Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-07-08 / 9. szám

és én sohasem megyek férjhez. Volt már ugyan 10 kérőm, de kikosaraztam őket . . . Amit uram ön tett, az rémitő, megzavarta nyugalmamat. Es hirem, nevem, ah uram, én önt megölöm, ! Es ezzel felemeié a vitriolos-palaczkot. E 'pillanatban kopogtatás nélkül legalább is három mázsás huscsimborasszo hömpölyög be az ajtón egy férfi alakjában. — Én vagyok kérem /Sovány János, — mondá a hustömeg, —- akit ön erővel nősültetni akar. Ki irta azt az újdonságot, hadd fulaszszam a téntába! — szól izzadságát letörölve. (Szekfü kisasszonynak ekkor már csak a mentéje látszott.) — Megboszulom magamat a gazemberen ! De még jóvá tehetjük a dolgot, — szól Sovány ur. — Két feltételem van: Vagy sajtópert indítok ön ellen uram és bezáratom, érti? Avagy pedig stanto pede elmegy ön másodmagával Szekfü kisasszonyhoz és megkéri kezét számomra. Érti? S ezzel olyant nézett szemeivel, majd fölfalt. (A mente akkor dagadni és felegyenesedni kezdett.) — Még különbsn elég csinos gyerek vagyok én — folytatja tovább, — hogyne boldogíthatnék egy szép virágot. — Jézus, Mária, szent József! — Hangzik a mente alól és Szekfü kisasszony ájultan rogyott össze. — Vizet! Vizet! Mossátok fel! — Az Isten szerelméért, doktort, doktort! Ugyan kérem szerkesztő ur, ki ez az öreg nagymama? — Kérdé Sovány ur szánakozó hangon. (Szekfü nagysám az öklét bosszúra emelte.) — Ez Sovány ur, — Szekfü Izabella kisasszony. Még az első nevet jól ki sem mondta, Sovány ur már a kilincset fogta s csak egyett kiáltott még a folyosón: — Sajtó-pör ! ! ! Szekfü kisasszony magához tért, de a vitriolos üveget akkorra már kivitettem az inas által. A kisasszony eltávozott. Egy hymen hir miatt: egy sajt óp e r és egy tetszhalott! Futoncz. szabad eszmék, melyek az 1789-iki fraoczia forradalommal törtek a megvalósulás felé, a velük űzött minden visszaélés, másrészről az absolutismushoz ragaszkodó kormányok minden üldözése, tiltó rendszabálya daczára tovább terjedtek országról-országra, mint a láthatlan delej. Uj irányt adtak a gondolkodásnak, feltárták a józan ész előtt a magukat túlélt politikai intézmények korliadtságát, az előítéleteken alapult rendi kiváltságok igaztalanságát, uj vágyakat, uj reményeket keltettek mindenütt. Hatásuk észlelhető nálunk is már az 1791-iki országgyűlés idején. A busz éven át többször megujult, nagy áldozatokat igénylő franczia háború egy időre leszorította hazánkban is a nemzeti fejlődés tényezőivel való behatóbb foglalkozást, és miután ezen háború véget ért: tiz évig a kimerülés, s a kormánynak idegenkedése minden újítástól, gátolta a nagyobb mérvű tevékenységet a közügyek terén. Majd azonban a honszeretet több és több kebelben felveri a szunnyadó kötelességérzetet. Nagy szerepre hivatott vezérek lépnek fel a munka mezején, a haladás vágya előtt irányt jelelnek, kitűzik a lobogót 's alatta sorakozásra hívják mind azokat, kik még nem felejtek el, hogy az őseik sirjai a múltnak annyi dicsőséges és gyászos emlékei által megszentelt hon iránt tartozásaik vannak fenn. Egyre szélesebb körben nyilatkozott a haladást követelő korszellemnek mozgató hatása. Ezt mutatja az 1845-iki országgyűlés lefolyása is, melyen máifélre ismerhetlen a reformáló, a nemzet minden osztályának érdekét, mint közös czélt felkaroló irány. A magyarnyelv biztosítása, fejlődése érdekében törvényczikkek hozattak és a tanácskozások menetét miudig határzottabban jellemzé annak beismerése, hogy szabadelvű intézkedésekre van szüksége az országnak, mert csak igy reménylheto a nemzet testében eddig lekötve volt erők tevékenységre gerjedése és ez által a tespedésből a haladás útjára térése. Nőkről a nőknek. Szeretett!