Pápai Hírlap – XXXVI. évfolyam – 1939.
1939-01-28 / 4. szám
XXXVI. évfolyam. 4. szám. Pápa, 1939 fanuár 2S. --———————— •, HH HIIIIHII ÍM—MjM MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Vitéz Gömbös Gyula (Liget) utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 1178. — Kiadóhivatal 1160. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, Főiskolai könyvnyomda. Hirdetések — tarifa szerint — felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Barcelonába bevonultak Franco tábornok győzelmes spanyol nemzeti csapatai és ehhez a nagyfontosságú hadi eseményhez a civilizáció minden barátjának az a külöjn öröme is fűződik, hogy a gyönyörű város — a világ egyik legszebb városa — nem lett pusztító ostrom martalékává, hanem a nemzetiek váratlan, gyors előnyomulása és a köztársaságiak szinte pánikszerű menekülése következtében mondhatni teljes épségben került a győzők birtokába. Talán még azt a másik örömet is remélhetjük, hogy Barcelona elfoglalása végét jelenti a már két év óta tartó spanyol polgárháborúnak, melynek rémségei annyiszor megborzongattak be!nínünket s amely anínyiszor fenyegetett egyetemes európai konflagráció előidézésével. Ma már ettől a veszélytől kevésbbé kell tartanunk, bár csalódnék, aki azt hi;n<né, hogy a kommunista internaciolnálé immár végkép feladta volna a harcot. Azok az erőfeszítések^ amelyekkel a francia vörösök kétségbeesetten próbálkoznak az utóbbi napokbajn, megbuktak ugyan a francia kormány józanságán és a népfrontból kilépett radikálisok vezetése alatt egységbe tömörült összes többi pártok ellenállásán, de azért még mindig megtörténhetik egy előrenemlátott esztelen változás, amely a semlegesség feladása általi egészen biztosan új világháborúhoz vezetne. Másrészt viszont nem szabad figyelmen kivül hagyni azt a feszültséget, amely minden spanyol belháborútól függetlenül Olaszország és Franciaország között fennáll s amelyet a Tuniszban élő olaszok sérelmeiről elterjedt hirek mind súlyosabbá tesznek. Daladier korzikai és afrikai útja, a közös afrikai határvonal, helyesebben erődvonal mind erősebb biztosítása, szintén aggasztónak látszanak a világbéke szempontjából. Általános megenyhülést csak az hozhatna, ha — csakúgy, mint négy hónap előtt Münchenben — ismét összeülne a négy [nagyhatalom: a béke (legyen bár erősen fegyveres is ez a béke!) megteremtésének céljából újabb tanácskozásra. Mussolini — a müncheni megegyezés spiritus rectora — angol lapjelentések szerint máris gondol arra, hogy Barcelonna utá,n valóban megtörténjék nemcsak a spanyol kérdés végleges likvidálása, de az összes függőben levő többi kérdésnek elintézése. Természetesen ezúttal nehezebb lesz a Duce helyzete, mint volt Münchenbein, mert most a fasiszta Olaszország a közvetlenül érdekelt fél. Mindazonáltal hinnüjnk kell, bíznunk kell benne, hogy Barcelona bevétele nemcsak a spanyol polgárháború végét jelenti (jelenti talán arninak ellenére is, hogy e pillanatba^ még a spanyol föld 2/ 7 része és Madrid is vörös kézen van), de jelelnti továbbmenőleg a spanyol kérdés végleges kiküszöbölésével a nagyhatalmak között tartósabb értékű megegyezések létrejövetelének kezdetét is. Hirdessen a „PAPAI HIRLAP"-ban! A város vesztesége. Pápa városát érzékeny veszteség érte a Nádasdy-huszárok — a hires pápai 7-es honvédhuszárok jogutódainak — ősi székhelyükről történt távozásával. Érzékeny veszteség ért bennünket elsősorban és főkép erkölcsi szempontból. Amióta a magyar honvédséget felállították, ez a város mindig állomása volt a huszárságnak, melynek tisztikara és legénysége szinte összeforrt e város lakosságával, osztozván vele jóban és rosszban, a béke szép napjaiban és a háború vérzivatarában. Lelki szemeink előtt még ma is ott áll a feledhetetlen jelenet, amikor 1914 augusztus elején a 7-es honvédhuszárok a laktanyájuk közelében levő gyakorlótéren ismételték meg katonai 'esküjüket és innen távoztak hős ezredesük, Lubienski gróf vezetésével a 'galíciai harctérre, ahonnan — haj! — olyan kevesen tértek vissza közibénk. Az a dicsőség, amit az ellenségnek félelmetes »vörös ördögök« a maguk izzó hazaszeretetükkel, rettenthetetlen bátorságukkal a harctéren szereztek, nemcsak az övéké volt, de osztozott velük ebben a soha nem halványuló dicsőségben Pápa városa is. És azóta is — a trianoni szomorú korszakban — úgy tekintettünk reájuk, úgy tekintettünk fegyelmezett, derék utódaikra, akik azóta is együttérző tagjai