Pápai Hírlap – XXIX. évfolyam – 1932.

1932-02-27 / 9. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. szám. Eífifizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefon. 131. azáxxx. Laptolajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatalt Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. m A közéleti tisztaság szelleme sugalltai azt a fegyelmi Ítéletet, amelynél szenzációsabbat alig produkált még az alkotmányos korszak. Az Ítélet ellen ugyan érthető módon kézzel-lábbal tiltakozik a sújtott fél és parlamenti felszólalásban olyasformán akarja feltüntetni ügyeit, mintha valamiféle hivatali maffiának esett volna áldozatául. Az a bűnvádi eljárás, amely most, nemcsak a fegyelmi tárgyát képező anyag, de más, még súlyosabb ügyekben is megindult, hivatva lesz megállapítani, hogy kinek és mekkora része van az elkövetett és az állami közérdeket súlyosan sértő szabálytalanságokban és mennyi az igazság azokban a szörnyűséges súlyos panamavádakban, amelyek most, bünügyi kivizsgálás anyagául szolgálnak. Ámde feltételezve a jobbik esetet, hogy az utóbbiak célzatos rágalmaknak bizonyulnának, s feltételezve még azt is, hogy a fegyelmileg már elintézett esetekben sokféle szabálytalanság az államtitkár (sőt tán az elhunyt miniszter) cégére alatt, s az utóbbi nimbuszának védelme alatt alárendeltek által követtetett volna el, a fegyelmi Ítélet még abban az esetben is igazságos és megnyugtató, mert feltétlenül büntetendő az, ha bárki is könnyelműségével alkalmat ad arra, hogy mások — rövid és népies kifejezéssel élve — szabadon garázdálkodhassanak. Teljes bizalommal nézhetünk ma már a fejlemények elé. Senki, aki igazán a köz javát akarja, nem rettenhet meg attól a kósza híreszteléstől, hogy: »ez után jönnek majd csak a nagy leleplezések, sokaknak ki fog még törni a nyaka«. Hát ha vannak leleplezendők, ám lepleztessenek le. S ha megérdemli valaki, hogy a nyaka kitörjék, ám történjék ez meg minél előbb. Ez a nyomorult, anyagi ínséggel küzdő ország nem tűrheti el sem a szabad garázdálkodást, sem semmiféle közpénznek elharácsolását. Aki a rend és tisztaság barátja, aki barátja ekként az ország jól felfogott érdekének, az csak helyeselni tudja azt a purifikáló munkát, amit Kátói szigorral hajt végre a kormány elnöke. Bizonyos, hogy ez a nagy purifikáció éreztetni fogja hatását a kisebb közületek életében is, ahol kicsiben ugyan, de sajnos, elég gyakran találunk olyan jelenségeket, amelyek veszedelmesen emlékeztetnek a Dréhr-féle ítéletben olvasható közérdekellenes súlyos visszaélésekre. Állandóan hangoztatjuk, hogy a pengőnk vásárlóereje ma is változatlanul fennáll, amit igazol az a körülmény, hogy ha külföldi bármily pénznemre átszámítjuk, megtaláljuk belső értékének arányosságát, mégis azt tapasztaljuk, hogy az árak, ha nem is rohamosan, de állandóan felfelé kapaszkodnak. A kereskedelemügyi kormányzat szükségesnek tartotta egy bizottság megalakítását, melynek az a hivatása, hogy ellenőrizze az áralakulásokat., Soha oly nehéz télben még nem élt a magyar társadalom, mint most. Alig várjuk az elmúlását, alig várjuk a tavaszt. A megélhetési viszonyok a vidéken is leszálltak oly alacsony nívóra, ahol már a napi karéj kenyér megszerzése is gondot okoz. Hol vannak még a többi szükségletek? Ezek eddig is majdnem megszerezhetetlenek voltak, az árak lassú, de állandó emelkedése pedig a szükségletek megszerzését teljesen lehetetlenné teszik. A nagyipar és nagykereskedelem a védővámok szárnyai alatt oly kalkulációt csinál, amilyet akar s ezzel nemcsak a kiskereskedelmet és a kisipart teszi életképtelenné, de a fogyasztók teljesen legyöngült vásárlóképességét is a minimumra szorítja. A vásárló közönség teljesen ki van szolgáltatva a nagykereskedelem ezen önző politikájának. A vidéki- földmivest és napszámost nem védi semmi, a mezőgazdaság terményeit nem tudja kartellárakon érvényesíteni. Amig egyik oldalon teljes és általános megszervezettség áll, a másikon a széthullt egyedek küzdenek a megélhetésért. Amikor a fizetéseket csökkentik, az adóterhek felnövekedtek, a mezőgazdaság termését pedig hihetetlen olcsó árakon kell értékesíteni, munkát adni pedig nem tud a két keze munkája után élő napszámos és földmunkásoknak, akkor nem csodálkozunk, hogy ezen szervezetlen osztályok prédái lettek a soha jól nem lakó és megszervezett gyáriparnak, nagykereskedelemnek, mely oly árakat diktál, milyet csak megbír a vámvédelem árnyékában. Ezen egyenlőtlen erőknek eredményezni kellett, hogy a pénz, a tőke teljesen elszivódott tőlük s most itt állunk üres zsebekkel. Nehéz megérteni, pedig ma az a helyzet, hogy a legkisebb községekben is ezrével élnek családok, ahol két fillér sem akadna a házban: heteken át nem látnak egy megszürkült kétfillérest sem. Nem arra lenne-e szükség ekkora szegénységben, hogy az árak olcsóbbodjanak? Nem az lenne a természetes gazdasági törvényszerűség, hogy a fogyasztóközönség teljes anyagi leromlása miatt alászállott árukereseti csökkenés az árak esését vonná maga után? jogtalan hasznok, magas tőkekamatozások, áremelések nem hozhatnak itt javulást, hanem zuhanást, a megsemmisítő mélység felé. A XII). utca ügye. Az itt következő, közérdekű jogosult panaszlevelet egész terjedelmében közreadjuk: Tekintetes Szerkesztő Ur! A P. H. f. évi 8. számából mi kertvárosiak jogos megütközéssel olvastuk a városi képviselőtestület azon elszomorító határozatát, hogy kertvárosunk (volt Tókert) XIII. utcája kocsiútjának kőalappal való elkészíttetésére nincsen fedezet. Vármegyénk alispánja pedig állítólag erre a célra néhány o/

