Pápai Hírlap – XXXII. évfolyam – 1935.

1935-08-10 / 32. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefonszámok: Szerkesztőség 171. Kiadóhivatal 131. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A vasárnapi munkaszünet és a helyi kereskedelem. Hosszú évek során hangoztatott kívánság ment teljesedésbe, amikor Bornemisza Géza kereskedelemügyi miniszter kiadta rendeletét a vasárnapi munkaszünet, illetőleg az üzletek vasárnapi korlátozott nyitvatartása tárgyában. A rendelet még csak pár hete jelent meg, így annak tartalma mindenkinek friss emlékezetében van, felesleges tehát, hogy ismertessük, hisz e lapok hasábjain is olvasható volt főbb részeiben. A rendelet mindenesetre jelentős lépés a végcél: a teljes vasárnapi munkaszünet felé és széles körben rokonszenvesen fogadták, ám a kereskedelemben bizonyos nehézségeketokozott, amelyeket a helyzet mérlegelésével jóindulattal, megértéssel eloszlatni kell és lehet. Városunkban tudvalevőleg jelentékeny számban vannak kereskedők — leginkább vegyeskereskedők —, akik a vallás törvényeinek szigorú betartásával üzleteiket szombaton zárva tartják és — évszakok szerint — pár órára csak este nyitják ki. Ezek a kereskedők kétségtelenül nagy áldozatot hoznak — igaz, hogy önként — vallási meggyőződésíikért, amikor a hét napból üzletileg két najoot veszni engednek, amit egyáltalán nem enyhít a fentemlített miniszteri rendeletnek az az intézkedése, hogy vasárnap reggel egy órára — 7-től 8-ig, illetőleg 9-től 10-ig — kinyithatnak, mert hiszen ez alatt a rövid idő alatt olyan kevés forgalmat bonyolíthatnak le, amiért kinyitni valójában nem is érdemes. Mint helybeli kereskedői körökből informáltak bennünket, a vasárnapi egy órai nyitvatartás kedvezményéről egyszersmindenkorra készséggel lemondanak, inkább azt kérik, hogy szombatonként a tavaszi-nyári — hosszabb — napokban az esti órákban kinyitott üzleteiket a mostani kilenc óra helyett tiz óráig, az őszi-téli — rövidebb — napokban pedig kilenc óráig tarthassák nyitva. Ez nemcsak azért volna fontos reájuk — és a vásárló közönségre nézve is —, hogy a közönség nyugodt kiszolgálására hosszabb idő állana rendelkezésükre, hanem azért is, mert a hétszámvásárló és -fizető munkás nép •— e napon kapván fizetését — fizetési kötelezettségeinek még e napon eleget tehetne. Ügy tudjuk, az érdekelt kereskedők körében ez irányban mozgalom indult meg. Ha kívánságaikat teljesítenék — és miért ne teljesíthetnék? — a vasárnapi munkaszünet kérdése a kereskedőket illetőleg véglegesen nyugvópontra jutna, amennyiben vasárnap üzleteiket az egész vonalon zárva tartanák. Mivel az ország más részein is hangzottak el hasonló kívánságok, bizonyosra vesszük, hogy az illetékes hatóságok nem zárkóznak el azok teljesítése elől. Ezzel kapcsolatban az üggyel összefüggőleg igen célszerűnek tartanok, ha a munkások fizetésének idejét szombatról csütörtökre tennék át. Ez a fizetési-nap-csere a vállalatokra egyáltalán nem járna semmiféle újabb teherrel, viszont több tekintetben üdvös volna. A háziasszony — csütörtökön este már kezében lévén a pénz — kihasználhatná a rendszerint olcsóbb pénteki hetivásár előnyeit; fizetési kötelezettségeinek a boltossal szemben már csütörtökön-pénteken eleget tehetne, ugyanekkor ugyanott elvégezhetné bevásárlásait is, s a szombat esti forgalmat a maga részéről eleve csökkenthetné, amivel hasznos szolgálatot tehetne a vasárnapi munkaszünet ügyének, nem kényszerülvén a kereskedő arra, hogy néhány hanyag vevője kedvéért vasárnap reggel egy "órára kinyisson. Összegezve az elmondottakat, véleményünk szerint is inkább tartsanak a kereskedők szombaton este egy órával tovább nyitva, mintsem a vasárnapi munkaszüneten léket üssenek azzal, hogy egy órára kinyissanak. Ez nem állana sem a kereskedők, sem a közönség érdekében, s nagy szociális igazságtalanság volna a kereskedelmi alkalmazottakkal szemben, akiknek az egy óra miatt egész vasárnapjuk tönkre menne. N. P. AZ ARANYIMÁDÓKHOZ. Kuporgassátok csak halomba, építsetek palotát belőle s miként a bibliai Áron: rogyjatok le térdre előtte. Hozsánnozzátok dicsőítve, ha nincsen mást imádnotok; ha szivetekben sötétség van, legalább kívül csillogjatok. Mert úr ő az Élet felett, rettent a fény, hol elhalad; gyűlölet, gőg és kapzsiság — nyomában — vér és könnypatak. Parancsát a hiúság lesi, igása a kínos verejték; ő érette az igazságot a keresztfára fölszegeszték. Zengő szavára fölfigyelnek vámszedői a kínnak, jajnak s csapott vásár dús mámorával, duzzadt zsebekkel elillannak. S túl e holtanyag csillogásán a bősz éhség fogat csikorgat, dörgi félelmes panaszát: kenyeret 1 kenyeret! most — ne holnap. Most! Mostl Amíg a fényördögöt kasza, ösztöke le nem