Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-09-09 / 18. szám

ffy György szavai az erdélyországi hasonló .jogok megvédése czéljából a mi városi közgyűlésünk határozatával. A testvérország is minden lehetőt elkövet s nem hagyja magát kizsákmányolni. Helyesen volt felállni a résre. A városi képviselet ez intézkedésével megmutatta, hogy kezd törődni polgárságunk jogaival. Kötelességet teljesítenek, de mégis dicsőség fogja őket körül venni, ha jogaink csorbát nem szenvednek, hanem illő módon váltatnak meg. Most kell megmozgatni azt a százlábú apparátust, mely a választások alkalmával olyan kitűnően tudja össze dugni a fejét. Ha van intézőkőrünknek befolyása a kormánynál, mint azt egyes választási aktusoknál bemutatta, vesse most is latba szavát. Ha máskor követ hajítottak reá, most dicsérni fogják. Mert a hatalom és befolyás is csak akkor mutatja meg nemes oldalát, ha az becsülettel egy város polgárságának javát czélozza. Szeretjük hinni, hogy most semmi okuk sincs az ellenkezőre törni. Négy esztendő, hosszú idő! Már pedig a legközelebbi választásig még annyi idő van hátra. Ezt szenteljék a közérdeknek! Kossuth Lajos és az iparosok. Eredeti tudósítás. Hírlapunkban is bemutattuk ama táviratot, melyet a veszprémi iparos ifjúság zászlószentelési ünnepélyén jelenvolt városok, köztük Pápa iparosai is BalatonFüredről küldöttek Turinban élő nagy hazánkfiához. Kossuth Lajos augusztus 2y-éről kelt levelet intézett Káth Károly volt országgy. képviselőhöz, mint az ipartestületek központi elnökéhez, melyben örömét fejezi ki a közelebbi veszprémi zászlószentelési ünnepély alkalmából számos város ipartestületének képviselői nevében hozza, intezett távirati üdvözletért. „ Nyárszaki kóborlásaimból — írja — tegnap pár napra visszakerülve találom az iparosok Balaton-Füredről hozzám intézett üdvözletet a reám várt 75 távsürgöny közt, melyekkel hazámfiainak hálával fogadott szíves megemlékezése s tehetetlen öregségemre pazarolt jókiváuatai eszembe jutatták a külömben figyelmen kivül rnaradandott körülményt, hogy aug. 25-én Lajos-napja volt." Az iparosok tervezett és ez alkalomból bejelentett turini látogatására nézve a következőket jegyzi ínég Kossuth: „A feutebb említett oknál fogva táviratilag nem válaszolhatván, van szerencsém önt, tisztelt uram, az irántam tanúsított jó indulatért hálás köszönetet mondva, ezennel tisztelettel értesíteni, hogy a tervbe vett látogatáshoz az én engedélyemre nincsen szükség, mert az emberi társaságtól külömben elszigetelt remetetanyáninak ajtaja hazámfiai számára mindig nyitva van, s én testvéries érzettel mondok isten hozottat minden magyarnak, aki e ng e ni, — a magyar nemzet soraiból törvény által kiküszöbölt páriát — hontalanságomban meglátogat; csupán azon egy óhaj kijelentését engedve meg magamnak, hogy a látogatás fesztelen, barátságos jellegű legyen, menten minden ünnepélyessógi színezettől, mely szónoklatokat ad ós vár, mert ezek terhemre vannak, minthogy a hallgatag magány annyira természetemmé vált, hogy irtózom attól, a mit szónoklatnak szokás nevezni; „pa's perdue l'tiabitude de la parole", — a fesztelen társalgás határán tul eső szólam szokását elvesztettem.

