Pápai Hírlap – XXXIV. évfolyam – 1937.

1937-06-26 / 26. szám

Ref. főiskola. Helyben. apt

uiajdonos főszerkesztő: Éiolizetesi ar negyeoévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 tillér. J KÖRÖS P N D R E Telefonszámok: Szerkesztőség 171. Kiadóhivatal 131. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szára, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Tp. Tek. Főiskolai Könyvtar A békességnek az a szelleme, melyet a politikai éleiben kormányelnökünk megteremtett s amelyről a felsőházban is magasztaló szavak hangzottak el, magában véve, mint öncél, még nem volna érdemes semmi különösebb elismerésre. De nem a treuga deinek magában véve is mindig csábító gondolata, nem is kényelmi, vagy hatalmi szempontok irányítják azt a fáradhatatlan tevékenységet, aminek úgy az ország házában, a sajtóban, mint az egész magyar közéletben szemmel látható eredményei vannak, hanem olyan magasabb erkölcsi parancsszó, mely a nemzet egyetemének lelki egységét eljöhető nagy válságok idejére kívánja áldásos erőforrásnak megteremteni és fenntartani. Ki kételkedik benne, hogy ezeknek a rettenetes válságoknak rémalakjai már ránk vetették árnyékukat, s bár mindaddig, míg a józan emberi észbe vetett hitünk nem rendült meg, bár még ez idő szerint bizunk is ennek diadalában, mindazonáltal bölcsnek és üdvösnek tartjuk minden elképzelhetetlen eshetőség ellenére is az ősi véres kardot helyettesítő fehér zászlónak körülhordozását. Igen, a békesség fehér zászlója alatt kell a mai minden percben új megpróbáltatásokkal fenyegető időszakban minden magyarnak egyesülnie és összefognia. Természetesen e testvéri egybeforradásnak lehetőségét elő kell mozdítani olyan intézkedésekkel is, amelyek alkalmasak szociális bajok orvoslására, ami nélkül igazi békesség soha nem volt, de el sem képzelhető. Elfogult és igazságtalan volna, aki nem ismerné el, hogy sok minden történt és történik ezen a téren is. A munkásság viszonyai határozottan javultak, az iparosság helyzete szintén kimozdult a mélypontról, földművelő osztályunknak mind kevesebb oka van a .panaszra, a magánalkalmazottak ügye most áll parlamenti tárgyalás alatt, a szellemi munkanélküliség leküzdésére irányuló akciónak szemmel látható eredményei mutatkoznak, az öntözési és a többi beruházási törvény hivatva van arra, hogy a nincstelenek tömegeinek biztosítsa a mindennapi megélhetést, a nagyobb és jobb falatot. Az egész vonalon olyan munka, olyan erőfeszítések folynak, amelyeket még a legcinikusabb sem merhet lekicsinyelni. Ha mégis megteszi, akkor semmi esetre sem fogta fel a békességnek azt a szellemét, amelyből — okosan, helyt állva fenyegető vészek közepette — kisarjadhat még hazánk s e haza minden fiának boldogsága. A Duna — és ezt valóban jól mondotta magyarnyelvű beszédében a magyar műveltség áldásaiban felnevelkedett cseh miniszterelnök — valóban nem arra van hivatva, hogy szétválassza, hanem arra, hogy összekapcsolja a partján levő népeket. Ezt a hivatását ez a nagy folyam hűségesen teljesítette is és évszázadokon át a Duna által összekapcsolt népek nagy gazdasági lehetőségek élvezetében egymásra utaltak, egymást mintegy kiegészítve békességesen együtt is éltek. Hogy ez az állapot megváltozott, hogy az egymásra utaltakból egymást utálok lettek, abban nekünk magyaroknak vajmi í kevés és akkor is — sajnos — csak passzív I részünk van. Az újból való összetalálkozásban, a Duna évezredes jelentősége ismét való érvényesítésének tehát nem a mi részünkről kell kiindulnia, hanem feltétlenül onnan, ahonnan a szétválasztás világtörténeti büntette kisarjadt. Mert ne feledjük el — mi legalább nem felejthetjük el, ha ezen Hodzsa Milán magyarnyelvű szónoklatában könnyedén túl is tette magát — hogy a Duna ma nemcsak fajilag és nyelvileg egymástól különböző népeket választ szét, hanem szétválasztja azokat is, akiknek a hatalmasan és büszkén hömpölygő folyam nélkül is a természetes adottságok folytán egybe kellene tartozniok, s akik minden mesterséges országhatárok ellenére mai napig és örökké egybe is tartoznak. Hogy ez nemcsak jámbor szólam, de élő valóság, éppen a komáromi eset bizonyítja. Mert bizony, ha a komáromiak csak egy percig is bele nem tartozóknak tartották volna magukat a magyar nemzeti közösségbe, akkor nem lett volna múlt vasárnap Jókai-szobor-alapkőletételi ünnep a ma Komamonak csúfolt Komáromban és Hodzsa Milánnak sem lett volna alkalma arra, hogy ott beszédet mondjon és hódoljon az előtte jól ismert s mert ismert, tehát becsült magyar géniusznak. Nyilvánvaló, hogy ez nem történt ok és cél nélkül. A csehek, velük már több kormányelnökük is, nagyon jól látják, hogy eddigi elzárkózó, egyedül a francia pártfogásra és a szovjet-repülőkre alapított külpolitikájuk csődbe jutott, időszerűnek