Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1890.

1890-04-20 / 16. szám

Előfizetési árak: Egész évre ... 6 frt — kr. Fél évre .... 3 „ - r Nogyed évre . . 1 „ 50 „ Egyes szám ára 15 kr. Kiadóhivatal: Pápa, l'ósta-utcza 103G ház szám, hová az előfizetési és hirdetési dijak a szerkesztő és lapkiadó MAGYAR GYULA czimére küldendők. PÁPAI Megjeleli mindea vasárnap. Szerkesztési iroda: Pápa, Pósta-uicza 1036 ház szám, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. Hirdetések és uyilterek a kiadóhivatalban vétetnek fel. Egy petitsor 6 kr. Nyilttér petitsora 20 kr. — Kincstári illeték külön 30 kr. Városunk érdekében. Pápa, 1890. ápr. 18. Sötét súllyal nehezedik városunkra a végzet. Amerre csak szemünk tekint, sehol sem látjuk az előre haladást, a gyarapodást, hanem mindennünnét a pusztulás, a végelszegényedés szomorú képe tűnik elibénk. A város kereskedői egymásután zárják be üzleteiket s mig a Bakonyaljáról a nép Amerikába vándorol, addig városunkból az iparosok egymásután vándorolnak ki jobb hazát, jobb jövőt keresni maguknak egy boldogaLb város falai közt. És ennek a szomorú képnek az árnya cg)"re nő, gyarapodunk a nyomorúságban és dúsak leszünk a szegénységben. És ha ennek az elszomorító állapotnak az okát keressük, akkor itt találjuk azt meg magunkban és azon elődjeinkben, akikre hajdan — e város vezérlésének sorsa volt bizva, — akik mig más városok felvirágoztatása érdekében minden elkövettetett, addig ők Pató Pál-féle nem bánomsággal hagyták az idők kerekét rohanni előre, — nem véve észre azt, hogy ők s velük együtt ez a jobb sorsra érdemes város is, hogyan marad hátra, hogyan hanyatlik ereje, forgalma s hogy jut a bukás örvényébe ipara és kereskedelme. És sajos, arról a nemzedékről, aki ma intézi a város sorsát, arról sem mondhatjuk el, hogy a város fölvirágoztatása érdekében tett volna [eddigvalami számbavehetőt. A szerencsétlen artézikut fúrását ugy hisszük maguk sem foglalják le maguknak érdemül. Egyet követtek csak el — és ez az, hogy Láng Lajos államtitkárt választották meg maguknak orsz. képviselőül s azután rágyújtva az ősi tajték pipára, Láng Lajostól vártak mindent. És Láng Lajos nem tett semmit, sőt, hogy a pápa-keszthelyi vicinális vasút nem létesült, azt Pápa város közönsége egyenesen Láng Lajosnak köszönheti. És az intézők szomorúan belátták, hogy lejárt már az az idő, midőn sült galambok repültek az emberek szájába és keserűen ébredtek fel délibábos ábrándjaikból a szomorú való tudatára. Valóban, akkor látjuk csak, hogy hol vagyunk, ha azt nézzük, hogy mi volt Pápa és mi mai napság? Volt kir. törvényszékünk — ma nincs, — volt jogafeademiánk, — ma nincs, itt volt a devecseri telekkönyv — ma nincs, — volt honvéd gyalogságunk — ma nincs, — volt nagy forgalmunk, ma a kis-czelli állomásnak központivá tétele folytán — az nincs, elestünk a pápa-keszthelyi — csornai vicinális vasutaktól, el az állami gyáraktól, el a kir. táblától s el minden szép reményünktől a világon! . . . A PÁPAI HÍRLAP" TÁSCZÁJA. Vihar után . . . Ne busuljunk, most már semmit ! Mint az éjre napsugára Fényt deritseu szép reményünk, Uj napunknak hajnalára! Elmúlt fájó szenvedésünk Bárha még fáj, bár ha égjt, Ne könnyezzünk, mosolyogjunk, Mindig igy volt ez az élet ! Meghajolt a bérezi tölgy ág, Fent viharzó fergetegnek, Megsebződött egy két lombja, Meghajolt de, nem törött meg ! Vihar után csendes szellők Sebzett lombra irt vivének ! Mosolyogj rám édes lelkem, Mindig igy volt ez az élet ! Mit is veszténk ? Szót sem érte ! Egy két álom messze röppent. Nem nézünk az