Pápai Hirlap – I. évfolyam – 1888.

1888-09-02 / 17. szám

igy köszöntött be: „Isten segitő kegyelmével főtörekvésemet arra fordi1 tom, hogy a lap soha egy hajszálnyira se térjen el a benső hit, hűség és a tanitói egyház iránti azon feltétlen engedelmesség és alávetés ösvényétől, mely minden kath. embernek, annál inkább, tehát a papnak szoros kötelessége s melyen kiviil megnyugvás és áldás, elv és következetesség nincsen ! " A lelkesülés e szép szavait tett követte, 6 évig ernyedetlen buzgalommal vitte a füzet szerkesztését, mely fárasztó volt ugyan, de nem kellemetlen, mert maga irta „Megemlékezéseid-ben, hogy életének legszebb napjai közé azokat számitja, melyeket a „Religio" zászlajával kezében küzdhetett át." 1874-ben pápai t. kamarási méltósággal tüutettetett ki. 1878-ban esztergomi kanonok lett. Esztergomba költözködvén, az érseki iroda igazgatásával bizatott meg. 1882 - ben Hidassy Kornélnak szombathelyi püspökké történt kinevezésével a cultus-miniszteriumi osztálytanácsosi állás üresedésbe jővén, arra báró Hornig neveztetett ki, s hogy mily kedveltségnek örvendett, tanúsítja az a körülmény, hogy még ez évben megkapta az infulát a babolchai czimzetes apátsággal, következő évben pedig scardonai választott püspök lett s ugyanekkor a szakminiszter miniszteri tanácsosi czimmel és jelleggel lepte meg. Rokonszenves alakja, leereszkedő szeretetteljes modora s hivatalábani szigora által fent és alant köztiszteletet vivott ki. Eszélye, mérséklete, nagyzás- és pompagyülölete, türelme, méltányosság-érzete s felvilágosult igazságszeretete következtében pedig mél— Mi különben, azt te is tudod, és sokszor tapasztalhattad, hogy ugy nagy és kis Kérdésekben és jellembevágó dolgokban örökké megegyeztünk. Bocsáss meg, régóta nem is tekintettünk máskép sógoromnál, mint a Karácsondy-család tagját. Karácsondy Mihály ur igazgató tanár volt a nagy kut téren. Hatalmas férfiú. Sok elokeló' és nem előkelő szülék réme, avagy oszlopa, már amint azt vagyoni állapotuk eszközölhette. Igazgatóm volt nekem is. Szigorú, de óvatos mindig, mintha egy kis selyemzsiuóron tartotta volna. A szép jövedelmekből többször juttatott. Ámbár ilyenkor Pál barátom nem is késett odasúgni a fülembe. — Minden a szerencsés társulástól függ. Gondoltam is, hogy ez sokak jólétének lehet forrása. — Már első szerencsém, - folytatá Pál barátom, és most szépen haladva előre — az volt György, hogy a jó sors, mint hat osztályt végzett árva fiút a hi

