Pápai Hírlap – XXXIV. évfolyam – 1937.

1937-03-27 / 13. szám

lankadtan terültek szét. Néhány görcsös rándulás látszott még és a szemhéj pergamentje lassan lecsukódott, a lábak kinyúltak és előremeredtek. A pipiske meghalt. János elkomorult orcával állott fölötte. —- Pipiske... — suttogta magában és torkán a gyilkosság émelyítő ize csprdult végig. Nem birta nézni a madarat és fölemelte pillantását a szőke táblák fölé. Fel egészen a rózsaszínű fellegekig, amelyek enyhe íodrozással csipkézték az alkonyodó eget. Szelíden és véghetetlen lágy megbocsátással nyúltak alá a felhőrojtok, szép lila fátyolokkal takarták be a távoli akácerdőket és jegenye sorokat az elpihenő földeken. — Nem akartam... — suttogta János és tétován körülnézett. Hátamögött szabályos glédákban hevert a levágott zab, az egész délutáni munka. — Elég is lesz mára — tette hozzá a fáradtság megújuló lankadtságával és indulni készült visszafelé, a bodzabokorhoz, ahová délután az elemózsiás tarisznyáját tette. Ekkor vékonyan, alig hallható, halk csipogással megszólalt a pipiske ... Tétova és különös volt a hang. Ügy tetszett neki, mintha nagyon, nagyon messziről jönne, az ég kárpitja alól, vagy nagyon közelről, egészen a füle mellől. Iránya és föl,ismerhetősége nem volt a hangnak. Talán a réti prücsök pittyegéséhez hasonlított legjobban, amely éles, vékony és átható, mint éjfélkor, száraz avarban a lidércek surrogása. János szive földobogott. — Na, mehetünk, — mondta aztán félhangon, mintha bátorította volna magát. Köhintett néhányat, száraz és kényszeredett torokreszeléssel, kelletlenül és csak azért, hogy éppen csináljon valamit- Vállára kanyarította a tarisznyát, a kaszát is fölcsapta utána, hegyével lefelé, nehogy megvágja magát valaki benne, ha mellette elhaljad. Teremtett emberi lélek sem volt a széles határban. Elcsöndesült, álmos lomhasággal nyúlt el a dülőűt a mesgyjék között, az akáclevelek mind aludtak már, egymás hátára hajoltak a karcsú levélszárakon. Nem! volt senki a földeken és János most nagyon egyedül érezte magát a mérhetetlen nagy világban, a széles táblák között, a távolba kígyózó út porában. Kósza gondolatok legyezgették lüktető halántékát, tétován kergetőző sejtések, mint az alkonyi szellő lengése künn, a tömérdek széles pusztaságon'. Előrefutottak, majd visszalibbentek a gondolatok, kóvályogtak és imbolyogtak János feje körül. — Hess te... — csapott feléjük. A kérészek felé, amelyek ott táncoltak és viho

(rásztak a levegőben, a feje körül, mióta elindult. Nem tudni, honnét jöttek, talán a juharfa csipkés levelei alól, amikor átbújt alattuk János az útra. Azóta követték az eleven, mozgó tornyot, egyhangú és fáradhatatlan zümmögésükkel. A hang úgy tetszett, betöltötte és túlárasztotta az egész világot., A kérészek ... A kósza gondolatok ... Most jelent meg! 320 oldal. Courths-Mahler Siddy nászútja Egy félreismert szerelem izgalmas és megható története. Ez a könyv azt nyújtja, ami ma a legtöbb ember életéből hiányzik : romantikát! Ára 2 pengő. Kapható minden könyvkereskedésben, IBUSz-pavillonban. Az útkanyarodónál szétcsapott két karjával, keményen és parancsoló határozottsággal meredt eléje a feszület. Jézus pléhrefestett képét fakóra mosta rajta az eső és a lyukak