Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-07-08 / 9. szám

Aratás előtt. Pápa, julius 8. Az ország- kultuszminisztere szomorú állapotokról referált a minap. Kereken kimondotta, liogy bizony mi már nem vagyunk földművelő népek, mint egy évtizeddel is ezelőtt, hogy a magyarnép ma már nem tudja biztositani földjéből existentiáját, hanem rá van utalva az iparűzésre. És ezt melegen ajánlja az illetők figyelmébe.^ Es a kultuszminiszternek többé kevésbbé igaza van. Mert Magyarországban ma már nem áll az, hogy a földműves feleslegéből él az iparos, táplálkozik a tudós. Ennek egyszerű oka pedig abban van, hogy ma nincsen a földművelőnek feleslege. Mikor az esztendőt keservesen nyomorúság közepette kihúzták aratásig a famíliájukkal, azon reménykednek, hogy aratás után jobb idők következnek. Tempi passati. Aratás után újra kezdődik az ujabb nyomorúság. Alig takarították be a gabonát, beáll a gabonakereskedést tespedésbe ejtő tetemes árhanyatlás. Aki nem akarja keserves szerzeményét potom árért elpocsékolni, az éhezhet a saját zsirján. De legtöbb esetben nem is kérdik a gazdától, hogy szándékozik-e eladni gabo

náját. Egy hónapi pihenés után ujult erővel kezdi működését az adóprés, mert hát a kormány kiveszi előre az ő oroszlánrészét. Alig takarított be a gazda már megütik az árverező dobot a csűrje előtt és ama bizonyos nieghagyatik emberek torkaszakadtukból dúdolják iáin nagyon véuitik az embereket, s mint a hogy a napfény kiszívja az igazi szint a szövetből, s fakónak változtatja, a gázlángok az életerőt szivják ki s elhomályosítják a lelket. Fény, a melynek sötétség a folytatása. Szegény Naláczi Gyuri, igazi csavargó lett. Ruhái elszakadoztak, csizmájából kinézett az egyik lábujja, hiába kente be azt is suvikszszal, hogy a járókelők ne vegyék hirtelen észre. Nem törődtek már ővele a járókelők. Nem volt már egyetlen czérnaszál sem, a mi őt ehhez az emberiséghez kötné, kivévén a kártyakompánia, annak a számára még meg volt, hogy — kellemetlen — legyen neki. Hiába füstöltek Pesten a kémények: mikor déltájban bejött nyári lakásáról, az Orczikertből a városba, az ő számára nem főztek már sehol a világon. Évek elmultak már azóta, mikor ő utoljára evett asszony főztéből meleg ételt. Napi existenliája, jó és balsorsa a kellnerek szeszélyétől függött. Nem is volt máiegyéb vágya a földön, mint hogy „József," a fópinczér gráciáját birja teljes mértékben. Enynyivel boldog tudna lenni tán, mert a boldogságra a sok sem elég sokszor, de a kevés is sok néha. Mert görbe szemmel nézték ám a »doktort" (gúnyból nevezték igy a harminczöt éves ex-orvosnövendéket) s ha valamelyik mérges volt, a doktoron töltötte a boszuját, a ki ott ült, ott drukkolt a játékosokkal estétől reggedobszó kiséretében a még ismeretesebb nótát: ki ad többet érte ? ! Az árverési hyénak megadják rá a választ és a gazda keserves munka árán szerzett termését pocsékká teszik, úgyszólván elzsákmányolják. Ha marad még valami, arra várnak i z idényszerű swindlerek. Azok a vérszopó nadályok, kiket a gazdák maguk melengetnek a keblükön. Tavaszszal be hagyják magukat csapni, mindenféle szántó-vető. arató masinákkal, viaszkos-ponyvákkal Azok a swindlér ügynökök nyakukba varrják jó borsós árért, azzal hitegetvén a gazdákat, hogy ingyen adják, csak aratás után kell fizetni. Aratás után csakugyan kell is fizetni. Még örülhet a gazda, ha szép szerével megmenekül tőlük, és egy wexli helyett nem zaklatják még négy más hamis váltóval. Ilyen körülmények között aztán csakugyan nem lehet boldogulni a gazdaközönségnek. Ennek pedig nem a gazdaközönség, hanem maga a kormány az oka. Mert ennek kellene feladatává tenni, hogy a magyar gabonatermés ára emelkedjék és ne csökkenjen esztendőnkint. A gépgyárosok swinelereit pedig rendeletekkel korlátolni kellene működésükben. Szóval igen S3k üdvös dolgot mivelhetne a kormány, ha akarna. Dehát ilyen társadalmi kérdésekkel minekis vesződnék Tisza Kálmán. Miatta a sajtó egyebet se tegyen, mint Magyarhon polgárainak pusztulását hirdesse, részéről odase neki a válasz. Hanem egyéb hiába vald semmire, kiteremtik a negyvenhét milliót! lig, s véres veríték csurgott ránezosodó homlokán. Mindig egy-egy firmához szegődött, ahhoz a ki „rokonszenves gibicnek

