Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-08-05 / 13. szám

megszorítására és a pénztárak gyakoribb megvizsgálatára. Nem történt semmi. És épen ez az oka, hogy egyátaláu lehetséges a közpénzek elsikkasztása. A vizsgálat felületes, az ellenőrzés semmi, a pénztárvizsgálat komédia. A hivatalokban orgiákat ül a hanyagság, könyvek vezetése a legfurfangosabb, a pénztár gyakran a pénztárnok ur zsebében van és az akták gyakran évekig hevernek elintézetlenül épp e miatt. A legszomoruba tapasztalatokon nyugvó adatok ezek. ... Ne háborodjék fel senki azon, ha kimondjuk az igazat. A becsületes közhivatalnok sínyli meg a gazok bűneit, mert a bizalmatlanság ma már általános, a vesztegetés szokás, mert a polgárnak azt súgja a köztapasztalat, hogy igy jobban czélt ér. Itt vau a rothadt közigazgatás alapja megrendítve! Vigyázzanak azok akiket, illet, a polgárság pedig ne válasszon végzett földesurakat pénztárnoki állásra, hanem olyant, akinek vagyona is elég garancziát nyújt. Rendszert kellene behozni az ellenőrzésben és rendet a kezelésben. Ez megkönynyitene a hivatalnok munkáját és lehetetlenné tenné a sikkasztást. Mindez pedig a polgárságon áll, mert városoknak és megyéknek meg van az önkormányzatuk s az ugy nevezett közigazgatási reform nem érintette meg az ezredéves jogokat. Vigyázzanak a polgárok a közvagyonra! A pécsi kiállítás. Pápa, augusztus 5. Rövid időközben megujulnak a munka ünnepnapjai; a nép-ünnepnapok, melyek az emberi ész és kéz összetett munkásságainak eredményeit dicsőitik. Három éve, hogy az ország fővarosába vonzotta az ország lakosságát az a nagy ünnepnap és néhány hét múlva Pécs, az ős királyváros fogja kebelére fogadui az ünneplők ezreit. Itt is a munka fog üun.^pet ülni. Hogy milyen jelentősége vau ez ünnepnek, arról már talán nagyon is sokat irtak össze. De, hogy tulajdouképen mennyire túlszárnyalja e jelentőség azt, amit érezünk, sajnosan kell uton-utfélen tapasztalnunk. Pedig a szomorú viszonyok éppen oda irányoznák figyelmünket, ahol legalabb egy pillanatnyi megnyugvást kellene nyernünk. Mezőgazdaságunk minden erömegfeszítések daczara és a tények tagadása daczára hanyatlik s ott kellene keresnünk a vigaszt, ahol a föld terményeinek értékesítésében látjuk a haladást, az emelkedést. Föl kellene találnunk az iparban. Az anyaföld megtermi a munka gyümölcseit, de az emberi ész nem tudja elhelyezni. Nyersterményeink külföldi piaczai lassan-lassan elzáruluak előlünk, mig a mi határaink ki vannak szolgáltatva az idegen iparczikkek beőzönlésének s a statisztika csalhatatlan adatokat szolgáltat arra nézve, hogy a külföld jól fölhasználja ezt a szabadalmat, jól kizsákmányolja az előnyöket, melyeket fölmutathat. És itt önkéntelenül is meg kell állapodnunk és azt kérdeznünk jól vau-e ez igy ? Nincs nekíin.v saját iparuuk ? Elveszett a remény is arra nézve, hogy terményeinket idehaza értékesíthessük? Furcsa, nagyon furcsa, hogy ezt a kérdést fel kell vetnünk. Hisz az amit a külföldi ipar hozzánk behoz, mind a mi nyers terményeinkből vau gyúrva, gyártva, átalakítva, fölismerhetlenné teve. Mért győzi meg a külföldi iparos a kiviteli és behozatali vámot és miért adhatja áruit mégis olcsóbban mint mi ? Paradoxonnak látszik a föltett kcrdés. Mi még évtizedek előtti korból hozzá vagyunk szokva a külföldi iparczikkek fogyasztásához, hogy a külföldi gyárost gazdagítsuk. A kereskedőnek a honi gyártmányra is rá kell njomatni, hogy ,karlsbadi czipő", ,párisi