Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-10-21 / 24. szám

De hát azt ki lehet vinni minden ujabb niegterheltetés nétkíil. Az öntözőkocsira előirányzott, de e czélra nem forditott 300 forintot vegyék be színházi szubvenczió czimén a költségvetésbe. Csekély összeg ugyan, de egy hónapra elég a szinházbérre és tetemes gondtól szabaditja meg az igazgatót, mert jóval alászállitja a napi költséget. Szóval, egy alakítandó szinpártoló egyesület volna hivatva megmenteni a Pápán haldokló szintigyet. Hallgassa meg szerény szavunkat Horváth Lajos főszolgabíró w. aki lelkesen, ügy buzgó kitartással dolgozik mindig a szinügy érdekében, mint a jelenlegi intendatura élén álló féríiu. Ugybuzgóságának sikerülni íog a szinpártoló egyesület megteremtése. De mig az nem lesz, addig marad a szinügy a jelenlegi tespedt állapotban s talán még rosszabb is lesz, ha ugyan lehet. Van műpártoló közönségünk, tagadhatatlan, de sokszor rászedték jóhiszeműségét s ma már nem bizik. De a szinpártoló egyesülettel szemben bizalma ismét a régi lesz és nem lesz okuk panaszkodni az idelátogató színművészeknek. A megteremtőket jutalmazni fogja az a tudat, hogy a nemzeti színművészet iránt s ezzel a nemzeti kultura és az édes anyai nyelv iránt lerótták legszentebb kötelességüket. Méltók egymáshoz. Pápa, október 15. (—r —s.) A megyénk meg a városunk. Egész viselkedésükben ugyhasonlitanak egymáshoz, akár két tojás. Léha nembánomság, rideg önzés a magasabb eszmékkel szemben, ez jellemzi intéző köreink minden léptét, nyomát. — Ellenkezőleg, vártam Önre. De ön, ön legkevésbé sem várt, tudom. Helén ^összevonta ajkait s arczát gyöngéd pir lepte el. Aztán kényszerült mosolyig al veté oda: — Valóban ennyire átalakulva nerc. Artúrt ujabb zavar fogta el. Akarata ellenére is mentegetni kezdé magát. — Tudom, nem is hitte volna, hogy a tegnapi kellemetlenség után ily vakmerő b hetek. Csodálkozása nem is késztet csodálkozásra és nem lep meg ez, hogy önt meglepte eljövetelem. — Már elfeledtem ! mondá Helén büszkén felemelve fejét. Hagyjuk ezt. Ön vendégem s azért e kellemetlen tárgyakat elejtjük . . . Foglaljon helyet. .. Igy ... És most megengedi báró, hogy reggelizzem itt a szabadban, lomb és virág között. Tekintse salonomnak a verandát. Miut a madár oly édesen csevegett. Artúr perczenkint mind jobbaa neki bátorodott. — A hol ön van grófnő, ott van a sálon. —• Ej lám. E bók hízelgő. S tudja miért? Látom, hogy már nem tart szörnyetegnek. Hisz az imént ugyancsak megszeppent, amikor megjelentem. De miért változott meg ily különösen? — Grófné nem tekint többé vendégének? — kérdé Arthur s felkelni akart. Megadták a nagy vértanú özvegye földi maradványainak az utolsó tisztességet, megfordult a kulcs a sírbolt nyikorgó záraban, hogy immár örökre egyesüljön két nagy, egymásnak teremtett lélek, kiknek emlékét kell, hogy szentnek tartsa minden igaz lelkű magyar ember. Itt, tőszomszédságunkban élt a tisztes özvegy évtizedeken át, itt siratta nagy veszteségét, mely őt a nemzettel együtt sújtotta, itt érte őt a megváltó halál, hogy lelkének másik felével újra öszszeforrjon. Ha nem viseli is egy római matronához illő hősiességgel nagy gyászát, ha nem fordítja vala minden idejét arra, hogy a gondviselés szerepét játsza a szenvedők közt, ha nem köszönhetne neki nemzetünk semmit, akkor is: a név kedvéért, melyet viselt, elvártuk volna, hogy megyénk, de különösen városunk képviseltesse magát a végtisztességen. De az elhunyttal szemben, ki a honleányi erények valódi példányképe volt, épen kvalifikáhatlan ama közöny, hogy a jó uraknak, kik városunk és megyénk szekerét oly dicsőn döczögtetik, eszükbe sem jutott, hogy a kegyeletnek, a hálának adóját leróják. Somssich, Giczy, Senyéi, Trefort, ez évben elhunyt jeleseink temetésénél mindenütt ott láttuk az illető városok és megyék képviseletét, csak Veszprémmegye és Pápa városa tetszeleg magának abban, hogy nagy halottja iránt oly megbotránkoztató közönynyel viselkedjék. Grói Károlyi Viktor, kinek nevén és rangján kívül semmi érdeme, Fehérmegye területén agyonlövi magát, temetésén