Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-05-04 / 18. szám

tó vei, megnehezült az élet s lett belőle oly váz : ki ma már csak lézeng s nem jár azok között, kik egykor szelleme szikráit csodálva, mint tanítványai tömörültek körébe! Leverő, szomorú kép, de festenem kell

s mert lelkiismeretem több megnyugvást talál abban, ha a metsző fájdalom súlyja alatt rajzol is le a képet, mintha elhallgatom azt. Le kell festenem, hogy lássák azok, kik előtt a hivatatás csak felületesen van ismerve, s lássák, hogy a hivatását betöltött egyénnek mily jutalmat adnak Ők ! Ok ! kiknek kezébe van a. hatalom, uralom, kegy és jutalom ! Festenem kell e képet, hogy tanulja meg ismerni a nagy világ a tanító működését, fáradozásait, és — csodálja az elért eredmények után nyert jutalmát! A jutalmat, mely legtöbb esetben nem más, mint a megtört beteg test és —- a koldusbot ! * * * Hazánk legelső megyéjével határos vármegyében, melynek termő talaját a Tisza habjai nyaldossák, s melynek lakói egykor mint szabadalmazott nép kiváltságai keretében élve, hősies tetteivel irta be nevét hazánk történetének vérrel irott lapjaira; azon a helyen, hol a szabadságharcunk egyik legjelentékenyebb diadalát vívták ki „félisteneink," ott nyerte el a tani tói állást János barátom ! Miiy boldog, mily megelégedett volt abban a tudatban, hogy hivatását követve a tett terére léphetett, hol a jövő nemzedéknek erkölcsösséggel párosult hazafias nevelésével, oly nagy szolgálatott fog tehetni közvetve hazájának, közvetlenül pedig községének ! Hivatásának teljes tudatában, annak betöltéséhez felpánczélozolt erős akaratú lélekkel fogadta ei a megbivó város meghívólevelét, melynek minden sora azt mondja: az 1808. XXXVIlí. t. cz. érteimében kellend eljárnia. János elfogadta a törvényes alapot, s ez alapon megkezdte működését; tanított, nevelt, tudva azt, hogy csak azaz ország lehet virágzó, melynek értelmes polgárai vaunak ! És a város nem is késett a szorgalmas, öntudatos tanítónak tíz évi működése után kiállítani azt a bizonyítványt, hogy „dicséretet és elismerést érdemlő szorgalommal működik, ugy, hogy a lakosság és szülők szeretetét és tiszteletét teljesen megnyerte!" S ez elismerés fokozta a hivatását felfogott tanító ügy buzgalmát, fáradhatatlanul szentelte minden idejét a népnevelés ügyének, bár a törvényben körülirt azon szabályzat, hogy egyegy tanitó vezetése alatt legfeljebb 80 növendék állhat, az iskolaszék szükkeblüsége által teljesen ignorálva lett s 130 — 100 növendékkel kelle évről-évre küzdenie, — mint ezt a már említett elismerő okmány igazolja; csüggedt, feláldozta önmag't, felá!djzta egészségét és tanított, dolgozott hogy egykor gyümölcsét élvezhesse fáradalmainak ! És — elérte fáradozásai gyümölcsét . . . a méltatlanság ... és lelki, testi fájdalmaiban ! . . . Ily előzmények utáu, hogyan lehelságes az ? fogjátok kérdezni kedves olvasóim ! „Változnak az idők s vele az emberek" mondja a latin; mi ezt a mondatot igy változtatja át: „változnak az idők s vele a nézetek is !" A világ nézet, mindenkor az emberek előítéletéből ered ! Minél eloitéletesebb valaki, annál sötétebb nézete! S ez előítélet romboló hatással bir a legszebben indult ügyre nézve is ! Helyesen jegyzé meg a „Néptanítók anyagi helyzetének javítása" czéljából a közoktatási miniszterhez, a „Magyar Paedagogiai Szemle" szerkesztője