nyomán kicsorduló vér élénkpiros színét halványszürkére szívta a pusztai napsugár. János lehajtott fejjel, meggörnyedve haladt el mellette. Mint mindig szokta, most is megbillentette kalapja karimáját jobbkeze mutatóujjával, mintha köszönne. Szája motyogott is valamit, de a köszönést egésze^ belül mondta, a szive legbelsejében, nem is szavakkal, hanem valami langyos áradással, amely fölszállott melléből és szétfutott egész testén. Ekkor vékony és éles kiáltással ismét fölsikoltott a pipiske ... Éles és átható volt megint a sikoltás és János úgy érezte, mintha hosszú és nagyon hegyes tű hatolna be hátul a tarkóján. Hirtelen elfutotta a méreg, hogy egy ilyen kis ostoba semmiségen tépelődik... Pipiske, mi az? Egy koszos kis madár... Maradt belőle elég, maradt belőle miliőin ... így lépdelt tovább, hazafelé. Jó darabot haladt már a poros úton, amikor ismét fölcsipogott belül a furcsa hang. Visszanézett. A kereszt fölmagasodva hőkölt rá az alkonyi égen. A lebukó nap véi<vörös golyója megnövesztette és haragosra élezte ki. Olyan volt, mint valami zordon és hatalmas tilalomfa, hátamögött a s'zírfaranv lángtenger sugárlegyezőjével. — Uramjézus, — mondotta most mély áhítattal és imádkozni szeretett volna, de nem tudott. Mérhetetlen fájdalommal gondolt elkallódott kis életére, a cselédsorra, apró lopásokra, amit az uraság jószágán ejtett verejtékes élete folyalmán. A gabonapálinka kupicáira gondolt, amiket szeretett fölhajtogatni a nagykocsma söntésében és asszonyára — szegényre —, aki odahaza keserves robotban neveli gyermeküket. A gyereket, életének egyetlen örömét, a pirosarcú, pufók kölyköt, a földhözragadt, árva zsellér szivének szerelmét, életének legyetlen értelmét és célját: a gyereket. — Édes Jézus.... — motyogta önfeledten ... De másrészt nagyon furcsán érezte magát, mert ilyen lelki háborgás még soha sem hatalmasodott el rajta életében. Lüktető halántékán mégis lassan alábbhagyott a szúrás, torkán fölengedett a görcs, nehéz sóhaj emelte meg a mellét és ismét útnak indult. Odahaza kigyulladt orcával már várta az asszony. Szemei vörösek voltak a sírástól és kezeit tördelve dőlt a pitvarajtó félfájához. — A gyerek... — nyögte fulladozva. Mintha nehéz taglóval csapták volna homlokon, úgy tántorodott hátra a nagy, erős paraszt. A kasza lehullott a válláról, lábszárain föl s alá szaladgáltak az elernyedt és megrémült izmok, szemeit szürke fátyol hályogozta el. — Jaj. Ezt éreztem én! Ezt, ezt! — ordított föl és berontott a szobába. Az asfc!szony ágyán, a föltornyozott párnák fészkében feküdt a gyermek. Nagy fekete szemeinek pillantása a mennyezet gerendáin röpdösött. Nem sirt, nem kiáltozott és nem ismert már meg senkit maga körül. Orcája, mint a lobogó láng, melle zihált és sípolva vette a lélegzetet. — Torokgyik — fuldokolt az asszony —, kinn volt az orvos is, beoltotta... János csak állt és eszelősen nézte a gyereket Kis, kövér, piszkos kezeit, a buksi, feketefürtös fejet. — A fiam, Úristen ... — Ha a reggelt megéri, megmarad... — hebegte hátamögött az asszony. — Az orvos így igérte... János még nézte egy darabig a vergődő gyermeket, azután kitámolygott a szobából. Odakünn már föltetszettek a csillagok. Langyos és kellemes éjszaka borult le a szuny! nyadó