sújtja, amíg a ringó búzatáblát a rongyos had füttyel aratja. Most, most hajtsátok alázatba, míg fénye nem perzsel velőt; hogy hajoljon meg bűnbánóan a buzakeresztek előtt. Mert e haló beteg világon a vér, a juss úgy lesz szabad, ha ott pihen a sziklák közt e fényes érc, e holt anyag. Kapcsándy Sándor. Huszonegy év orosz fogságban. Megjöttek Pápára a Káldi-fivérek. Egyszerű, sárgára festett épület a 11. számú ház a Corvin-utcában, ahol Steiner Zsigmond több évtized óta fennálló rövidáru-kereskedése van. Ennek a háznak pár nap óta érdekes vendégei vannak. Káldi József és Káldi Rudolf mérnökök 21 évi élményekben gazdag távollét után mint volt hadifoglyok most érkeztek haza Oroszországból. Oldalakat lehetne megtölteni kétévtizedes hányatott életük leírásával, de sajnos, a riporternek rövidre van fogva a tolla és így vázlatosan foglalhatja csak össze érdekes történetküet. A két fivér közül az idősebbik ma 48, az ifjabb 46 éves; 27, illetve 25 évesek voltak, midőn életük a világháború drámai fordulatokban gazdag mozzanataiba belekapcsolódott. A kettő közül Rudolf az energikusabb, kinek erősen metszett arcéle mögül fekete szempár tekint felém és egész lénye energiát, határozottságot mutat. Talán ép ez a büszke, dacos természet volt az, ami őt megóvta a teljes kétségbeeséstől, csak az ősz haja mutat az átélt szenvedésekre. Most itt ülnek velem szemben az elárvult szülői ház csendes szobájában, midőn arra kérem okét, hogy a nagy nyilvánosság számára mondják el a lefolyt 21 év eseményeit. Eleinte nehezen indul a téma, de aztán jobban belemelegedünk, a kérdések és feleletek özöne követi egymást. Lelki szemeink előtt lejátszódik az egész újabbkori világtörténelem: A boldog béke... 1914... győzelmes harcok... forradalom... fogság... Oroszország... szenvedés ... — egyszóval minden. Káldi Rudolf viszi a szót, mig bátyja, aki csendesebb természetű, csak beleegyezőleg bólint mindenhez. Pápán születtem, — kezdi a történetet, — itt végeztem az alsóbb osztályokat, majd Budapesten érettségizve, hajlamom Münchenbe vitt, hol építőmérnöki oklevelet szereztem. 1913ban egyévi önkéntességemet leszolgálandó Debrecenbe vonultam be, itt ért a világháború kitörése. Ezredemmel "rögtön a "harctérre kerültem és mindjárt az elején a gorodoki ütközetben 1914 augusztusában súlyos sebesülést szenvedtem. Bal kezem fejét érte golyó, mely az alkar forgását ma is nehezíti, fejem, lábam is veszedelmesen megsérült, úgy hogy jobb lábam erősen deformált. Lovamat is kilőtték alólam, a nagy állat rámesett, tüdősérülést is szenvedtem. Csak arra emlékeztem, hogy gróf Esterházy Pál, a később hősi halált halt pápai földesúr hajol le hozzám, megsimogat kezével és átköti vérző fejemet, azután elvesztettem eszméletemet... Midőn magamhoz tértem, azt sem tudom mennyi idő múlva, már a kievi kórházban találtam magam, mint hadifogoly. Egy teremben feküdtem Bárczay András m. kir. kamarással, akinek szintén erős sérülései voltak, báró Kaas András főhadnaggyal, Meiszner Gyula 7-es honvéd huszár főhadnaggyal és másokkal. A kievi kórházba azonban állandóan jöttek az újabb sebesült-szállítmányok és egy szép napon a rostowi kórházba akartak elszállítani. Útközben azonban olyan vérveszteség ért, hogy letettek a vonatról és elhelyeztek Charkowba, ahol egy hónapot kényszerültem feküdni. A végleges kigyógyulás a rostowi kórházban következett be, ahol a gondos ápolás és elsőrendű kezelés visszaadtak az életnek, az egészségnek, hisz gróf Esterházy Pál azt irta haza szüleimnek Pápára, hogy látott elesni a harcmezőn és egyben részvétét is kifejezte halálom fölött. Több mint egy évet töltöttem

1 Rostowban, utána más orosz városok kórházaiban, majd mint teljes gyógyultat elszállítottak a messze keleti Spaskoje város hadifogoly táborába. Onnan 1916 elején 100—120 tiszttel a szibériai Csitába kerültem. Itt értesültem lassan az otthoni eseményekről. Megtudtam a szomorú hirt, hogy atyám Steiner Zsigmond elhunyt, egyik bátyám pedig Olaszországban van az Isonzó-fronton. Később hírül adták, hogy József bátyám, aki szintén mérnök, még 1915 végén orosz fogságba esett, de hogy hol van, azt itthon nem tudták. Egy napon engedélyt kaptam, hogy a táborból bemenjek Csita városába. Midőn a főutcán végigmentem, egy padon üldögélve egy megőszült gyalogos önkéntest látok, aki fejét tenyerébe hajtva bámult a messzeségbe. Velem volt Szikszay István nevű debreceni huszárfőhadnagy barátom. Már elhaladtunk a látszólag idegen katona mellett, midőn a hátam mögött csendesen utánamszól valaki: »Rudolf«. Hátrafordulok. József bátyám volt. Ott, több ezer kilométerre a hazai földtől, találkoztam össze bátyámmal, akivel kevés megszakítástól eltekintve, nem is váltunk el