által fogalmazott felterjesztés, hogy : „Előítélet volt, s ez osztályrésze nálunk ma is, többek közt, a néptanítónak, miként volt hajdan a görögöknél és .rómaiaknál, kik — mint ezt egy jeles egyházi tudósuuk igen találóan jegyzé meg, — erényt, bűnt művészetet és mesterséget istenitettek, de a pedagógust az olympusi istenek székébe nem ültették soha ! s igy nem csoda, hogy az olympusi hatalmasságok között rokon-pártfogójuk nem levén, csakis az istenek haragjának szülöttjei voltak: „quem dii odere, paedagogum fecere." Igenis, igy gondolkoztak, s gondolkoznak ma is, igen sokan, sőt egész községek a tanítói állás és hivatásról, mit fájdalom csak most tanúsított legközelebb a magyar alföld egyik nagy városa Félegyháza, azon határozatával, mely a vért képébe kergetni képes minden jó érzésű, minden müveit embernek! (Vége köv.) Gáti Gyözö. A szórakozott imádó. — Karczoíat. •— Pintyőkeváraljafalvára színészek érkeztek. E'. az esemény felrázta tespedósből a város értelmiségét és seregesen kisérték be a vasútról a társulat tagjait szállásukra. A társulat, — mely egyike volt a legkitűnőbbeknek, — Forrássy Nina kisasszonyt nevezhette prímádonuájául. Nina kisasszony, kit különben nagyszámú udvarlói csak Nanonnak neveztek, gyönyörű aranyszőke hajú, barnaszemü leány volt, dereka, gömböljü karjai, formás piczi lábai már magúban is hódítók voltak. Hát még a csókjai ? — Azt beszélik a „beavatottak" hogy hozzájuk képest a csurgatott méz valóságos cziánkáli. Ennyi báj és ennyi szépség hogyne bűvöltek volna meg nemes palai Sóhajtó Barnabás sóhajtozó szivét? Dictum factum. Sóhajtó ur, a gyengéden szerető férj ós gondos atya három neveletlen — ne tessék félre érteni — gyermeknek, szerelmes lett Nanon nagysám huszonkét éves bájaiba. (Zárj el közt kénytelen vagyok felemlíteni, hogy a bájos primadouna keresztlevelét nem volt szerencsém saját szemeimmel láthatni, s ha fülenteni találok, száradjon annak a leikén, akitől hallottam,) Megnyitó előadásul a társulat a „Szép Helena" operettet adta elő, melyben a czimszerépet oly elragadó sikkes bájjal s észbontó tricoban játszotta el, hogy nemes palai Sóhajtó Barnabás egész előadás alatt veszedelmesnél veszedelmesebb sóhajokat röpített az imádott lény felé. De nem asért volt Sóhajtó bátyánk sóhajtó, hogy mindig csak sóhajtozzék ! Oh korántsem ! Akkor önök igen rosszul ítélik meg őt, szives olvasóim ! — Bírom kell őt! — suttogá hazafelé menet Barnabás ur — bírnom, ha — — ha — mit is mondjak csak ? ! ! Már ezen néhány szóból is látható,hogy Sóhajtó ur szive mily veszedelmes lángra gyúlt a szép szirén szemeinek tüzénél. Másnap reggel, mig Sóhajtóné az élés kamarában időzött s holmi megromlott befőzöttek kiselejtezésével volt elfoglalva, férje uia addig iróaszta'ához ült s a következő levelet irta : „Szivemnek általa imádott mennyei lény ü, angyali arczu, gyémánt szemű, rubbint ujku