voltak a mi kommunitásunkinak, mint akik mintaképei a kötelességteljesítésnek, mint akikre — láttuk ezt a nem régi felvidéki napokban is — édes magyar hazánk ugyanoly biztossággal számíthat, mint azokra, akik az orosz kolosszussal ősöktől öröklött magyar becsületteliszembeszálltak. És ha érzékeny a mi veszteségünk erkölcsi szempontból, nem restellünk írlni arról az anyagi veszteségről sem, mely városunk gazdasági életét a csapat távozásával érte. Ezt a veszteséget azonban, amely iparosainkkal, kereskedőinkkel együtt a város egyetemét is sújtja, minden erővel iparkodni kell, a lehetőség szerint minél előbb, pótolni. Nem nézhetjük tétlenül, hogy a Boldogasszony-úti kaszárnya-komplexum sokáig üresen maradjon, hogy amúgy is súlyos helyzetben levő iparosaink és kereskedelmünk nélkülözni legyenek ténytelenek azt a szerény keresetet, amelynek a huszárcsapat itt állomásozása révén évtizedeken át részesei voltak. A város vezetősége, tudjuk, megtette már ez ügyben az előkészítő lépéseket. De meg kell mozdulnia a város társadalmának és képviselőtestületének is, hogy ide újból nagyobb csapattest kerüljön. A honvédelmi törvény, amelyet éppen a mai napon fogad el harmadszori olvasásban a képviselőház s amely hatalmas módon fejleszti hazánk véderejét, feltétlenül új csapattestek felállítását fogja eredményezni. Minden erőnket össze kell szednünk, hogy ezek egyikét mi kapjuk meg, hogy a mi régi — a 7^es honvédhuszárok emlékétől megszentelt — kaszárnyánk ismét benépesüljön a magyar jövendő új harcos daliáival. or — Thaly Kálmán, a pápai diák. Irta: Dr. Tóth Endre. II. Hogy mi volt Pápán a Képzőtársaság azokban az évtizedekben, az abszolutizmus korában, azt ma bajosan tudnánk elképzelni. Nem hiába Tarczy Lajos volt annak alapítója s nem hiába voltak épen az első évben Petőfi és Jókai annak tagjai — szinte nemzeti tartaléktőke gyűjtés volt az ez alapítók és első munkások — a Képzőtársaság munkájának iránymutatói, kijelölői részéről. Mintha érezték volna, hogy alig egy évtized múlva milyen nagy szükség lesz arra, hogy a magyar nyelv és nemzeti érzés őrzője, ápolója legyen e társaság! Olyan társaság, mely tagjaiba beleégeti a hazaszeretetet, a haza iránti kötelességet, a nyelv, az irodalom szeretete s művelése által — s épen e hatása révén formál és alakít gyengébb tanulókból is jobbakat, hanyagokból is szorgalmasokat. — Az iskolai tanítás ugyan a legjobb kezekben volt, nem hiányzott a nevelőkben sem a hazaszeretet, sem a felelősségérzés, sem a nemzeti öntudat, — de előírt anyagot kellett végezni, az egymást érő miniszteri rendeletek közt vergődve, ellenőrzés mellett, — s épen ezek következtében nem lehetett minden tekintetben egyformán szabad a nevelők munkája — hogyne mikor közülök nem egy épen rendőri megfigyelés alatt is állt s diákjai között volt honvédeket szimatolt az elnyomó hatalom. — A Képzőtársaság azonban nem volt iskolai munka. Sőt hivatalosan, a politikai hatóság tudtával nem is létezett ekkor, — csak úgy valahogy volt — neve is irodalmi órák volt s tagjait részvényeseknek hívták, olyanféle — ha nem ugyanaz — mint Jókai regényében a csittvári krónika társasága Debrecenben — mégis tanárelnök vezetésével! — De azért megvolt, élt és hatott! És nem is csak olyan közönséges iskolai önképzőkör volt az. Már csak azért sem mert tagjai között ott voltak a főiskolások is — és ha működése nem terjed is ez időben másra mint költemények és prózai művek Írására, értekezések bemutatására, lapok tartalmának referálására s versek szavalására — mégis több volt, mint puszta diákos rimfaragás! Ennek jellemzéséül had említsem meg, hogy az 50-es évek elején a Képzőtársaság évvégi pályamunkáinak bírálói Vörösmarty Mihály, Vas Gereben stb. voltak! S hogy pl. a versek stb. amiket itt irtak akkor, nemcsak füzfapoémák voltak, annak bizonyságára had idézzek itt Vas Gereben 1853-ban írt bírálatából egy részt, már csak azért is, mert egyúttal a kor lelkére is éles világot vet az: „Elolvasám a pályamunkákat — írja e bírálatban Vas Gereben — lelki örömmel mondhatom : reményem a magyar nemzetiség kiirthatatlanságában még inkább öregbedett. Mindenik műben látom azon nemzeties irányt, melyet épen úgy nem szabad Írásainkból kifeledni, mint böcsületes ember asztaláról a sót és paprikát. A versek közt legkiválóbbnak tartom ,Elnémult költőinkhez' címzettet. Nyelve LOWY JENŐ BÚTORÜZLETE GYŐR GR. TISZA ISTVÁN TÉR 6. SZÁM. MM §yyfe ÓTA MINDIG CSAK JÓT AD.
