Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-01-26 / 4. szám

hogy ennek folytán a protekczi^ biztosítva legyen számára. Van ennél mép különösebb módja is a házasságnak. Ugyanis rendes házassági­közvetítő hivatalok vannak szervezve, me­lyek nem átalják hirdetni a közönségnek, hogy jó pénzért házasságokat közvetítenek. És akadnak elegen mindkét nemből, akik lépre mennek, akik az ilyen közvetítők lelkiismeretlenségére bizzák jövőjük elin­tézését De menjünk tovább. A lapok apró hirdetésének rovata csaknem egészen há­zassági ajánlatokkal van megtöltve. Ez már mégis sok, hogy egészen idáig kel­lett jutnunk, miszerint lapok utján hirdet­teti valaki, hogy személye eladó, vevőt keres rá. Áruczikké aljasitja magát sok ember. Magasztalja külsejét, kérkedik eré­nyeivel, jó tulajdonaival, vagyonával, hogy a siker biztos legyen, többet mond a va­lónál, nem törődik azzal, miszerint ígére­tének teljesithetése miatt — házasság esetén — a legnagyobb kellemetlenségek­nek lehet kitéve. Ha ez igy megy tovább, a házasság még jobban elveszti eredeti nagyszerűsé­gét, vásárra aljasul, hol pénzért vagy pén­zéért embert vásárolnak, hol áruezikként szerepel istennek legnemesebb teremtése az ember. Már az magába véve rosz szokás, hogy a házasulandó egyén nem tekinti jö­vendőbelijének azon ió tulajdonságait, me­lyek nélkül boldog házasélet nem képzel­hető, hanem tekinti a vagyont olyannak, mely mindent pótol. Pedig sok családban tapasztaljuk, hogy van vagyon, de nincsen boldogság, mert a családi boldogság alapja nem a vagyon, hunem a szeretet és egyet­értés. Szeretet és egyetértésről hogyan le­hetne azon házasságnál szó, mely a köz vetitő hivatalok, lapok hirdetései utján történik. Ilyen viszonyok mellett a családos A nyitva felejtett ajtón látta, hogy felesége ott ült a Dani ölében, meztelen kar­jával átfogta annak nyakát, szőke fejét vál­lára hajtva. Elborult lelke előtt a világ, balkezével szivéhez kapott, jobbjában megvillant a bugyii s a sikoltva felugrott asszonyt csaknem agyon csapta a földre zuhant legény teste. Nyakába tövig szaladt a végzetes kusz­tora. Jaj a botránkozónak, de jajabb a bot­ránkoztatónak! Babay Kálmán. A fonóban. (Rajz.) SUmegl Kálmántól. „Már a fonónak vau divatja S fenyőszövetnek fényinél Leánysereg fon, dall, meBél" Puskin. Titkos hangokon csendül meg lelkem­ben a költő dala. Fölveri képzeletemet, mely az emlékezet szárnyán visszaszál a múltba s el-elmulat a fölrajzó képeken, melyek sajátsá­gukkal ugy vonzanak, ugy lekötnek, hogy 3zinte elmerengek rajtuk. Újra ott vagyok a fa[uban s az öreg János hajdú biztos felügyelete alatt megyünk a falu végére, a fonóba. Szállong a hó, a bágyadt holdfényben ezüstként csillog a zúzmara s mintha gyó« élet nem alapulhat kölcsönös megelégedé­sén, nem lehet forrása a szeretetnek, bol­dogságnak, nem lehet melegágya az er­kölcsiségnek, a jónak. Bizony pedig a csdádban veszi eredetét minden, ami az életet gyönyörűségessé, a családokból álló társadalmat boldoggá teszi. Az ekként kö­tött házasságok csak mára köttetnek, csak addig tartanak, míg a hozomán) el nem fogy. Azután elkezdődik a békétlenség, a viszály, mely feldúlja a család kevés bol­dogságát is. Ezért van annyi különélés, folyamatba tett válóper. Ittt van a házasság kötések ideje, gcndolja meg azért minden házasulandó, hogy jó, boldog, üdvös házasság csak ak­kor ós ugy köthető, ha minden ember társadalmi állásához mérten, előzetes meg­fontolás után köt házasságot. Ha ez meg­történt, mindenik fél ismeri és akarja tel­jesíteni a családos életből kifolyó köteles­ségeket. A férjnek és feleségnek, az apá­nak és anyának vannak nehéz, de kedves kötelességei, melyeket teljesíteni kell ha bnldog családi életet akarnak élni. Farsang. E/i a leányok évadja. Hajdanán ugy robogott be diadalmi szekéren a küzdtérre mint egy olympusi győző; manapsáp gör­nyedt megalázás, szánalomra méltó meg­hunyászkodás bélyege kaczérkodik homlo­kán. Carnevál herczeg bolondos országa rosz talajon áll; csak egy fuvalom, csak egy lehelet s ingó árnyképeivel együtt széthull mint a Kéve, melynek kötését megbontja a kéz. Hová szállt az idő, midőn még a nóta szerint szidva, szapulva lett a pap, amiért rövid farsangot adott? Repült a többi után, magával vivén a jókedv szinót, itt hagyva a salakot. A tiszteletre méltó papák dörmögése immár csak anachronis