u tündér, nagyságos kisasszony !! ! ? ? — — Ön valószínűleg ismerni fogja eme közmondást: „amely tyúk sokat kodáesol, keveset tojik !" Én pedig, ki az ön ragyogó, bűvös erejű szemeinek prometheusi lángjától izzó hamuvá főttem, nem akarok ama kózmondásbeli tyúk hibájába esAÍ, tehát keveset kodácsolva, kevéa szavakkai oda szorítkozom, hogy bevalljam azon magas mennybéli üdvösségnél még százezer milliomszorta édesebb érzelmet, melynek zengzetes poetai éles elme fellángoló szikrája a szerelem nevet adta. — Igen, én szeretem önt, Szeretem, szeretem és szeretném életem mécsese kialvó fényének utolsó — pislantásánál is azt sóhajtani: „szeretem." Ha — óh, s e szónál kalapálva dobog szivem húrjának minden szálaga — ha ön is szeret, azaz ha csak szívelne is. ugy térdeimnek soha el nem kopható kalácsain könyörgöm ön előtt, jöjjön el ma este előadás után a „Talmiiaranytaligakerókszöghöz" czimzett hotel 7. szánni szobájába, a hol dúsan megrakott asztal mellett tárt karokkal, óhajtva sóhajtra várja önt nemes palai Sóhajtó Barnabás, Pintyőke váraljafalva rendezett tanácsu város valóságos belső titkos tanácsosa és földbirtokos. Sóhajtó bátyánk, midőn átolvasta e levelet, belenézett tükrébe, megfenyegette magát s mormogá : Nabás, Nabás nem hiába vagy Sóhajtó Barnabás ! Pompás eszméid vannak. E levélkét egy virágcsokorba dugjuk s a gyönyörű szirénnek fogjuk felnyujtatni! Hehehe ! Az est eljött Barnabás ur nyugtalanul feszengett első emeleti páholyában. Végre megkezdődött az előadás. Nanon remekelt, zugó tapsvihar között nyújtották fel neki a zanekarbói Sóhajtó ur szerelmes levelét rejtő bokrétát. Előadás után Barbanás kocsiba ült és a hotelba hajtatott, melynek 7. számú szobájának ajtaja mögött el'ünt, * Sóhajtóné asszonyság ezalattt — mint jó háziassonyhoz illk --- otthan, a kedves életpárja hivatalos aktusokban elkopott nadrugainak fenekét reperálta. Egyszerre eszébe jutott, hogy még nem is olvasta el a „Pintyőkeváraljafalval Hírharang és Harsona" legutóbbi számát. Férje szobájába sietett, hogy a lapot megkeresse. Keresés közben egy összehajtott papírlapot talált, melyet szétnyitott, s olvasni kezdett. — Aaaáh ! — sipitott a kedves oldalborda. — Igy vagyunk? — liaudevu a „Talmiarany taligakerékszög"-ben ? — Hetedik ajtó ? — Ugy ? — Hah! — azonnal megyek ! t Az asszonyka sietve öltött magára egy köpenyt és épen távozni akart, midőn az ajtón csinos arczu szobaleány lépett be : — Kit keres ? - - kérdé boszusan az asszony. — Palai Sóhajtó Barnabás urat — Mit akar tőle ? — Egy levelet hoztam számára. — Majd én átadom neki, A szobaleány rövid vonakodás után odaadta a levelet a nőnek, s sietve távozott. Barnabásnó nagysám pedig felújította a levelet, s bámulva olvasta : „Számla. Nagys. palai Sóhajtó Barnabás urnák. Helyben. Egy élő virág bokréta . . 25. frt. (fizetve). Mély tisztelettel : Lobog Estván kertész." A számla alján apró betűkkel Nanon kisasszony megjegyzése állt: „Erre nem voltam kíváncsi ! Nanon." * Memes Barnabás Sóhajtó de Pala tán még máig sem tudja, hogy miért nem ment el a szállodába színház után a szép Nanon valamint azt sem, hogy miként tudta meg hü életpárja az ő hűtlenségét ? Annjit azonban megtanult, hogy nős embernek legtanácsosabb élő szóval vallani szerelmet, mert másképeu könnyen felsülhet éppen ugy, mint Ő. -p1 J^L JL. J^w -u — Bérma ut a vármegyében. Báró Hornig Károly megyés püskök ur ő méltósága a várpalotai esperesikerületben a következő sorrendben fogja a bérmálás szentségét kiszolgáltatni: Május 25-én pünkösd vasárnapján, Várpalotán^ a várpalotai és ösküi plébániák híveit: május 26-án, hétfőn, Peremartonban a peremartoni és ősii plébániák híveit ; május 27-ón kedden, Hajmáskéren, a hajmáskéri és a veszprémi kerületből a rátothi plébániák híveit ; május 29-ón, csütörtökön, Kenesén, a kenesei, vörösberényi és szen;ki-