Pápai Hírlap – XXXI. évfolyam – 1934.

1934-08-11 / 32. szám

Helyben. INDEN SZOMBATON. Előfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fffiéx. Telefon 181. ezám. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szára, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A tejrendelet módosítása. Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter a tejrendelet módosításának szükségességéről az alábbi, a nagyközönséget felettébb érdeklő nyilatkozatot tette: Ha a tejkérdéssel foglalkozunk, — mondotta Kállay Miklós földmívelésügyi miniszter •— azt nem szabad partikuláris, akár termelői, akár fogyasztói szempontból tennünk, mert ez az ország egyik, vagy talán lehet mondani, legfontosabb és legtöbb értéket jelentő termelési ága, tehát a kérdés elbírálásánál csakis az egyetemes, nagy gazdasági szempontok jöhetnek figyelembe. Magyarország tejtermelése egy évben mintegy 180 millió pengő értéket képvisel, ami megfelel egy évi búzatermésünk értékének. Magyarország ez idő szerint évente 150 millió liter tejjel többet produkál, mint amenynyit el tud fogyasztani a belföldön. Ezt kénytelenek vagyunk vaj és sajt alakjában a külföldre kiszállítani. A külföldi rossz elhelyezési lehetőségek mellett, dacára a magyar vaj elismert príma minőségének, ez csak súlyos ráfizetések mellett lehetséges, mert ebben az exportvajban a magyar tej literenként mintegy 3 fillérrel értékesül. Ez a főok, amiért a tej szabad forgalmával szemben bizonyos konstrukciót kell létesíteni. Jelenleg a budapesti közönség által fogyasztott tejért a Budapestre szállító termelők literenként 20.2 fillért kapnak, amelyből lejön az exportvaj támogatására szükséges összeg előteremtése céljából 1.7 fillér az árkiegészítő alapra, azonfelül a fuvarköltség, szövetkezeti tejeknél pedig a szövetkezeti kezelés helybeli falusi költségei. A szállítók között van 125 szövetkezet, amelyek Budapest fogyasztásának körülbelül a felét látják el. Ehhez az árhoz jön hozzá 8.6 fillér a vállalatok részére kezelési és pasztörizálási költségekre, továbbá 3.2 fillér a kis viszonteladóknak, fűszereseknek, stb Ez teszi ki a mostani 32 filléres árat, amit a fogyasztó jogosan mond egyéb hallatlanul alacsony árnivón mozgó mezőgazdasági termeivényeink áraihoz hasonlítva magasnak. De meg kell röviden említenem, hogy Európa országai között egyike a legalacsonyabbaknak ez a tejár, de minőségben jóval felette áll minden más ország minőségének. A másik tejkategória az u. n. ipari tej, amiből fogyasztásra semmi sem kerül Budapesten, amely tehát a 32 filléres árral semminemű összefüggésbe nem hozható, ennek a termelői ára most ab Budapest 8.6 fillér. Ebből készül az a vaj, amit exportálunk, ezt veszi fel korlátlan mennyiségben az a néhány vállalat, amelyek márkázott vaj előállításával foglalkoznak és ez szabja meg a budapesti vajnak az árát is. Vagyis a magyar és így a budapesti fogyasztó is egy 8.6 filléres tejből előállított áron kapja a vajat, ami a világon a legolcsóbb vajat jelenti. Ez a jelenlegi helyzet. A panaszok közül jogosnak ismerem el azt, hogy a legnagyobb tömegtejet szolgáltató úgynevezett ipari tejnek az ára a vaj külföldi értékesülésének romlásával kapcsolatban igen alacsonyra süllyedt. Az új tejrendeletnek egyik legelső feladatának kell lenni, hogy ennek a legnagyobb tömegű és a legkisebb emberek által szolgáltatott tejnek az árát javítsa. Ez az árjavítás természetesen