Pápai Hírlap – XXXII. évfolyam – 1935.

1935-08-17 / 33. szám

Megfcesdödöíí as idényvégi Kiárusítás unit. Árakat nem hirdetünk, de nézze meg a kirakatainkat, csodálkozni és vásá­rolni fog! „Pápa rablóváros." Tapolcafö, 1935 augusztus hó. Tapolcánk szülőhelyén, a tapolcafői forrá­soknál már a kora reggeli órákban élénk kép fo­gad bennünket. A vizáztatta sziklapadokon fel­tűrt iszoknyájú asszonyok mosogatnak, a gye­rekek már lehajtották a libákat a vizre, s most a forrásmedencéknél játszadoznak, itatják a mar­hákat is, s a faluból vízhordó menyecskék, lá­nyok jönnek, bögyös korsókkal vállukon, vizes­csöbrökkel kezükben. A korai nap megaranyozza a képet. Megtelepszünk a mészkőszékeken, s hallgatagon szemlélődünk. De nem tudotn meg­tagadni magamat, hamarosan a pápai gondola­tai tolulnak föl bennem. — Milyen természetesnek találjuk, mi pá­paiak, hogy a Tapolca éppen városunkon folyik keresztül. Mintha bizony éppen a város ked­véért Vágy talán a "város iránti tisztéletből tenné azt. A történeti igazságszolgáltatás azon­ban tartozik annyival a Tapolcának, hogy Pápa gőgjét letörje és megállapítsa, hogy nem any­nyina a Tapolca folyik itt Pápa város szép sze­meiért, mint inkább Pápa van itt a Tapolca miatt, sőt, hogy várossá fejlődött már évszáza­dokkal ezelőtt, nagyrészben épp e folyónak kö­szönheti. A helytörténet kutatói azonban eleget véltek tenni a Tapolca érdemei elismerésének akkor, midőn előkelően megállapították, hogy forrásainál, Tapolcafőn, őseink fehér lovat ál­doztak a Hadúrnak! Megvallom, magam is bele­estem ebbe a hibába. Mert ezzel keveset mon­dunk pogány őseinkről is, de meg Hadúrról is. Mert Tapolcafö nem volt olyan szent hely, hiova százkilométerekről zarándokoltak áldozni eleink. Áldoztak ők mindenütt, ahol jártukabn, megtele­pedésükkor épen vizet, forrást találtak — és ter­mészetesen mindig viz mellett telepedtek .meg —, völgyek mélyén, megragadó természeti he­lyeken. De ma ritka pápai az, aki áldoz Tapolca­főn, nem fehér lovat Hadúrnak, de időt — ön­magának, s szerez vele sok eredeti örömöt az­zal, hogy végig járja a hangulatos forrásterü­letet. Igazán pompás ez a 600 négyzetméternyi kopár mészkő-liget, a maga vad bizarrságában, állapítom meg újra, századszor talán, az ország­nak egyik legérdekesebb, legszebb jorrásterü­lete. Az Öregbakony favágói, szénégetői, lelke­sült természetjárói egész nap nem találnak vi­zet, s kilométerekről magukkal cipelt vízzel tudják csak szomjukat oltani. S amit a Termé­szet megtagadott a' Bakony meghitt mélyétől, azt itt annál pazarabb kézzel hozza napvilágra, hogy aztán egy egész várost lásson el vele. Bámulatos őserővel szakad föl a viz a föld mé­lyéből. És oly gazdagsággal, hogy alig búvik szűk medrébe, máris teljes bőségében folyik a mi Tapolcánk és nagy malmot hajt. E hihetetlen gazdagságnak oka egészen egyszerű. A sziklák alatt mintegy száz méternyire óriási földalatti tó van, amely elvonja és összegyűjti a Bakony vizét. Ezért ontják a kúpalakú, tojásdadformájú sziklába vájt forrásmedencék — a nép nyelvén »kút« valamennyi — olyan fékezhetetlen bőség­gel az éltető »kristálytiszta« vizet. És milyen ér­dekesek a már kiapadt kutak! A mészkőbe le­feléágazó, kályhacsővastagságú sziklajáratok nyúlnak, melyekből gejzírszerüen szöktek föl­felé valamikor a vízsugarak. Idézőjelek között