falura. A toronyban Angeluszra csendítettek. Az istálló hátamögé támolygott és lerogyott valami fatönkre. Megmerevült szemekkel bámult maga elé és nem voltak gondolatai. Sokáig ült ott így mozdulatlanul. Elhúzták az esti imát, jött az asszony, ennj j /hivta, feljött a holdvilág karcsú sarlója is, í de János csak ült, ült mozdulatlanul. Füstvezetéknek csa a törv. védjegyű azbesztcementcsövet használja rr ETERNIT MÜYEK BUDAPEST, YI., ANDRÁSSY-UT 33. Akkor egészen távolról, szinte a mérhetetlen sötét égboltozat közepéből, a hold ezüst sarlója alól, gyöngén és elhaló búgással ismét fölsírt a madár. Jánost villámütéssel állította talpra a hang. — A pipiske... — motyogta, de most tmár nem tudta tisztán, hogy mit tesz, mit érez és mire gondol. — Pipiském, egyetlenem... — sóhajtottja és elborult orcával útnak indult. Kikanyarodott a dűlőre és ment, ment egyenesen. Szédülő feje húzta, húzta a fájdaloméban elzsibbadt testet, a botorkáló lábakat. Léptei meg-megrogytak a kátyúdban. János csak haladt előre szakadatlanul. Az útfordulónál újra a kereszt állította meg. Fölnézett rá és megszólalt: — Látod... — mondta, de torkát rögtön elszorította a görcsös fulladás. Csak a k,arjait lendítette el magától, a kétől dalra) kiterjesztett két munkagyötört nagy tenyerét és fejét félvállra billentette, mintha elréve^ dezne valami érthetetlen dolog felett. A csillagos ég teljes pompájában ragyogott, a holdvilág újjongva hintegette ezüst fénykévéit a szunnyadó mezőkre és János tovább indult a dűlőúton a zab|tábla felé, amit az este félbenhagyott. Az ismert lucernás mellett, a bodzabokor és a juharfa között lépett a tagra. A levágott zab édes illata szállongott már és a fonnyadó fű jószagú lehellete megrészegítette a bukdácsoló embert. Az utolsó rendig botorkált előre, ahol a kaszálást abbahagyta és ahol még kis darabon talpon maradt a zab. — Pipiském... — gügyögte és lehajolt. A szürke rögök között messzevilágító fehérséggel hevertek a tojások. Köztük a halott madár. János letérdelt melléje, keresztet vetett és elkezdte az imát: — Mi Atyánk Isten, ki vagy a mennyekben ... Elmondta néhányszor, aztán megcsendesedett. Fejéből leszállott a vér, szeme elől föltisztult a hályog, szive nyugodtan vert— Most és halálunk óráján. Ámmen... — végezte az Üdvözlégy szavaival és hozzálátott a temetéshez. Ügy, ahogy volt, térdenállva gödröt kapart a földbe begörbített tíz körmével. Azután puha gyepfüvet markolt a barázdapartról és kipárnázta vele a sirt. Végezetül óvatosan fölemelte a megmerevült madár holttestét és vigyázva belefektette a gödörbe. A tojásokat is szépen köréje rakta és lágy, porhanyós fövennyel szórta be a halot•tjakat. Rendes sirformát emelt a gödör fölé. Mikor mindezzel készen volt, újra összefonta csontos újjait és nézte, nézte a parányi halmocskát. — Szegényke ... Szegény kis fiam ... Ártatlan pipiském. — Legyen meg a te akaratod — ringatta el most már lelkében az elcsituló fájdalmat, aztán sokáig térdelve maradt, mozdulatlanul. A keleti égen fölpitymallott már a hajnal, mire fölállott. Kimerülten lépegetett hazafelé és jól esett forró homlokának a reg'geli szellő. A feszület előtt várta a pipislce sikoltozását, meg is állott egy darabig és fölnézett rá. De nem hallott semmit.