növeli az exportvajra szükséges ráfizetést, amit azonban nem a fogyasztóval akarok megfizettetni, hanem azokkal a kiváltságosabb helyzetben levő tejtermelőkkel, akik Budapestet fogyasztási tejjel látják el. A minisztertanács azt a határozott álláspontot szögezte le, hogy a tejtermelés nem külön üzleti tevékenység, hanem kizárólag á földdel összefüggő, a gazdálkodás szerves részét képező termelési ág. Ebből következik, hogy a Budapest belterületén felburjánzott aszfalttehenészetek, valamint azon Budapest környéki, többnyire lefejő tehenészetek, amelyek az illető gazdaságával nincsenek arányban, kiküszöbölendők. Ezt végre is fogom hajtani. A szabadforgalomra való áttérésnek két nehézsége van, — mondotta a miniszter, — az egyik az, hogy semmi biztosítékom sincs arra, hogy a tejnek az ára a világpiaci árnak megfelelő 3 fillér felé nem csökkenne le és ezáltal egész Magyarország, de főleg a Dunántúl szarvasmarhatenyésztését tenné tönkre, másodszor a közegészségügyi okok azok, amelyek ezt meggondolandóvá teszik, mert akárhogy is vélekedünk erről a kérdésről, meg kell állapítani, hogy Varsót kivéve, Európában Budapest lenne az egyedüli nagyobb város, ahol szabadforgalom van és nem üzemi tej kerül forgalomba. A. tejár leszállítására két lehetőséget látok: Az egyik, ha lemondunk a tej pasztörizálásáról, ami a fentebb előadott szempontokból kifolyólag egészségügyi szempontokból képezheti megfontolás tárgyát. A másik mód: a vállalatok racionalizálása. Feltétlen drágító tényező, hogy Budapesten 27 vállalat foglalkozik tejkérdéssel, ezeket ellenőrizni nehéz és így a mai spannungot leszállítani igen bajos, de viszont, ha a vállalatok a racionalizálást önmaguk vagy állami kényszerrel keresztülvinnék, ezen a módon is lényeges megtakarításokat érhetnénk el. Nézetem tehát az, hogy a pasztörizálás kikapcsolásával 27—28 filléres tejárra mehetnénk le, észszerű racionalizálás pedig esetleg 2 fillérrel csökkenthetné a vállalati költségeket. Két szempont tehát az irányadó: Először, hogy a termelői árakat, tekintettel az ezévi drágább takarmányárakra is, javítsam; másodszor el fogok követni mindent, hogy a budapesti fogyasztó olcsóbb tejhez jusson. Amerikai emlékek. Lőrincze Géza, veszprémi s.-lelkész négy éves tanulmányútjáról az elmúlt év őszén jött meg Amerikából. Utijegyzeteiből, naplójából egy-két részt átnyújt a Pápai Hírlap olvasótáborának. Az alább következő napló-részlet személyes tapasztalatokon felépítve, az amerikai magyarság jövőjének nyelvi és nemzeti problémáit boncolgatja. Öreg, meghajlott hátú magyar. Régi amerikás. Beszél és én hallgatom ... A legszebb évek már elhagyták. Túl van az ötvenen. A ház előtt unokák játszanak, a szomszéd szobában fia és menye angolul beszélnek. A rádió gyors ütemü angol nótát játszik. Látszik, hogy nem szereti, de nem is érdekli. Ahogy beszél, titokban az arcát figyelem. Az amerikai gyárak piszkos munkája, testet és lelket átformáló levegője már megülte a tüdejét. Néha köhög, de neki már nem tűnik fel. Szavaiba akaratlanul is becsúszik egy-két rosszul kiejtett angol szó. De amint szeme felragyog a beszédközben, látom, hogy abban a magyar ember éhes földszeretete ég — és amint karjaival kiséri szavait, az a benyomásom támad, mintha kasza után hajlana, valahol a magyar búzatarlón. Beszél és én hallgatom... »Bizony már régen volt. Már több mint harminc éve elhagytam az ó-hazát. Először csak magam jöttem. Gondoltam, csak egy-két évre. Azután a feleségem is kijött, jöttek a gyerekek, azután unokák is lettek, a feleségem meghalt, — én itt maradtam ... Most mar nem Is megyek haza, pedig szeretnék mégegyszer ...