*) — A „Pápai Hirlap" eredeti tárczája. — Irta: Lukács Piroska. A bálterem egyik szögletében folyt le a jelenet, melynek szereplői egy fiatal leány és egy fiatal ember. A leányt nevezzük el Juliskának, a férfit pedig Dezsőnek. A lány természetesen szép volt s a férfi természetesen szépnek képzelte magát. Hallgatóság nem szerepelt a jelenetnél, mert Dezső jól kiszemelte a helyet és a pillanatot, hogy senki se háborgassa őket. Egy pálma növény széles levele eltakarta Őket, akár csak lugasban ültek volna. Dezső közelebb húzódott Juliskához s sokáig némán gyönyörködölt a leány bájaiban. Belenézett azokba a mély tüzii nagy szemekbe, melyekből az ártatlan pajkosság verőfénye sugárzott, s melyekből a természetes kaczérság villámai czikáztak elő. Rajta feledte tekintetét a piros ajkakon, melyeknek csókja megbonthatná az elmét; s mig a zene andalító dallama fellázadt szenvedélyét csöndes harmóniába ringatta, melyben a gyönyörű lány lélegzett. Egyszerre úgy érezte, hogy tagjain kéjes áradat fát át, egy önkénytelen mozdulattal megragadta a lány kezét s halkan susogta : — Szeretlek! A lány ijedten összerezzent, de a másik pillanatban már ott ült ajkán az a gyermekes, bájos kaczér mosoly, mely képes volt zavarba hozni a leggyakorlottabb udvarlót is. De a fiatal ember nem vette azt észre, még közelebb húzódott a lányhoz s halk hangon suttogta fülébe: Juliska! Halgasson meg végre s legyeu közöttünk vége a félreértéseknek. Én szeretem kegyedet! *) Az öngyilkossá lett tehetséges szinésznö hátrahagyott kézirataiból, testvére Lukács Sarolta szinésznö szivességéből közöljük e csinos kiadatlan tárczát. Emelte még ezen országgyűlés nevezetességét a „legnagyobb magyarnak:" Gr. Széchenyi Istvánnak első fellépése, ki a nemzeti nyelv és mivelődés ügyében folyt viták alatt szót emelve a magyar tudományos akadémiára 60000 ezüst forintot ajánlott fel. E nagylelkűség gyújtó hatást gyakorolt a kedélyekre; a főurak versenyezve hozták adományaikat a közügy oltárára, s rövid időn biztosit\a lett a magyar tudományos akadémia megalapítása. Széchényi mellett, ki főkép kulturális és a közjólétet czélzó intézmények terén tett szóval tollal s példával fáradhatlanul harczolva az elismert vezér; más részről uj bajnokok léptek fel, mint Br. Vesselényi Miklós, Deák Ferencz, Kossuth Lajos kik a jellem és a lángész egész hatalmával küzdöttek a nemzetnek saját ügyeiben öurendelkezési jogaiért, a rendi kiváltságok helyébe a polgárszabadság helyezéséért, a törvény előtti egyenlőségért, és a szabad sajtóért. A közjólét és a politikai jogok előharezosai mellett nem szabad megfeledkeznünk, mikor nemzeti létünk uj korszakának megalapítóiról szólunk, „a szabadságöröklámpáirói" az írókról, a magyar költőkről sem. A költészet adja meg a nyelvnek a szívhez szóló varázst, fejleszti az izlést, nemesbiti az érzelmet és kiemelve a lelket az anyagiság göröngyei közül, lángolni tanítja mind azért a mi szent és dicső. Petőfi joggal mondja, hogy: „a költő az Istenségnek földre küldött levele." A költők, midőn az Ítélet sújtó pallosát forgatják a bün felett, és a dicsőség hervadatlan pálmáját biztosítják a