ves Derzsi intézeténél Karácsondyval hozott össze. Ott nála, ah mennyi tapasztalatot gyűjtöttem, menynyi jó ebédeket, vacsorákat. . . És nevetett. Mert lehet az ilyen jó vacsorákon és ebédeken nevetni. Bizony lehet. — És tudod György, most rendes tanár vagyok, én aki árvaság miatt most valahol egy városi irnokocska volnék talán. Rendes tanár György a históriából és kronologiából. És tudod egy kis szőlőcskét is vásároltam. — Még nőtlen korodban? — Dehogy ! — hanyatlott hátra kedélyes nevetéssel, Hát ki tehetne olyasmit nőtlen kotán a közszeretet ritka kimagasló alkja lőn. S hogy ilyen is lesz : múltja kezeskedik jövőjeért. Édes anyjának mult évben történt elhalálozása feletti bánata törte meg kedélyét, de villanyozta azt munkaszeretete, ernyedetlen szorgalma és hite. Született 1840-ben aug. 10-én Budán. Családja sziléziai eredetű. Hessen-darmstadti ezredes volt szépatyja Lajos, ki 1796, julius 2-án szerezte meg a birodalmi báróságot, mely hazánkban is elismertetet. — Nagyatyja komáromi lakos volt. Atyja Antal, ki mérnök volt gróf Széchenyi István mellett, két fiát Károlyt és Vilmost odaadó szeretettel nevelte. Püspökünk fivére 1875-ben 33 éves korában halt meg. Károly iskoláit Pesten és Bécsben végezte. Az érettségit nagyszombatban tette le. 4 évig a hittudományok halgatását a központi papnevelő intézetben végzé 1862ben, a másik 4 évet pedig a bécsi Augustineumban tölté s 1866-ban tanulmányi felügyelővé neveztetett ki. A hittudományok tudorává 1869. nov. 25-én avattatott fél. E rövid életrajzi ismertetés után is t. olvasóink velünk éreznek, hogy a tenkölt szellemű főpapot érdeklődésünk. hódolatunk egész melegével üdvözöljük a történelmi nevezetességű veszprémi püspöki széken, mint uj püspököt s a király hü országnagyát, a királyné uj kanczellárját. I naszerli óhajunk az, hogy a Gondviselés áldja meg minden testi, lelki javával püspökünket. Isten hozza egyházmegyénkbe! rábau? Egy szegény hat osztályú domiuus? Ah, pe.'sze! Előbb természetesen megházasodtam és oly szerencsével . . . — Karácsondy nővérét. . . — Hát persze Karácsondy Pepit. Azt vettem el. Pepi egy igen jó teremtés volt. .. Itt megállt. Pepi, azaz Hámosi Pálné, egv szegény, sovány, rut, időses leány volt, oly sovány, mint a jól kiszáradt öreg deszka. A karjaiból csak a csontok jutottak a szövetség boldogitására. Fogai, mint a fonott ostor, egymásra igyekeztek és széles homlok csontjába ugy voltak beékelve apró mozgó szemei, hogy azok minden perczben egymás felé fordulhattak. De Pepi jó volt, kicsi volt és ezáltal ruhában is mennyit megakarithatott, mi egy tanárnál fölötte előnyös. — Jól házasodtam édes Györgyöm, nagyon jól. Csakhamar rendes tanárrá neveztettem ki — amint hogy te is csak akkor fogsz rendesül kineveztetni, ha megházasodol. Tantárgyamat a legfelső osztályokba osztottam be, ahol már a bukás nagy dolog és egy bukást valamire való szüle nagy áron is megakadályoz. Természetesen a leggazdagabban fizető zsidó és rácz tanítványokat mindig megkaptam, mert a bárók, grófok — no tudod, ezek mégis csak az igazgatót illették. Enynyít a legszigorúbb illem is megengedhet ugy-e? Főkép az érettségi vizgáknál tapasztalhattam, mi a jó öszszeköttetés. Csak ugy omlott az áldás. A közép Horváth pompásan gyümölcsözött. Ugy akarjuk, hogy most tégedet is felvigyünk a két legfelső osztályba, Ember-kereskedés. Pápa, szeptember 1. Mint a poloska-banda, mely a sötétben bújik elő és lát táplálkozás után, ugy dolgozik aknaszerüen, alattomban a pápai zsidóhitközség embervásáiió légiója, kik megha8onolva a művelten, felvilágosultan gondolkodó hitsorsosaikkal, hogy azokat megboszulják, szokásos őrületes fanatikusságuk köpenye alatt és az egész zsidóság firmáján, igazságtalanságot, törvényellenes dolgokat cselekesznek. Ilyen a legutóbb Ehrenthal Mór zsidótanitóval szemben tanúsított eljárásuk is, melynek előzményeit hírlapunk mult számában ismertettük. Mi megtettük akkor kötelességünket, figyelmeztettük azokat a jó urakat, hogy igazságtalan uton járnak, hogy megvesztegetési kísérletekre törnek. Szavunk őnáluk eredménytelen volt, de nem igy a közönségnél. Mert bár ők a helyi sajtót semminek sem tekintik, az mégis őrködik az ő üzérkedéseik fölött s nem engedi megsérteni a törvényt, melyet még a pápai fanatikus zsidóknak is tiszteletben kell tartani. Az a szegény zsidótanitó elment Pápáról, inert elmenesztetett. Ugy tettek vele, mint a czitrommal szokás: kifacsarták és eldobták, Persze ők gondolják csak ezt. A közvélemény s ez mindenesetre tisztességesebb, mint az ő véleményük, másként gondolkodik. Az a tanitójól járt, mert megmenekült az íjjesztő banda felsőbbsége alól. Adtak neki végkielégítésül kétszáz pengőt. A tanitó elfogadta, mert időközben kapott állomást másutt s még jól esett neki az a csekély pénz is. Nem lehet tehát most már szó arról, hogy mi egy embert, s nem egy néptanítót veszünk védelmünkbe. — Mivel ? az én tárgyaim nem oda tartozuak. — Mivel, hát a számtannal. — Azt nem tudora. — Hogy ne tudnád. Kicsi kell abból. Sógorom belevezet. (De ő se tudta, hanem hallgattam.) — Berkes Samut, azt a goromba parasztot alsóbb osztályokba osztjuk. Csak akadály, izgága. Semmi fogalma a magasabb politikáról. A múltkor is gróf Hétvári fiát megbuktatja, és milyen honoráriummal kínálták? Többet várt a paraszt. Szegény sógorom belebetegedett. No mégis átvittük a szegény grófot, én helyettesitettem Berkest. Ez a Berkes is mivel rontotta össze magát? A rosz társulással. Elvett egy szegény falusi leányt, mikor itt Pesten kínálva kínálták neki a jó parthiekat. — De szeretik egymást. — De mit esznek? — Boldogok! — De kihez járhatnak? Mi? — Panaszukat sem hallom, — Elég, ha beszélik a cselédeik, hogy mindig a zálogházakat bújják. — Különben az senkire se tartozik. — Fáj az. ember szivének, mikor egy tanártársa . .. — Fölkeltem, hogy ujabb üvegeket tegyek az asztalra, — Mert kedves György — emelte magasra Pál barátom tele poharát, csak egyszer élünk. — Iga?!