« Azután el panaszkod ja, hogy a gyermekei már nem értik meg. Nem is szeretik, ha magyarul beszél. Félnek, hogy kicsúfolják őket azért, hogy magyarok. Pedig szeretné elmondani a fiainak, az unokáinak, hogy az a föld, ahonnét ő jött, megérdemli azt, hogy a fiai és az unokái megbecsüljék. Szeretné a szivükbe vésni, hogy az a nemzet, amelyet magyarnak neveznek, n^m utolsó a népek közt és hogy mások is tisztelik és szeretik azt, aki a saját faját és nemzetét megbecsüli és annak múltját tiszteletben tartja. Az öreg amerikás lemondóan legyint a kezével. Már ezeket nem érdekli semmi, ami magyar. Nem is értik meg, ha mondom és ha kérdek valamit, angolul válaszolnak... A rádió hangosabb lesz, a ház előtt játszó gyerekek valamin összevesztek. Zaj és lárma tölti be az egész házat. Mi ketten elhallgatunk. Gondolkozunk. Az öreg amerikás magyar a múltról, talán a falujáról, vagy a csordáról, amely ilyen tájban szokott hazajönni a legelőről... és ő sietve húzta a vizet a kútból, hogy friss vizzel várja a hazajövő tehenet... ő a múltról emlékezett, én pedig a jövőre gondoltam, arra, hogy vájjon ötven, vagy száz év múlva lesz-e magyar szó Amerikában?... A magyar nemzet régi, ezeréves fájáról hullnak a levelek. A lehullottak messze szállnak, elszáradnak és a szél elsodcirjs, őket... Ez lenne a magyar nyelv végzete is? Csak addig lenne magyar szó, amig a szülők élnek? Azután pedig vége lenne még az emlékének is? A szülők verejtékével, féltő szeretetével felépített templomok, iskolák és más egyéb intézmények eltűnnének nyomtalanul?... A magyar irodalom, költészet, újságírás megszűnne Amerikában?... Ezekről gondolkoztam, mig a szomszéd szobából angol nóta szólt a rádióban, a ház előtt az unokák angolul veszekedtek és az öreg amerikás a régi szép időkről emlékezett. A kép, amit az irásom elején megrajzoltam, csak egy a sok közül. Régi, igaz történet, amely ismétlődik nap-nap után. Az öregek, a szülők panaszkodnak, a fiatalok nemtörődve vállat vonnak — és közben a magyar nyelv, magyar érzés lassan haldoklik ... Ki hibás mindezért? A szülők, akik panaszkodnak, vagy a gyermekek és unokák, akik megnemértőleg elfordulnak? Mind a ketten. A szülők elhibázták akkor, mikor elfeledték gyermekeiket addig oktatni, magyar érzésben nevelni, amig azokat az amerikai népoktatás teljesen ki nem vette a kezükből. Ahol nem féltek a szülők attól, hogy a gyermek elfelejt angolul akkor, ha magyarul is tanul, ahol a szülők nem feledkeztek meg arról, hogy nekik templomuk is van, ahol magyarul prédikálnak és magyarul tanítanak a vasárnapi iskolában, ahol minden nyáron nagy anyagi áldozatok árán nyári magyar iskolát tartanak fenn — és ahol a szülők nem vehették meg azt a magyar földet, amely táplálta őket gyermekkorukban és nem szégyelték, de büszkék voltak arra, hogy a magyar fajhoz tartoznak, — ott a gyermek megérti a szülőjét és annak az ajkán egész biztosan tovább fog élni a magyar örökség. Tehát ott, ahol a szülők panaszkodnak, panaszukkal azt árulják el, hogy ők is hibásak voltak, hogy ők is bűnt követtek el akkor, mikor gyermekeik megfelelő magyar oktatásáról és neveléséről megfeledkeztek akkor, mikor arra bő és tágas alkalmuk lett volna.