1

1 Azt mondja nagy hazánkfia továbbá, hogy ő hálával fogadja, ha őt magyar emberek a multak kedvéért, a jelen daczára szíves megemlékezésükre méltatják s hontalan magányának boruját barátságos látogatásukkal s magyar zamatu fesztelen társalgásukkal fel-fel derengetik. A mennyiben a magyar iparosvilág nem igen úszik a jólét fürdőjében s az ut a távol Turinba tetemes kiadással jár, nagy hazánkfia jobb szeretné ugyan, ha a netán tervezett tömeges kirándulás helyett annak költségei valamely iparérdekü közczélra, például az iparos ifjúsági egyletek czéljaira fordíttatnának, mindazáltal, ha az iparosok a látogatás eszméjének megvalósítása mellett maradnak, felkéri üáthot, hogy annak idejéről és egyéb körülményeiről jó eleve értesítse, nehogy történetesen Turinban ne találják s hogy ideje és módja legyen „a látogatásnak a lehetőségig kellemes emlékűvé tóteléről" gondoskodni. Kapcsolatosan fölemiitjük, hogy több oldalról iparos körökben felmerült az az óhaj, hogy a turini látogatás köttessék össze a jövő évi párisi kiállítás alkalmából tervezett iparos kirándulással, mi által a részvétéi sokakra nézve tetemesen megkönnyítetnék. — De nem, nem! — Lépteket hallok! — Ü jön, jön. Felizgatott képzelnie csalódott, s aggodalma növekedni kezdett. Ekkor egy vészmadár ütődött a világított ablakhoz, mi félelmét még nagyobbította. De most nem fog csalódni. Hála az égnek ! végre! végre! Az ajtó kint becsapódott. De Ő nem jött! A szól miudiukább erősbödött, a torony ajtaját kiszabadította, s himbálta ide-oda a rozsdás sarkvasban. A leány visszatartá lélegzetét ... és figyelt . . . íigyelt ... de ő nem jött! Könnyek lopóztak szemébe és keservesen zokogott. Zokogása közben boldogult anyjára gondolt, ki gyakran vigasztalta, ha atyja a városban volt. De most, most — magára volt hagyatva. A reménység utolsó szikrája is kihalt szivéből. Könnyei patakként omlottak, fekete szemében búskomorság honolt, miközben szive lázassau dobogott. Ily helyzetben ült egy félóra hosszáig; csendesen, mozdulatlanul, mint érzéketlen márványszobor. Majd összerezzent és kitekintett. Az éj szurok sötét volt, a vihar nyugtalanabbá lett, a tenger dühöngött és óriási hullámokat vetett a sziklákra. Most már lehetetlen volt az, hogy atyja jöjjön, mert a hullámok az egész kő töltést elborították és a csónakot okvetlen összezúzták volna. Elvira megnyugodott sorsában. De a világító torony! Nincs meggyújtva, szólalt meg •gy hang szivében, s vissza gondolt arra, hogy atyja negyvenhárom év óta soha se mulasztotta el estenkint a lámpát meggyújtani, s ha most elbocsátják szolgalatából, vagy a szembe jövő hajó neki menve össze zúzódik milyen nyomor ós szükség, csapás érné atyját, mily titkos bú emésztené Őt is e miatt. Arcza a szomorú angyaléhoz hasonlított midőn szeretett atyjáért aggódott. Ekkor hirtelen elhatározás támadt keblében. — Hogyan, mondá, hát nem gyujthatuám-e meg én a lámpát és ez által nemcsak atyám hivatalát, hanem számos ember életét menthetném meg? De mégse, hisz a létrát, gyönge kezem nem birja el, a lámpa pedig magasan vau! Azért mégis megkísértem! Nagy erőmegteszitéssel előhozta a létrát remegve ment fel rajta, végre az utolsó fokon megállt, fáradtan, hideg verítékkel homlokán, de a lámpához nem ért fel. — Mit tegyen most? Szomorúan jött le róla és gondolkozva nézett körül. Szeme egy asztalon akadt meg, melyen gyermek korában oly gyakran játszott. Vájjon nem segithetne-e ezzel magán? A falhoz tolta az asztalt, s minden erejét összeszedve rá tette a létrát, s elhatározá magát arra, hogy a veszélyes utat másodszor megtegye. Hah! miként inog az egész ! De azért előre! Tovább, tovább! Midőn az utolsó fokot elérte, a lámpához nyúlt, de óh ég! még mindig nem érte el. Szomorúan, reménytelenül jött lo ismét és könnyes szemekkel tekintett körül. Ekkor vastag i*agy biblia ötlött szemébe, melyből anyja olvasni tanította, gyakran pedig történeteket olvasott belőle vagy a képeket mutogatta; a biblia látására remény sugár villanj meg nedves szemeiben. Az asztalra tette a létrát, reá állította s újból felakart menni, de meggondolva a dolgot, állva maradt. — Istenem! kiálta fel gyermekes aggodalommal, — a bibliára lépjek, uem biiu az, nem vétek ? De nem, künn háborog a tenger, a vihar zug — kötelességem, hogy az embereket megmentsem és atyámat! s akkor anyáin is megbocsát! Gyorsan hatolt fel, midőn az utolsó fokhoz ért, gyufát gyújtott, a lámpához közelite, ós mint éjszakában a villám, ugy gyulladt meg az is, magasra lövelte ki a lángokat. Az öröm könnyei boriták el Elvira arczát, midőn lejött. * A hajó valóban közeledett. A hullámok a födélzetre csaptak, az árboczok csúcsai ériutették a hullámok tajtókát, az egész hajót, mint valami játékszert hányták ide-oda a hullámok. A sötétben az utasok nem látták egymás ijedt arczát, s a fájdalmas nyögéseket túlzúgta a hullámok zúgása. A haláltól való télelem elfogott minden utast, minden sziv remegett, s az arozok elhalványultak. A födélzeten lázasan dolgoztak a matrózok. A bujdosó hold néha-néha kibukkant a felhők mögül, megvilágítva egy pillanatra az aggódó arczokat, — Mennydörgő rázta, csendesen fiuk: vezénylé egy ör

0g erélyes matróz. — A vihar erősebb nem lehet már, mint a miiyen, csak akkor hozhatna veszélyt reánk, ha itt közelében sziklákra akadnánk $ de Isten gondosko-