. Csúnya feltevés, mely jellemzi azt, a ki ilyet feltételezett ós dr. Breuer Salamon ezen Reich. Iczig leghívebb és legmegbizottabb embere, ós dr. Breuer Salamonnak, még hátra levő rövid itt léte alatt is minden törekvése oda irányul, hogy a pápai izr. hitközség Reichnak ezen legutóbb követelt 100 frtot is elküldje, ép ugy mint a múltban az 50 frtokat elküldötte. Nincs jellemzőbb dr. Breuer Salamon erkölcsi és szellemi életére, mint az, — hogy azon Reich Ignácznak csatlósa, — kit Dr. Hildesheimer az európai zsidóság ezen büszkesége legujabbi lap példányában, botrányos üzelmei ós zsarolásai miatt megrovandó és megbólyegzendő egyénnek nyilvánított. £s ne higyje senki, hogy Dr. Ilildesheimer tán neolog rabbi, sőt ellenkezőleg ő a német orthodoxiának legtekintélyesebb vezéregyénisége. Dr. Hildesheimerral dr. Breuer Salamont persze összehasonlítani nem lehet. Czólunk egyébbiiánt csak az volt, hogy kimutassuk azt, miszerint a jelenlegi pápai rabbi azonReich Ignáczczal czimboráskodik, kit még Dr. Hildesheimer is a magyar zsidóság átkának tart. A fentebbiek előadása után csak gratulálhatunk a pápai zsidó hitközségnek, hogy ezen nagy germanisatortól, ós hitszakadást csinálni akató rabbi Dr. Breuer Salamon befolyásától végre-valahára megmenekül. Kívánjuk, hogy dr. Breuer gyászos szereplése intő például szolgáljon a legközelebbi rabbiválasztáskor. Válasszon a zsidóság egy toleráns, hazafias érzelmi rabbit, aki szellemi erővel felruházva, a közügyek terén is kivívhatja magának az állását megillető tiszteletet. Egy hitközségi tag. A V É E. Mint a csörgedező pataknak vize folydogál azokban a testet behálózó finom erekben a vér, rajzolva a szívnek láthatatlan mózdulatait. Egy-egy kis vihar t mely a szívben támad, mozgásba hozza : forrni, hullámzani kezd s melegétől ég, lángol az arcz ; majd lehűl, megfagy, dermedtó téve a testnek minden tagjait. De a régi napokkal letűnt a vérnek régi dicsősége is. Mióta nem a Tinódiak lantja zeng róla dicséneket, hanem az orvosok jelentései hozzák az ijesztő felfedezéseket; mióta nem csatamezükön hullanak el drága csepjei, hanem kórágyon itatják fel s belefacsarják kloakák bűzhödt posványaiba: azóta a vér sem a régi már. Hajdan abból a szép piros vérből hajtottak ki a szabadság ós dicsőség virágai; ma már csak a mikrobák milliói nyüzsögnek benne. Ha azok a pusztaszeri hősök tudnak valamit a mai tudomány szörnyű felfedezéseiről, dehogy isszák meg azt a hétérből csurgatott vért, hanem kiöntik vala a puszta földre: hadd igy ék az, annek nem árt! Hát azok a hősvértől pirosult gyászterek, melyeket özvegyeknek, árváknak könnye öntözött; hát az a szőke Duna, melynek habjait annyi vér áztatá : hogyan siratnák el, ha beszélni tudnának, a régi dicsőséget? ! ... A vérnek örök ereje van, azt lehet kiontani, földdel, hamuval behinteni, de megsemmisiteui nem lehet 1 A Golgothán elhullott vérből világboldogító vallás fakadt; a marathoni s morgarteni síkon népeknek szabadsága virágzott ki; a bastillei hősök véréből uj, korszakalkotó eszmék keltek elő, melyek gyó'zödelmesen járták be Európát; a vörös sapkások vérével öntözött földben volt elrejtve a magyar alkotmány csirája, s csak egy kis tavaszi napfényre várt, hogy onnan kihajthasson. Haj, pedig még mennyi vér fog folyni o sokszor pirosra festett földgolyón! . . . S ki tudja, majd a véres mezők felett leugedezni fog-e a szabadság szele, vagy a szolgaságnak halálthozó miazmái terjednek onnan szerte-szót ? . . . Valamikor, időtlen időkben csak piros vér volt; de csakhamar szint változtatott. — Azóta van azután kék, piros, sőt talán még sárga vér is, melyek egymással folytonos küzdelemben állanak. — Csak egy hely van, a hol ezek a különféle szinü vérek szép barátságosan összekeverednek: a halál mezeje; az életben sehogy nem akarnak keveredni. — A finom, kék vér ott úszik a felszínen, mint olaj a vizén s megveti, utálja azt a durva pirosat, melynek elhullott verejtékéből sziv életet, erőt. Élet . . . erő! Tehát nemcsak a szabadság ós dicsőség, de az élet és erő is a vérből táplálkoznak. — Mint a lámpát az olaj: ugy élesztgeti az életnek lángját a vér — a a mint fogy : ugy halványul, ugy enyészik el egy utolsó lobbanással az élet. — És sokszor olyan gyorsan, olyan észrevétlenül elfogy az az életet élesztető vér. . Az egri lányok, az egri ifjak vérétől nem iszamós többé a padló ; de vélük mégis sokszor ott hullik el a sima padlón, — láthatatlanul. A régi mehamoth bálványokró! megírta a történelem, hogy ifjú, szép, szüzeknek meleg vérével éltek ; de megvannak korunknak is a maga mehamothjai, melyek kéjjel szürcsölgetik az embernek a