írtam: kristálytiszta. Pe­dig itt csak annak lehet a vizet nevezni? Én an­nak is tartom, de más véleménnyel van róla hydro-biológus barátom, akivel nem egyszer végigmászkáltam a Tapolca forrásfejét, s aki száz kilométerekről is érdemesnek tartotta ide­utazni, — és kutatásaihoz ismét magával csalt. Évek óta végzi kutatómunkáját, a Tapolca for­rásának hydro-flóráját és -faunáját dolgozza föl, komolyan kell tehát fogadnom megállapí­tásait, melyekben kifejti, minő gazdag a ta­polcafői források mikroszkopikus lényeinek vi­lága. A tudomány arcképét sok új színnel jogja gazdagítani, mert már eddig is sok, eddig isme­retlen mikroszkopikus lényt sikerült a tapolcafői forrásokban kimutatnia. Magának a forrásnak, az ország e legsajátosabb szépségével pedig soha nem tud betelni. Amig a sziklapadokon ülve beszélgetünk, addig a forrásoknál játszadozó gyerekek csak távolról figyelnek bennünket. Mikor azonban a hátizsákból előkerülnek a gyüjtőüvegecskék, mo­szatkaparó eszközök, mérőszerszám, papir és ce­ruza, rögtön körénk telepszenek. Amikor pedig megkezdjük a moszattelepek lekaparását a for­rásfalakról, üvegekbe gyüjtjük őket és mérete­ket veszünk föl, megáll az asszonyok munkája is. Mikor már percek óta figyelik a szokatlan és furcsa műveleteket, a kíváncsiság hatalmas kérdőjellé görbíti az arcukat. A biológusban most fölébred a tanár. Odaszól az egyik asz­szonyhoz: — Nagyszerű a vizük, kedves néni! Milyen szép tisztának látszik és talán el sem hiszi, hogy ebben megszámlálhatatlan sok apró állat és nö­vény él! — Ügy-e bizony, rákféreg meg eféle? — kérdi az asszonyság. — Na nem éppen rákféreg, hanem nézze, ez a barna meg zöld nyálkás anyag, ami a kö­veket itt bevonja, mind-mind millió kis állat meg növény. Ez a barnás rész főleg kovamosza­tokból áll. De ahol a viz tisztának látszik, ott is nyüzsögnek ezek ... És folyik a szó ajkáról. Mintha a katedrán ülne, mesél lelkes szemekkel. Megmagyarázza, hogy ezek a kutak mind más-más; életterek. Egészen más moszatvilága van az egyik kútnak, mint annak a másiknak, amelyik csak néhány méterrel fekszik odább. De ugyanabban a kis kútban is, amely nem mélyebb, mint fél méter, más élőlény-világ él a viz felszínén és más, óriási módon különböző 30—40 centiméternyi mélységben. S amelyik moszatfaj vígan él a kút egyik falrészén, elpusztulna, ha odább telepí­tenénk a túlsó oldalra. — Látja, kedves néni, — fejezi be, — ilyen értékes a maguk forrása! Az asszony örömmel bólogat minden szóra — társai csakúgy —, igen tetszik neki az elő­adás. Valószínű, hogy nem érti, de éppen azért tetszik. — Tudom is én kérem, — szól önérzetessé boldogodva, — azért akarja Pápa város elfog­lalni a forrást! 1 — El akarja foglalni? — csodálkozik a ba­rátom. — El bizony, kérem. Az urak, látom nem pápaiak — szól tiroli nadrágomra sandítva —, hát megmondom, hogy van. Nem volt elég a városnak, hogy a forrás javarészét már régen elfoglalta ivóvíznek és fallal is bekerítette, most szükség van több vizre és a forrás nagy részét megint el akarja foglalni. Egészen iaddig, — mu­tatja az asszony a" vonalat. Mi azt akartuk, hogy csináljanak érte a j almiak vízvezetéket! De a város nem csinálta meg. Most mégis a magáé­nak hiszi. De mi nem adjuk! Pláne mert a tekin­tetes úr elmoondta, hogy csoda mely szép a viz belsefe! — Ne is