találják tehát a velünk való barátkozás megkísérlését is. Ily értelemben tehát a komáromi magyarnyelvű beszéd, ha tetszik, új külpolitikai orientáció kezdetének is tekinthető. A kezdet persze még igen szerény, s csak akkor lesz vele érdemes érdemlegesen foglalkozni, ha azzal a határozott ajánlattal jönnek, hogy a Duna többé nem fogja elválasztani a magyarokat a magyaroktól s akkor ezek a maguk illetékes helyére került összes magyarok, szives örömmel fognak együttműködni a béke és az európai kultúra érdekében csehekkel, tótokkal és minden más jobb belátásra tért népekkel egyaránt. Legenda Répáspuszta hallstatti sírmezőjén. Hathalom, 1937. június hó. I. A hathalmi uraság zsellérei, vének é? gyerekek, s kivált az asszonynépség arany kecskéről álmodtak az éjszakákon. Arany kecskéről, melyet a garabonciás diák ásott ki a föld mélyéből, Répáspusztán. Pedig ez a garabonciás diák egy jámbor régész, dr. Nagy László, a Veszprémvármegyei Muzeum igazgatója alakjában kvártélyozta be magát a hat- j halomi kastélyba. Bekvártélyozta magát, mert Hathalom földesura, dr. Jókay-Ihász Miklós nem nyugodott addig, mig birtokára nem hozhatta őt, hogy ásatásokat végezzen azon a helyen, ahol facsemetéztetés közben őskori cserepek kerültek a föld felszínére, ami neki, igazi kultúrember számára nem maradhatott közömbös. Korán reggel kihajtatott Répáspusztára, s az első négyzet métert kicövekelve araszos rétegekben szedte le a kavicsos homokot. A munka nem jelentett eseményt a pusztán, egész nap száraz homokot vetett fel az ásó. A második nap is az első nap egyhangúságával telt, csak a sárga homokkupac vált mind nagyobbá a gödör szélén. De egyszer csak megkoppant az ásó, és sötétszürke cserép iveit ki a gödörből. Figyelmesen megvizsgálta a cserepet, aztán megállította a munkát. Legugolt és megállapította, hogy egy nagyobb edény nyakát vágta le a szerszám. Erre maga kezdte vályni a homokot. Lassankint nagyobb, öblös edény kezdett kibontakozni a homokból, mig végül egy hatalmas cserép urna vált láthatóvá a napszámosok szeme előtt. Azok izgatottan pillantottak össze, s lesték, vájjon mennyi aranyat, ezüstöt rejt magában a földdel betömődött urna? Izgalmuk még fokozódott, mikor látták, hogy nem kíváncsi az edény belsejére, kincsére, hanem tovább vájkál körülötte a homokban. Alig telt el néhány óra, egész csomó edény gyülekezett a gödör alján. De minden a helyén maradt: mintha a földből nőtt volna ki valamennyi. Ha hallottak volna Rodin-ről, bizonyára eszükbe jutott volna ismertté vált mondása, mielyet tisztelőinek mondott, mikor azok megcsodálazt a könnyedséget, mellyel gyönyörű müvét a márványtömbből életre hívta. — Ó, roppant egyszerű! A szobor már készen van a márványban, csupán a fölösleges részeket kell lefaragni róla. így varázsolta elő Nagy László az edényeket a néma homokból. Az, hogy csontdarabok is hevertek a gödörben elszórva s ócska vas- és bronzkarikák, nem érdekelte az embereket. Még nyugtalanabbak lettek a munkások estére kelvén, amikor az edények kiürítése helyett a gödröket még deszkákkal, sátorlappíal be is burkolta, hogy az éjszakán át védve maradjanak. Most már bizonyossá lett a napszámosok hite, hogy mégis csak kincs van az edényekben. Napok teltek így el, és több ilyen edényekkel, csontokkal teli gödör tátongott már egymás mellett. Ekkor már mindenki a titokzatos emberről beszélt a pusztán. Végre ki lett ürítve az edények tartalma. De az emberek nem akartak hinni a szemüknek: az urnákból csupán föld, némelyikből csekély csonttöredék, a kisebb edényekből meg csupán föld került elő. Kincs tehát nem volt, ami az embereket nagyon elkedvetlenítette. Már féltek, hogy még a munkát is beszüntetik. Mikor azonban a kiásott holmi nagy gonddal lett darabonkint becsomagolva, amit ládákban vittek a béresgazda lakására, s az ásatást tovább- folytatta, a komor arcok kezdtek derűssé válni. Munka közben a napszámosok némán mosolyogtak össze, óvatlan pillanatokban legyintettek is, és a homlokukra mutattak, közben ilyenféléket gondolva: ilyen bolond urak is vannak! A mottó mindenesetre az volt, hogy az igazgató úr nem egészen normális ember. Pedig az ásatás már megteremté gyümölcsét. Lett eredmény és tudományos jelentőségű újságokat is jelentett, az őskori ember egy újabb temetőjére bukkantunk. A sirok anyaga főkép kerámiai. Égetett agyagedények, s igen szép formájúak. Egy-egy sirban nagy urna, az úgynevezett »nyakas urna«: magas nyakkal, karimás, öblös hassal, keskeny fenékrésszel. Több lapos tál és félgömb alakú edény. Az edények grafittal vannak fényezve, geometrikus ornamentikával, vízszintes tenMiért mindig a nittc? Kimtala

iSt&SSy^ , , . - _ „ _ . Hatalmas választék férfi-iugek, Most Koi^e/kesnek a ferfiaK.! zoknik, nyakkendőkben. JQiffle Icesatfyifs, Pápa.