kalap', „rumburgi vászon", ,angol posztó", „prágai kesztyű", mert külömben ott hagyjuk az üzletét és nem veszünk semmit nála. Ha nem látjuk a kereskedő üzletének czégtábláján a „norinbergi* jelzést, akkor elhaladunk mellette, s aki még azt merészli kiírni, hogy magyar gyártmány, honi készítmény, azt szánalommal mosolyogják le hölgyeink, a honleányok, akikről azt irta a költő, hogy: „Magyar hölgynek születni szép és nagy gondolat!" Szegény magyar ipar, melynek még önfiai ellen is küzdenie kell, melynek meg kell érnie azt, hogy az előlünk háromszoros védvámmal elzárt külföldön ismerjék el és idehaza megbántsák, lenézzék!! Nos és miért van ez igy ? Mert aunyiia rövidlátók vagyunk, hogy csak messzire látunk. Mert derog ál észrevenni azt, amit mi készítünk, mert kishitűek, önzők, irigyek vagyunk. Valljuk be ezt őszintén. Valljuk be, hogy nem akarjuk észrevenni önmagunkat, hogy kicsinyeljük azt amit itthon találunk. A késmárki vászon nem kell, mert nem olvashatunk róla öles plakátokat, nagy betűs hirdetéseket. A rövidlátás onnan van, hogy nem ismerjük önmagunkat, nem ismerjük a saját hazánkat, Nem tudjuk fölfogni a kiállítások jelentőségét. A kiállításokat mulatságnak tekintjük, melyeken jó egyszer végigsétálni, mulatva, csevegve; me^ is látjuk azt, a mi ott kiállítva van, de felületesen, közönyösen, teljesen érdektelenül. Mintha bizony azért állítana ki 2000 iparos, hogy a közönség megdicsérje a szép drapériát, amit kiállítási bódéja föle emelt a kárpitos, mintha azért volna a kiállítás, hogy a minták ügyes elrendezése fölött fejezzük ki legbensőbb megelégedésünket. Valójában ezek azok az elszomorító jelenségek, melyeket a figyelmes szemlélő a legutóbbi kiállítások közönségénél tapasztalhatott, és innen van, hogy közönségünk ellátogat a „Magaziu francais"-be, a nemzetközi árucsarnokokba, de a hazai gyártmányokból álló kereskedelmi muzeumuukuak alig akad magyar látogatója. Mindezeket most tartottuk szükségesnek elmondani. A pécsi kiállítás impozánsnak Ígérkezik; az ország közönsége meg nem is sejti, hogy milyen meglepetések készülnek ott számára. Csak ellátogassanak oda mindazok, akiknek ezt anyagi eszközeik megengedik. A kiállítások nem a doktriuair tudomány számára készülnek, hanem a uagy közönségnek, mert a statisztika hiába gyűjti össze anyagát, a praktikusok is hiába vonják le abból a következtetést, ha az eredmény nem járja át a közönség lelkét, meggyőződését, ha a fogyasztás nem vesz tudomást arról a diadalról, amit az ipar békés csatáiban nyert. A pécsi kiállítás elvárja a nemzetet! A diadalünnep fénye legyen az ipar felvirágoztatásának derűje! Menjünk el a pécsi kiállításra! A pápai téboljcla. — SajAt tudósítónktól. — Pápa, aug. 5, A „Fehérló" szálloda és az Irgalmasrendiek székháza közt áll azon kevesek által látogatott egyemeletes épület, mely hivatva volna a beteg lelkeket befogadni s jóakaratú, gyöngéd bánásmóddal az őrültség éjéből a világnak, az életnek újra visszaadni. Az önhibájukon kívül szenvedő emberiség, az öntudatuktói megrabolt szerencsétlenek iránti részvét s a nemes humauismusból eredő kötelességérzet hatotta át a vármegye közönségét akkor, midőn a pápai tébolydának alapját megvetette. Vájjon megfelelt-e ezen intézmény kitűzött czéljának, avagy csak megközelitette-e azon magaslatot, mit a modern elmegyógyászat megkíván, — annak eldöntése és meg- | Ítélése a legilletékesebb fórum, e vármegye tközönsége elé tartozik, — mi csa röviden regisztráljuk saját tapasztalatainkat. Az intézet anyagi helyzetéről szóló kimutatásokat nem láttuk, az alapítványi tőke és kamatjainak mikénti felhasználását ismertető jegyzékek nem állottak rendelkezésünkre, azonban rövid, összesen 3/