u deklarálta, mer volt olyan is, aki igy szólt: — Ne üljön mellettem doktor! Ön nagyon antipathikus ember. S ezt miudig többen-tóbben találták ugy a mint a doktor külseje mindinkább torzult. Nem sokat ért már a „rokonszenve." Csak nagy kasszáknál jövedelmezett néha egy hatost. Pedig becsületes igazi rokonszenv volt. Együtt érzett, együtt örült, együtt szenvedett a játékossal. Ez a sok szenvedés ölte, véuitette idő előtt. A láz, mely fogva tartotta az idegeit, a játék, meg talán a sok éhezés is valóságos csontvázat formált a hajdani gyönyörű fiúból, kinek élénk észjárásáról következtetve azt jósolták gyermekkorában, bogy nagy ember lehet belőle, tán még a király mellett is. Nem lett ugyan nagy ember, de az mégis beteljes edett, hogy örökké ott tartózkodott a királyok mellett, a kik annyival inkább tökéletesebbek a többi királyoknál, hogy legalább három kell belőle egyszerre a győzelemhez a fárbliben. Naláczi Gyurit én is ismertem, s mikor egyszer egy vidéki rokona Pestre jött, rá vettem, hogy nézze meg őt a kártyabarlangban. Elmentünk, fölkerestük. Gyuri már akkor ugy nézett ki, mint egy közönséges csirkefogó, torzonborz bajusza, fésületlen szakálla és haja rémletessó, visszataszítóvá tették külsejét. De azoknak a sorsával épen semmit sem törődnek, akiknek a véréből utóbb végre is kiszipolyozzák azt a negyvenhétmilliót. Ez előbb utóbb is statáriumra vezet. Ez pedig nem az egyház utja! Szabadalmazott sikkasztások. Pápa, julius 8. Azt mondja a közmondás, hogy „a capite foedet piscis," ami a mi édes anyai nyelvünkön annyit tesz, hogy Pápán a soproni kereskedelmi és iparkamara illetékeinek behajtása közül sikamlók kezek működnek és ezt a városi tanács behunyt szemmel nézi. Sokan ezt az ügyet jelentéktelennek szeretik feltüntetni, habár egyesek állítása szerint hatszáz, mások szerint pedig háromszáz forintról van szó. Jólehet a mi deficzites városi kasszánkat véve irányadóul, ez az összeg sem valami megvetendő, de mégis jelen esetben nem annyira az elsikkasztott pénzek mennyis égéről, mint inkább az adófizető polgárság nyugalmáról vau szó. Tény az, mert hisz a minapi városi közgyűlésen Bognár Gábor interpellacziójábau adott valaszábau maga a polgármester is beismerte, hogy a soproni kereskedelmi és iparkamara által kivetett illetékeket behajtó közegek következetesen sikkasztást követtek el oly módon, hogy a behajtott összeget nem származtatták el illetőségi helyére, hanem minden nyugtázás daczára kitették a fizetőket ama kellemetlenségnek, hogy tőlük a pénzt másodszor is követelik, miként követelték és behajtották azoktól az emberektől is, akik Toczcz ereknek fizettéh be a pénzeket. A polgármester ur válaszában azt is mondta, hogy a jogtalan módon lábra kelt pénzek az illeték kaucziójából fedezve lesznek, hanem arra nézve nem volt egyetlen egy biztató szava sem, hogy gondoskodik e arról, Megörült a rokonnak, nem futott előle a mint vártam, (tul volt már azon, hogy szégyenkezzék) hanem ellenkezőleg, egészen odatapadt az égből lecseppent rokonhoz, hogy „egy" forintig megpumpolja. Unokaöcscse volt a gazdag bihari gazdának s még sem mert már többet kérni egy forintnál. Ő, aki hatvanezer forintot vágott el egy év alatt. Ez mutatja, hogy a nyomor nemcsak rosszakká teszi az embereket igen gyakran, de szerényekké is néha-néha. Elpanaszolta, hogy már két napja nem evett semmit, s hogy már két esztendeje nem aludt ágyban. Azt hinné, hogy a föld legboldogabb királya, ha ő egyszer meleg ágyban hálhatna. — Hol hálsz? — kérdi a nagybátya némi tartózkodó undorral eleiute. — Néha egy-egy perczig ülve a széken, ha a kellnerek észre nem veszik, s fel nem ránczigálnak. Néha pedig pinczében, ha megbírom fizetni az 5 kr. háláspénzt. Oh a nyár, a nyár! Az csak a nagy boldogság. Olyanokat horkolok az Orczy-kertben ! Mindezt vidoran, elevenen mondta el, mint olyan ember, aki kedélyesen elfecsegi a napi életreudjét, anélkül, nogy panaszkodnék, csak az Orczy-kerti hortyogás emlékénél csillogott fel szeme élénk tűzben. — Megpróbálok tenni valamit érted — szólt a rokon, anélkül, hogy csak a kezet nyújtotta volna a csavargónak, amikor eltávozott.