gonoszság, vagy a balsors ellen vérezve csatázó erénynek, az igázságos erkölcsbiró tisztét gyakorolják. Midőn megéneklik a mult nagyságait: az ősök ragyogó példáival arra késztik az unokát, hogy hevüljön ő is magas czélokért, és tetteivel vivjon ki magának az utódok hálájában szebb, maradandóbb emléket az ereznél. Ő általuk nyernek kifejezést azon magasztos eszmék, melyek — Ezt már többször mondotta. — És még most sem hiszi el? — Nem. — De hát mivel bizonyítsam be ? Tűzzön elém feladatot, vagy tegyen ki próbának, csak higyje, hogy imádom és ne legyen oly szeszélyes. — Nem vagyok szeszélyes. — Folyton és mindenkivel kaczérkodik. — Ah! ez uram már sértés! — Oh ne ejtsen kétségbe ! — De kérem .... — Ne vigyen a végletekig! — Mi jogon beszél ön igy velem? — A szerelem jogán! Hisz kegyed is szeret engem! — Ah minő vakmerőség! Ezért megbüntetem ! — Nem tagadhatja el szerelmét, hiszen elárulja minden tekintete. — Nem igaz! Csak azért sem szeretem! -- Nem szeret? — Nem, nem és harmadszor is nem! — Juliska! gondolja meg mit beszél. — Meggondoltam. — A kétségbeesés örvényébe kerget. — Nem bánom. — Csak legalább egy szalma szálat nyújtson felém, melyben reményem megkapaszkodhassék! Juliska elkaczagta magát a szörnyű frázisra és felkelt. — Ne hagyjon el Juliska! Igy nem válhatunk el egymástól — Miért ne? — E félreértés gyászos következményű lehet. — Nem értem. — Én rettentő dolgot cselekszem. — Nem félek tőle. — De Istenemre megteszem ! — .No hát tegye. — Tehát szakítani akar? — Keringőt akarok tánczolni, mert foglalkozva vagyok. — Ah ne ily hidegen, mert megőrülök vagy megölöm magamat! mint a mózesi tűzoszlop, amaz „ígéret föld", a szép jövendő felé vezérlik a népek millióit. Szóval a költők szent ügynek apostolai, a költészet, a virágzó irodalom a nemzet szellemi kincstára, mely örökre odafüzi nevéhez a világ tiszteletét. A magyar költőknek nagy hivatásuk volt nemzetünknek a tetszhalálból feltámasztásánál, és ők ezt liiveu teljesitik ; történeti tény, hogy a költészet fellendülése a mult század két utolsó tizedébon képezi hazánk egén a hajnalpirt. Kazinczy Fereucz, Virág Benedek, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Kis János, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly a szabadság ós honszeretetnek mind meg annyi ihlett ajkú dalnokai, kiknek lautja, mint hajdan Orfeusé, megingatja kőszívet, magával ragadja az elfásult lelket. — A szép kezdetre dicső folytatás vár. Jön Czuczor Gergely, jön a költőkirály Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Garay, Tompa, Petőfi és Arany, oly ragyogó költőkoszorú, mely meggyőzően hirdeté a világnak azon igazságot, hogy a magyar feltámadott ós él! Felidézik a költők a mult dicsőségének elmosodó tündér képét és vele szembe állítva az ősök hagyományait megtagadó, elsattnyult jelent; a felvert szégyen érzetével arezukba kergetik az unokáknak a vért. — „Mi a magyar most, rut szibarita váz, letépte fényes nemzeti bélyegét . . igy dörög Berzsenyi. A fájdalom a hanyatlás felett adta Kisfaludy Sándor kezébe az ébresztő lantot, midőn igy szól: Fájt lelkemnek folyvást látnom, A magyar mint tneüdez; Nyelvével és ruhájával 'S a német mint fejledez. Fájt hallanom, magyarokban Magyar hang mint némult el 'S magyar is ha szolitaték, Divat németül felel . . . Fájt látnom, mely igen könyen Lön németté sok magyar 'S magyar lenni mint szűnt meg már kt elfajult felsőbb kar, [Folyt, kfor.]