adják, kedvesem, oda! ISKOLA- és AKTATÁSKÁT már most megrendelheti a készítőnél. Átvenni ráér szeptemberben! Futballok, hátizsákok, cserkész­övek, retikülök és pénztárcák szenzációs olcsó áron szakképzett böröndös és bőrdíszművesnél Pápán, Kossuth Lajos-utca 22. szám alatt. LOWY BüTORÁRUHÁZ GYŐR GR. TISZA ISTVÁN TÉR 5. IDE MENJEN, HA JÓ BÚTORT AKAR, — De nem is ám, — vág rá az asszonynép­ség rögtönzött szavalókórusban. Miután »többféle dologról jól elbeszélget­tünk^ — hogy Háry János szavaival éljek, — poharunk meg nincsen, egy korty vizet kérünk a korsós menyecskétől. A menyecske fölemeli a frissen merített bögyös korsót, kilöttylent belőle egy keveset a vizbe és felém nyújtja. Lám, eddig mindig azt hittem, hogy azért löttyentenek ki a vizes edényből, mert a viz teteje megmelegszik. De úgylátszik, ennek sokkal mélyebb, szimbolikus jelentősége van. Valami ősi szokás csökevénye lehet: egy neme az áldozatnak, mellyel a föld­anyának áldoz az ember, a tőle kapott viz­áldásért! Elhagyjuk az asszonyok csoportját, me­gyünk a másik kúthoz. Egy, marháját itatni hajtó gazda ereszkedik le most a forrástó part­jára. Nyílt tekintetű, értelmes embernek látszik, beszédbe szállunk hát vele a forrásfoglalás ügyében. Ügy látszik, ez szív-ügye minden ta­polcafőinek. Az öreg rögtön kész a felelettel. — Azt mondják kérem a pápaiak, hogy: Pápa oskolaváros meg kultórváros, kereskedő­város, régi város, ilyen város meg olyan város. Én megmondom, micsoda: Pápa rablóváros, Kisajátította a forrásunkat, s egy kis rongyos papírpénzzel akarta a falu szemét kiszúrni. Mi nem fogadtuk el, erre a pápai bíróságon le­tétbe helyezték. Mi kértünk ezt, kértünk azt, nem kaptuk meg. Most meg azt kérjük, hogy legalább a tapolcaföiek vámot ne fizessenek Pápán. De hát Pápa: város, hatalmasabb is, gazdagabb is, hát elnyomja a szegény paraszt faluját. Az történik, amit ö akar! Tetszik nekem ez az ember^ aki így sikra száll a falujáért, az idegenek előtt. Barátom azonban csak szótlanul mosolyog, ő most me­gint biológus. Szeretném megkérdezni, nem erre gondol-e: — Hát persze, hogy a hatalmasabb paran­csol, s elnyomja a gyengébbet. De hát nézné meg a jóember a mikroszkóp alatt a falujában fakadó Tapolca vizét, majd látná akkor, hogy egyenlőség még a pár köbcentiméteres életterek­ben, a mikroszkopikus lények társadalmában sincsen. Horváth Elek. HOMLOKOMRA... Homlokomra mély barázdákat von A gondtalan-száguldó idő, Homlokomnak gondbarázdáiból Kisarjad-e a boldog jövendő ? ! Éreztem a háború nyomorát, Éheztem és jártam ruhátalan, A gyermeki édes örömökben Sem volt részem: el nem fáradhattam. Elhagytam az iskola padjait, Hivott a föld: a munka várt reám! Én a nehéz paraszti munkában Nőttem fel, de velem volt az apám! Férfi vagyok, a vézna gyermekből Munkabíró ifjúvá lettem én ! De az apám, a földmíves paraszt, Hogy megrokkant, hogy megőszült szegény. Nem jártam én rózsaligetekben, Nem élveztem a nyár gyümölcseit! Elsuhant az ifjúság mellettem, Meggyorsítva nesztelen lépteit. Itt állok most, tétován merengve, Kizár a nyár; de kaput nyit az ősz, ­Lassan sivár puszta lesz a mező, Csak a földre vigyázhat a csősz. Homlokomra új barázdát hasít Ekéjével a szívtelen idő! Elmúlt a nyár, mégis azt remélem, Hátra van még a boldog jövendő. Alsógörzsöny. Györffy Sándor.

Next

/
Thumbnails
Contents