ott van a megyei és városi képviselet, de mikor gróf Batthyány Lajosnét temetik, Veszprémmegye és Pápa város távollétével tündököl. Persze ott nem volt potya bankett, még csak tor sem. Nem volt alkalom betanult toasztok elhadarására, melyekben ama nagyfejüek egymást dicsérik agyba— Hát ez a kérdés is kellemetlen? Kiáltá Helén s fehér fogai megcsillantak, amint utána felkacz-\gott. — No lássa már is a helyzet ura. A báró diadala reményében mosolygott. A helyzet ura! Bárcsak igazán annak mondhatta volna magát. — Miért akar kíváncsivá tenni ? — faggatá most már a szép asszony. Kíváncsivá teszem? Csupán kíváncsivá!? Ártatlan érzet! — És talán nem indiskrét. Vagy tán össze függ ez átalakulás mai látogatásaival? — Oh grófné 1 — Értem. Ez is kellemetlen tárgy . . . Hagyjuk. — Ellenkezőleg a legkellemesebb. — De hiCt szóljon. A kedvező perez itt volt. Arthur ugy érezte, hogy most le kellene térdelnie, megragadnia azokat a hófehér rózsa szín körmű ujjakat s forró csókot rájuk lehelve, elmondania ajmi szivét zaklatja. De félt, hogy koczkára tesz mindent. Hátha kineveti Helén. Hisz ismeri, mily könnyen hajlandó a boszuállásra. Inkább rá száuta magát, hogy udvarolni fog s lassan hálózza be a kiszemelt gyönyörű áldozatot, kit győzelmének élő diadalmi jele gyanánt akar a Szalánczy kastélyba vinni. — Merő hódolásból jöttem önhöz, grófné. Nemes szive, melylyel tegnap hallgatása főbe, nem volt kilátás felsőbb megelégedésre, melynek szele egy kis kir. tanácsosságot, rendjelet, szolgabírói állást és más ily egyéb gyümölcsöt hord magával, még csak illustris kezek leereszkedő kegyes vállveregetésére sem volt remény. Hát érdemes ilyen helyre elmenni!? Hanem bezzeg, ha egy kebelbeli embernek, teszem a piripócsi bírónak nevenapja van, akkor ott vannak a tisztelt urak és kiírják az újságba, hogy X. polgártársunk házában kedélyes névnapi ünnepély volt, ott voltak stb. stb Tiz voks fölött rendelkezik ő kigyelme és az ilyen embert meg kell tisztei ni. Hát még mikor valaki „hervadhatlan érdemeiért" apátságot, vagy a temesuiegyei eset mintájára, nemességet kap, akkor meg épen tüdőszakadtáig fújják a nagy trombitát, hogy tiszteletüknek minél kifejezettebb módon nyilvánulást adjanak. Hát a kötelességszülte öntudat, az semmi ? Avagy az önzés, a korteskedés már teljesen elölte a belső bírónak, a lelkiismeretnek szavát ? ? Hát érdek nélkül már épen semmit sem szabad tenni? Kegyelet, hála az érdemek elismerése, örökre kitöröltettek ez urak szótárából 1 ? ? Nem járja ez uraim ! Mert ámbátor mi itthon jól tudjuk, hogy ilyetén viselkedésük csak az önmagukhoz való következetességnek tudható be, jól tudjuk, hogy kit51 mit várhatunk, de azt még sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy e megyét ós várost igy dehonestálják az egész ország előtt. Mert ntíiu azt mondják, hogy ezek az urak hiányoztak, hanem azt, hogy Pápa városa és Veszprémmegye megfeledkezett a tartozó kegyeletről. Es ezt megyénk ós városunk közönsége nem éldemli meg. Vessenek magukra azok, a kiket a bün terhel, a kikről a költő méltó felháborodásában igy szól: „Eltemették a legnemesebb magyar nőt, Ki egy országért viseli a gyászt. által megszégyenített — igen megszégyenített beunüuket . . . — Ne adja vissza a kölcsönt ! — Azt hiszem nem nevet ki, hanem könyörül rajtam, ögyefogyottou. — S mi az ? — Jenőt teguap. . . . — Mit akar öu Jenővel ? — szólt közbe Helén hidegeu. — Meg kell őt mentenünk. — Mi baj érte? Párbaj? — Az, még pedig velem. Milliom adta! kihívtam, ön miatt. — Ah, öu tréfál báró. — Tréfálok? Nem! Megölöm! — Akkor hát hiába akarjuk megmenteni, nevetett Helén. — Igaz. Lássa oly zavart vagyok. Engem ez az engedetlen fiu felbőszített. A javát akarom s ő így ellene szegül. Kosarat ad önnek ! önnek édes grófné! Ah ! Ez hallatlan! — S ennek m

;nd ön az oka. Jenő ártatlan. — Még mentegeti? - fakadt ki Arthur. Ezt nem eugedhetem meg ! — Hát ellenem szövetkezzem önnel ? - Igen, azt akarom, szövetkezzünk. Oh szövetkezzűuk I — De nem ellene? — Hogyan, hát remélhetek? Kérdé Arthur s szeretett volna letérdelni.