égre többé S biztosabban járunk itt lent! Az a nagy seb itt a szivben Majd csak enyhül, nem lesz mélyebb. Mosolyogj rám halvány asszony, Mindig igy volt ez az élet 1 Kincse* minden elveszítve, Bár sok hitünk porba hullott, Ki e csapást reánk mérte, £Mb« hozza még a dolgot Eső utáa erdők lombja, Könny után a bús sziv éled, Mosolyogj hát, ne csüggedj hát, Mindig igy volt ez az élet! A mi elmúlt vissza nem jő ! De jöhet helyette másik, Zord tél után a gyökér is Szebb bimbót hoz, kivirágzik. Itt a tavasz bizalommal, Váijuk, nézzük, hogy mint éled, Mosolyogj a kikelettel : Mindig igy volt ez az élet ! Magyar Gyula. A magyar ördög. Irta: Mikszáth Kálmán. (Folyt, éa vége.) — Nem bánom én, nagytiszteletü uram, mondjon Seneca amit akar, de nekünk bor kell — kiáltott fel a biró — teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehetett ezt a finom vacsorát igy elcsúfítani! Hatvani ugy tett mint aki nagy zavarban van, hol a föletövét vakarta, hol a feje búbját . . . — Einye, ejnye . . . Már most mi az ördögöt csináljunk hát ? No de valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon, Felhajtotta az asztalterítőt, elővett egy fúrót s egy lyukat furt az asztallábba. — No ide azokat a poharakat I Ilyen mult után mi fog következni ? . . . Ennek a fokozatos hanyatlásnak és pusztulásnak láttán, kell hogy minden önérzetes pápai polgárnak és igy a polgárság vezetőinek, a tanácsnak és képviselőtestületnek is megdobbanjon a szive és egy szent fogadalom támadjon lelkében arra, hogy ezt a pusztulást megakadályozza és minden emberi lehetőt el fog követni, hogy megmentse a vész örvényétől a süly edő hajót — Pápa városát s a biztos megélhetés védpartjára vezesse annak lakóit. Ha már mindentől elestünk amit reméltünk, egyedül önmagunkba bizva, teljes erővel törekedjünk arra, amit még elnyerni remélhetünk, szerezzük vissza első sorban a pápai kir. törvényszéket ! Oly méltányos, oly szer ny, oly igazságos törekvés ez, mely elől nem zárközhatik ei sem a vármegye közönsége, sem a minisztérium, sem az országgyűlés. Városunknak tizenhatezer lakosa van s a szomszédos járások falvainak túlnyomó többsége geografiailag ide tartozik, ide vágyik s igy nemcsak városunk jóléte, hanem e járások lakóinak érdeke is egyenesen megkivánja és megköveteli azt, hogy a tőBezzeg bámultak a vendégek mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztalábból. — Finye, de kapitális ital — dicsérgette a főbiró — nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval. A professur pajkosan mósoljgott erre, mert épen a főbiró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt az a Mágyika ! Beh sok kiadást érne az meg, ha meg volna.) Képzelhetni, hogy most már jól mulattak a vendégek a tisztelt asztal körül. Mennyivel hitványabbak Hatvaninál a mai szemfényvesztők, akik legföllebb tánezoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem tánczolt hanem tánczoltatott. Mert, mi türés-tagadás csárdásba keveredett a jókedvű kompánia, maga a professor uram is lejtett egykettőt Fruzinkával. Túlságosan ki volt pirulva az arcza mind a a kettőnek. Az öreg asszonyok suttogtak is valamit erről egy datolya fa alatt. — Hej, Fruzinka lelkem, — szólt Hatvani —• ha maga valaha az én feleségem lehetne ? ! Fruzinka sóhajtott s félénken rebegte : — Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni ? Hajtsa el azt a könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek. Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani. — Nem lehet az, galambom. Egy egész életet szántam rá, mig megszereztem . . ,