Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-10-21 / 24. szám

És hogy gyászolja most e not az ország ? Borulj el ég, hogy e közönyt ne lásd! Sirasd, ne a dicsőült szellemet, de Az élőket, kiknek nincs köuyjük érte, Kik uem áztatják bűval a koporsót, Midőn leszáll a sirbölt éjjelébe ! " Az a közön) ! Pápa, okt. 20. A természetben nincs soha pihenés, hanem folytonos tevékenység uralkodik mindenben. A nádasok hosszú lengő szálai alig száradnak meg, s már felüti gyürüs kis hegyes fejét az ujabb nemzedék, zsombékos ágyából. Az őszi szél által letarolt mezők elhaló fűszálai zöldülő pázsit apró puha karjaiba dőlnek. Az apró források vékony csermelyei egymást keresik fel, hogy összeölelkezve, utat keressenek maguknak a hegyek lejtőjén, mig patakokká erősödnek, — a patakok utat törnek maguknak a sziklák között, hogy a völgyben egymásba fogódzva, kivájhassák a folyók széles medreit, — a folyók sietnek egyesülni folyamokká, hogy a tengerbe juthassanak. Az igénytelen magból óriási tölgy ós bükk növekedik s apró fenyotobozból kihulló picziny magvak csodás magasságú karcsú fenyőkkel koszorúzzák meg a bércztetőket. Az alig észrevehető lágy vizcsepp behatol a szikla kemény kebelébe és évezredek folytonos munkájával óriási barlangokat váj azokban. Minden nagyobb művet a kedv, a lelkesedés hoz létre és a sikert csakis a folytonos tevékenység, a kitartás biztosítja. Mily sok idő kell ahhoz, hogy az alig észrevehető kis forrás a tengerbe jussoU; de mégis oda jut. Mily sok idő kell ahhoz, hogy az apró fenyő-magból felnojjön az az óriási nagyságú fenyő; de mégis felnő. Hány emberöltő kihal addig, mig a gyenge vizcsepp oly roppant barlangokat váj a hegyek érczkebelében, melyek bejárása órákat vesz igénybe; de mégis elkészíti a roppant barlangokat. Az ernyedetlen munkának nagy eredményei vannak. — Igen. Meg kell mentenünk Jenőt. — Ön mindig csak Jenőre gondol: — szólt a nagybátya boszusan, — Hallgasson meg báró. Önnek vissza kell vonnia a kihívást. Ha valaha csak egy kissé szeretett engem, pedig tiz óv alatt nem egyszer ott találtam lovagjaim közt. . . nos, ha valaha csak egy kicsit rokonszenvezett velem s csak egyszer jutott eszébe, hogy nekem szerelmet valljon, — mert nem vallott sohasem — akkor ön nem fogja megbőszülni Jenőt. — Ah e nemes szándék! — Ismét egy felfedezés! -- mondá mosolyogva Helén s kacéran tekintett Arthurra. Valóban eredeti. Tiz éve élünk jó barátságban, minden évben egy bizonyos idő pontban felfedez engem, hogy csakhamar ismét elfelejtsen. És ma újra ... Ej vigyázón, gyanúba veszem ! — Oh vegyen, vegyen! — szavalta a báró. — Nem értem: mit kíván? Arthur merőn a szemébe nézett Helénnek. — Önnek kell bosszút állni! — mondá s megragadta kezét. — Ez már igazán különös. Az imént csodálta nemesszivüségemet s most bosszúra ingerel! Nos, tehát igen! Mert tudja azok a cserben hagyott, kikosarazott özvegyek néha igen bizarr módon állanak boszut. A szabad természet tanítómesterünk nekünk, csak értsük meg szavát, mely munkára, tevékenységre, kitartásra serkent, — az egyesülés nagv, hatalmas példáit mutatja feí. A munkásság az élet, a tevéketlenség a halál s ezek között áll a közöny, mint az élet és a halál között az álom, mely nem élet, sem nem halál, mégis mind a kettő. Ily álom vett erőt a mi társadalmunkon. A mi társadalmi életünk sem nem él, sem nem hal. A közöny lefogta karjait, hogy megszűnjék azoknak tevékenysége s ne tudjanak munkálkodni, — békót rakott lábaira, hogy ne tudjon haladni. Meddig tart még a zsibbasztó álom ? Hová tekintsünk társadalmunk sivár pusztájában, ahol egyetlen kis zöld oázon pihen hessen meg fáradt szemünk ? Alkottunk egyleteket, melyik virágzik azok közül ugy, ahogy az virulhatna, ha a közöny meg nem bénítaná törekvésében! ? Ha támadnak egyes rajongók, kik felvetnek egy-egy szép eszmét, nem bolygó tüzek-e ezek a sötét éjszakában, melyek kis ideig megvilágítják a tért és lehanyatlanak a semmibe, hogy annál nagyobb sötétség maradjon a szép eszme letűnése után ! ? A világ folyton halad előre, szomszédaink lépést tartanak a haladással; csak mi vagyunk közönyösek, mi nem törődünk egymással, minket nem kapcsol össze a lelkesedés erős lánczszeme ! Ha mi nem érdeklődünk közéletünk iránt, szomszédaink veszik el az előnyt. A multak dicsősége lelkesítsen fel bennünket a jelen és jövő iránt! Ébredjünk ebből a bódult álomból, dobjuk félre a zsibbasztó közönyt. K. Nagy Sándor. Tolvajok versenye, — A „Pápai Hírlap" eredeti tárczája. — Azt mondja egy magyar közmondás, hogy „álló vizben lakik a béka". Bebizonyodott ennek igazsága