mus. Nem kell homlokot ránczolniok. A mántszilánkok hullanának, ugy rezegnek-villan­nak, ha a borzongató szél meg-meg csörrenti a száraz ágakat. Majd rohamosabb, majd sikoltozóbb lesz a szél, szilajabbul kezdt rázni a zörgő galyakat, vadul zug a förgeteg, tépi a ron­gyos háztetőt s fuvatokba sepri a finom szi­táló havat . . . Be jó ilyenkor a fonóban ! . . . Már­ványkandalók mellett nem vigadnak úgy, mint a búbos kemencze árnyában. A szabad kedély, a fesztelen kedv milyen fékteleül csapong; az egyszerű népet nem korlátozzák a szigorú társasági szabályok ; kedvére mulathat,-kacag­hat, dalának, hahótájának nem szegi szárnyát semmi! Milyen jól esik dévajkodni, hamis pil­lantásokat váltani, cziczázni, kötekedni kőzbe­közbe mesélgetni a Tündér Ilonáról meg a hétfejű sárkányról, aztán pörgetni az orsót, ereszteni a finom kenderszálat s el-elénekdni a Balla János szomorú esetét, a miből sokat tanulhat a fiatal szív, mikor ugy bomlik a párja után s olyan bolondul szeret. Derengő lámpa csüng a mestergerendá­ról. Közős pénzen vették a mezővárosban a Mingyártkéri zsidónál, mert hát a mécses ki­ment a divatból, Nagy a füstje, kevés a lángja Olcsóbb a „petrom-olaj", meg több világos­ságot is ád, Aztán meg nem kell szüntelenül piszkálni-éleszteni, mint azt a pislogó mécset a mi csak akkor égett jól, ha egyik másik bálozás divatját multa, a piczikék egész­sége meghűléstől óva vagyon s az nj ruha ára, ha került reá, zsebben marad. Pedig a kedves szépeknek, kik elö­ször röpülnek ki a fészekből, hogy hódít­sanak s figyelmet, érdeklődést keltve mint­egy átéljék az első bál izgalmas láma­lázát több a farsang, mint kezdő irónak a gyönyör, melynek hatása alatt először olvassa nyomtatásban a nevét. Mert hát ez sem kis dolog! A másik szeretetre méltó gárdának, mely már nem a fészekből való első ki­repülésre, hanem egy uj fészeknek occu­pálására számit, szintén váiva várt ven­dége Carnevál. Legtöbbnyire azután ez a várakozás meddőségben vész el. Házasu­landó fiatalember úgynevezett jó párti, ezer közül ha egy akad; a többi elbotor. kál szép magánosan szivében az önváddal, amért nem tudott magának oly existentiát teremteni, melyre a nősülés nem koczka játék. így veszti lassudan nymbusát a far­sang. A mulatni vágyást háttérbe szorít­ják az életgondok; kezd unalmasan komoly lenni a világ. Jó magyarom, ki mindig sírva ugyan, de azért vigadtál, te is meg­tanulod végre, hogy több nap mint kol­bász. Jó kedvvel fukarkodsz s elved, hogy nem éppen a farsang az az időszak me­lyen mulatni lehet. Különösen az idei. Mikor nyavalyák csiráival van telítve a levegő s újnak jöt­tét hiába várva, csak elfogy a régi pénz. Majd jő az idő, nem késik már nagyon soká, midőn Carnevál trónvesztettó vál s uralkodásának emlékeit nem őrzi más, csak néhány elévült ócska kalendárium. A ke­délyeskedő generátió kihal, s felváltja he­lyén a tulélet, a komoly. Himfy boldog szerelme regébe vész; a kesergő az lesz az igazi. Hanem azért a föld tovább forog. —th. anyámasszony minduntalan babrálta a hajtü­jével. „Ég ez mind Noszlop !" — Bár ne égne — gondolja magába a szerelmes legény, a ki nem adná sokért, ha a szive választottját egv kissé megijeszthetné. Milyen jó volt az, mikor egy-egy resz­kető nénémasszony eloltotta a világot. „Sza­bad a csók" — kiáltotta el az egyik s no hiszen sikoltozott-visitozott a megrémült leánysereg. Most ez uemjárja. Szépen sorjába ülnek a lányok, a hátuk mögött a legények, kiki a magáé mellett. Pörög a rokka, zörög az orsó szakad a szál . . . nem csoda, az a pajkos .Laczi már megint olyat súgott a Zsuzsi fü­lébe, hogy az menten olyan lett, mint a pipacs. — Sohse pironkodjál szép hugám ! — szólal meg a „szemes kályha" mellől a vén Csajla Vendel, a falu kofája, aki minden lé­ben kanál s kivált a fiatalok dolgaiba szereti magát bele ártani. — Nem vetek neki két he­tet, bekötjük a fejedet! . . . Hosszú pántlika helyett rövid konytyj! Aztán nia menyasszeny, holnap asszony, holnapután komámasszony ! — Jaj de a szivem szerint beszél Ven­del bátyám! — kiált föl, szinte kurjantva a boldog Laczi gyerek s _ ugy csillog a s?eme, mint valami lidérezfény, a mig a Zsuzi arcza lángba borul, szemlesii^ve pironkodik s bizony kis hijja, hogy „el nem törik a mécses" a nagy szégyenkezésében riva nem fakad. Pedig hát nem hiába sug-bug az a kéi

Next

/
Thumbnails
Contents