4. órai látogatásunk alatt meggyőződtünk arról, hogy bármily önzetlen és lelkiismeretes vezetők álljanak is az intézet élén, bármennyire szivén viselje is a kezelő orvos ur a szerencsétlenek ügyét, az intézet a jelenlegi elhanyagolt belső berendezés, a durva avatatlan és elégtelen bánásmód mellet nem érdemli az meg a tébolyda elnevezést. Vagy ujabb áldozattal rendezze be azt a vármegye a kor követelményeinek megfeleloleg, vagy törölje el azt egészen s a fennmaradt tartalékalapot csatolja az ugyanezen épületben lévő noi kórház alapjához. A napokban látogattuk meg az intézetet s jártuk végig a szerencsétlenek czelláit. Az udvarban a kut mellett mezítlábas legény állott, kitől a ház vezetőnője után tudakozódtunk. — Az csak főzni szokott a bol ondoknak, de én bánok velük, az én kezem alatt áll valamennyi, az én szavamat fogadják meg azok, másnak nincs hozzájuk semmi köze; nekem kell szólni, ha valamit akar velük! — ismételgette sürü egymásutánban és többféle variatióban. Ezen önérzetes hangú monológból azután megtudtam, hogy ő azon egy szem „ápoló", aki itt létezik; hogy ő rendelkezik a betegek fölött s hogy őneki kell adni a borravalót, ha valamit látni akarok. Tizenkét czella van az őrültek számára fenntartva: 6 a földszinten és 6 az emeleten. Az alsók egyikéből vidám nevetés és lárma hallatszott ki s a vasrácsok közt egy telt art ezu leányzó dugta ki fejét. — Kiszúrták a szememet ötszáz helyen. — Hej, jöjjön ide maga, had beszélek a fejével! — De nem tudok ám kimenni, meg te sem tudsz ám Örzse! — Mit néz maga mindig olyan mérgesen? kiáltozta, oly erősen, mintha legalább tizen lettek volna vele együtt. Az össze-vissza foltozott ajtón belépve, leugrott az ablakról, szemérmesen lesütötte a szemét, kezébe vette a kötést s kérte az „ápolót", hogy ue verje meg annyira, mint tegnap. — Hát miért kiáltoz le onnan az ablakról ? — kérdém én. — Nem tudom mit csináljak, unatkozom itten, — mondá nevetve, mikor bezárult az ajtó. — Hej, vanyolai, mit csinál ? keltegetett egy kiaszott arczu, dult vonású embert az ápoló. Meg sem mozdult, kérdezett s már ránczigálni akarta az én ciceronom, de viszszatartottain. A nyomorult halovány arczára hosszú fürtökben csüggött le széufekete haja, homlokán hideg izzadtság gyöngyözött, teste megrándult a durva pokrócz takaró alatt. Egy élő szenvedés, a kinek lelke felemészti a testet, kit a nyugtalan lázálmak a képzelt rémek üldözése, az egyedüllét borzalma lassan, de biztosan sorvaszt a sir felé. Ehhez járul a kis czellának hüvösen-nedves levegője, a rozzant bútordarabok, a néhány deszkából összetákolt szuette, penészes ágy, melyről lelógg a betegnek lába ? melyen a fejalja helyett a szalmazsák, rézsut a falhoz van támasztva. Rozsdával bevont ónedény, egy düledezett alacsony deszkaállvány egészítik ki a bútorzatot, Hörgő sóhaj tör ki a beteg melléből, elfojtott nyögés hallatszik közbe-közbe, felnyitja bágyadt szemét és révedező tekintettel néz maga körül az Őrült. Iszik egyet és újra lehunyja szemét s újra elmerül az ideges, fárasztó álomba. Benyitunk a másik ajtón. Az ágyon heverésző ember ledobja kezéből azt a régi ujságdarabotjja mivel unalmát űzte el, tisztán és I szabatosan felel kérdéseimre, elmondja: meny-