vérét. — Valamintliogy nem különböznek a régiektől abba:i sem, hogy csupán ifjú, meleg vérre szomjúhoznak. A kéj, gyönyör, túlhajtott élvezetek bálvány isteneinek szentségtelen templomaiban találjuk meg ezeket a szerencsétlen áldozatokat. Az a lázas pirosság, mely ott ég orczáikon, annak a megfogyatkozott vérnek szeszekkel és izgalmakkel felkoibácsolt utolsó, kinos hullámzása ; az a szokatlan fény, mely szemükben lobóg olyan, mint az őszi napfénynek utolsó ragyogása! De ezekből a vérivó bálvány okból van magában az emberben is valami. Az őskori vadállatnak benne rejlő maradványa legyűri a megszelídült, ci vilisál t embert s vérre, fiatal, meleg vérre szomjazik. És ez a felülkerekedett bestia, szörnyű étvágyával megragadja a kit áldozatul kiszemelt, — s az áldozatok gyalázatba, ínségbe,nyomorba taszítva fonnyadnak A „marsh" már csak ugy zúgott a szegény önkéntes tűiében, mint egy menydörgés, amelyből nem tudni, hogy nem csap-e le most mindjárt a menykő. A ki katona volt az talán hitetlenül rázza a fejét ennek a drámai párbeszédnek az olvasására. Hisz nem igy szokták ezt a regimentnél. Majd, egy olyan coipri-cseprő bakát kapaczitálni fog egy ezredes ! Nem is illik. Nem is szabad. Az a rendje, hogy vizsgáljon és ítéljen. Vagy a vádlottat, ha megérdemli, vagy a vádlót, ha rágalmgzott. Mind igaz ez, hanem azért tessék elhinni, hogy kivételképen mégis igy történt. És tessék csak elolvasni, hogy mi következik, mert majd durran a végén. Elővették a legénységet, egész szakaszt, mindenkit, a ki akkor ott volt a közelben, de legelőször magát a főhadnagy urat. Abból, hogy a legénységet elo kellett venni, már gondolni lehet, hogy mit vallott a tiszt ur. „Ő? hogy ő képes lett volna olyan durvaságot kiejteni a száján ? . . . Nem igaz az! Gaz ráfogás az ! Egy katonariszt, a ki nőket sért! milyen együgyű, milyen nevetséges. Rögtön széttépi a kardbotját, ha rábizouyitják, hogy ő bűnös ebben !* . . . Kihallgatták azt az oláh legényt, a ki oka volt az egész komédiának. Megállott bután és reszketve az ezredes előtt. Egy marok bagó volt a képében, mikor a hatalmas katona rámáit, hogy no hát most beszéljen ; olyat csuklott, hogy a kapadoháuy-gombócz menten lecsúszott tőle a torkán. Még az anyanyelvét is elfelejtette, csak tótul jutott eszébe, a mit mondani akar', hogy: ;,nyeznam !" Akár hogy kiabált rá a vitéz ezredes, annyi tudománya ugyan nem volt, hogy szóra hozza ezt a kétlábú tollatlan állatot. Utoljára is ugy rágták a szájába a kérdési, hogy arra egyszóval is megfelelhetett. Igennel, vagy nemmel. Mindenre csak azt mondta, hogy „nu". A mi magyarul azt teszi, hogy nem. — Bántott-e téged a főhadnagy ur? — Nu. — Mondta-e azt, hogy az anyád olyan? — Nu. — Hát az önkéntesnek mondott-e valamit? — Nu. Ha azt kérdezték volna tőle, hogy mit gondolsz, élsz-e még ? Arra is bizonyosan az következett volna, hogy : nu. No majd vall a többi. Azok nincsenek annyira megijedve. Persze! majd bolond az olyan szegény baka' a ki ugy is annyit szenved, kínlódik, hogy egy ringy-rongy önkéntes miatt még jobban gyötörtesse magát. Mikor ő ugy is három esztendeig czipeli a borjut! Az a fehérpofáju úrfi csak hadd tudja meg az alatt az egy év alatt legalább, hogy milyen a gyöngyélet. Nem vallott egy sem a főhadnagy ellen. „Mit? A főhadnagy ur ? Nincs olyan czukorember több a regimentben! Mekkora szivarvégeket dug a szegény bakának a képábj mikor „ralit" van." A káplár volt az utolsó. Mikor rákerült a sor, kihúzta magát, a hogy egy harmadik kapitulácziós katonához illik: „stramm und doch ungezwungen", és egyet rikkantott. „Kein Wort wahr ! Herr Oberst! kein Wort! . . . Az ezredes csak állott, mint egy szobor. Meglátszott kemény vonásain, hogy a megtestesült szigor az egész ember, de nagy nyugalmában mégis biztatót láthatott az, a kit nem furdalt a lelkiösmeret. Az igazságos szigortól nincs mit rettegnie az ártatlannak, a keménynyakugraaicsár-törzstisztben pedig volt valami, a mi azt sejtette, hogy van türelme és akarata kideríteni az igazat. Kiadta a parancsot. „No most jöjjenek az önkéntesek". Ezeket szándékosan hagyta utoljára. Ezeknek a szava ugy is legkevesebbet nyom a latban. Ezek úgyis bizonyosan esküdni fognak égre-földre, hogy a kollegájok igazat mondott, hogy a főhadnagy elkövette ahallatlan sértést Hanem azért mégis ki kellett Őket hallgatni. Bejött a nyolcz önkéntes, sorban, egymásután, szép katonás tartással, parádéban, fényes rózsáju csákóval a fején. Öröm volt rájuk nézni. Más az mégis, ha művelt ember bújik az uniformisba, a ki tud benne mozogni. No ezekkel nem lehet a dolgot nagyon keményen fogni, hazudni fognak, hogy ha