Pumpfy Adolárdon is, akinek legnagyobb érdeme az volt, amivel nem dicsekedhetik sok ember, hogy egyetlen gyerek. Ő is ugy járt, mint annyi sok, hogy rémítő módon elkényeztették a szülői házban. Mig otthon nevelője oldalánál a normális tantárgyakból nyert kiképeztetóst, csak tűrhető volt magaviselete, de alig vitték be a Igaza van, azért is menjen férjhez. Hadd boszankodjék Jenő. — Eltalálta. Lássa én babonás vagyok. A mikor férjem másfél év múlva meghalt. — — Más fél óv ? Hm ! — Mitől ijedt meg? Tehát a mikor meghalt, felfogadtam, hogy többé sohase megyek férjhez. De a temetés évfordulóján azt álmodtam, hogy menyasszony vagyok, én pedig rabja vagyok a babonának s hiszek benne. — Ön is bahonás? — Hogyne? — sietett válaszolni Arthur. — Nos, az ön babonája igen előzékeny. Képzelje újra biztat, azt mondja, hogy még igazi kérőm is lesz. — És ha most betoppanna? — Ah, ön megijeszt. — Elutasítaná Őt? Nem kell az ördögöt a falra festeni. — Hát csakugyan megjelenne? — kérdé nevetve Helén. — A kérő? — Nem az ördög! — Kérő — ördög. , Önnek az úgy látszik mindegy! — monda Arthur, — Köszönöm! Helén újra nevetett. — Hát a kérő kívánna lenni? Arthur ránézett, aztán határozottan mondá: — Ige&j az, Kérő l Tudja meg aaszovárosba, hogy a közép-tndományokbau is oktatást nyerhessen, a kis Adolárd rögtön megváltozott és napról-napra fényessebbeu bizonyítgatta a közmondás igazságát, hogy „álló vizben lakik a béke". Azonban a kis Adolárd papája nem azért volt gazdag ember, hogy a fia le ne tegye „jeles" sikerrel a vizsgálatokat. U mindannyiszor állott elébe és keservesen hét osztály vizsgálatot lerakott. Már a nyolezadik osztályt kezdte járni, midőn valami rossz fát tett a tűzre, amiért aztán sedes elé czitálták és minden védőbeszéd meghallgatása nélkül kiadták a kis\ Adolárdnak a consilium abeundit, vagyis csendesen eltávolították az intézetből. — Lám megmondtam anyjuk, hogy nem jó lesz a vége a sok tejjel-mézzel való etetésnek, mert még kiforrja magát a gyerek. Ehol van ni! Hossz fát tett a tűzre és kitették a szűrét! Ennek is te vagy asszony az oka! — igy szóit a neheztelés hangján az öreg Pumpfy Adolárd feleségének. De Pumpfy Adolárdné asszony nem azért tartozott a gyengéd nemhez, hogy ne tudott voliia a neheztelésre még ékesebben replikázni. — Bizony kétszer se mond, hogy nem te vagy az oka. Te voltál hozzá tulszigoru. Mindig a sarkában voltál. Tessék, mi lett a vége ?! Felhasználta az alkalmat, hogy a szülei nincsenek közelében és kicsapott a rendes kerékvágásból. Bizony soha se vesd a más szemére magad hibáját! Talán még tovább is fonják társalgásuk fonalát, ha a nevelő ott nincs ós aztán nagy bölcsen közbe nem vág: — Soha se tessék kérem mérgelődni. Még nem oda Buda. Fogják haza a gyereket gazdálkodni. Lesz még belőle ember. Meg is irta rögtön az öreg a megbocsátó levelet. De mire ez rendeltetési helyére érkezett, Adolárd felcsapott színésznek. E percztol az öreg Pumpfy engesztelhetetlen maradt. Levette kezét a gyerekről és kitagadta az örökségből. Adolárd azonban a színészetnél sem boldogult. Felkerült a fővárosba s itt még roszszabb társaságokba keveredvén, nevéhez hűen pumpolásból tartotta fenn magát. Megismerkedett Sánta Mukival, aki az övéhez hasonló élettörténettel bírt. Csakhamar a legjobb puszi-pajtások lettek. Viribus-unitis működtek közre saját életük fentartására, szóval, együtt sülyedtek fokról-fokra lefelé nyom, hogy engem egy titkos kötelesség űzött ide. — Az ön nevét tegnap ós ma meghurczolták én miattam. Elégtétellel tartozom önnek. Jenő hibáját nekem kell helyre hoznom. Oh, de ne higye, hogy csupán a lovagiasságomon ejtett csorbát kell kiköszörülnöm, hisz a mi régóta édes sejtelemmel töltött el, az most hirtelen a legédesebb valóvá lőn. Mily dőre, botor voltam, hogy mást akartam boldogítani azzal, a ki nekem legdrágább, a ki iránt oly régóta rejtélyes vonzalommal viseltettem, — mely — de higyjem-e? — tán viszonzásra talált az ő csodálatos lelkében? — Ah báró, e szenvedélyes szavak ! — Helén, akar-e nőm lenni? A szép asszony szólni akart, de csak mosolygott. Végre gúnyosan mondá: — Gondolja: igy szólna hozzám amaz ismeretlen kérő? — Ha ugy szeretné mint ón, igen! — Istenem, ki hitte volna, — mondá Helén. Ön éveken át látott, udvarolt nekem, ingerkedtünk egymással és közönyös maradt. — S egyszer egy örök szép órában, amelyben minekettőuk szeme megnyílt. — Ön ide jött, — vágott közbe a grófné, — hogy megkérje a kezemet kötelességből. — És ön nem tagadja meg merő babonából. A kővetkező pillanatban Arthur átkarolta Hóiént s miudketteu aevettek.