0-os pótadót kivetni nem enged. A városmajor körüli városrész rendezésére azonban van fedezet az utcarendezési alapból. Miből nőtt leginkább ez az alap, lássuk csak. A kertvárosban 450—460 ház épült, minden építtetőnek be kellett fizetni utcavonal kitűzése, napidíj és kocsifuvardíj cimén, mint valami vámon kivüli helyen, 20 P körüli összeget, noha az építkezési vonalat sok esetben helytelenül, a kőmives-mestert határozta meg. (Hatósági közeg igen ritka esetben volt ily alkalmakkor eddig e városrészben.) Ebből nőtt ki az alap. A belvárosban azonban alig volt ezen időközben valamire mondható építkezés, amely a kérdéses alapot érzékenyen növelhette volna. Igazság az, hogy a városmajor környékéről van több városi képviselő, akik más szemszögből nézték e kérdést, érdekeiket teljes erővel védték, ezért született meg ez a kertvárosiakra nézve sérelmes határozat. Fizet minden kertvárosi új háztulajdonos városi közmunkaváltságot is, ami, ha számba vesszük, 6—7 éven keresztül jelentékeny összeget tesz ki. Mindkét összegből azonban még alig kapott valamit vissza új városrészünk, pedig ehhez jogot formálhat. Igaz ugyan az, hogy a városmajor környéke már régen rendezendő lett volna, az is igaz, hogy amikor azon a környéken levő házak épültek, az a városrész még ocsmányabb állapotban volt, mint amilyen az most, s még is jó volt idáig. Kocsival járható utcájuk azonban minden időben volt és van ma is. A kertvárosban 600 érdekelt család számára pedig 6—7 év után, nincsen minden időben használható kocsiút ma sem. Ott, ahol már van kocsiközlekedésre

1 minden időben alkalmas út, ott nem olyan égető szükséges a szépítgetés keresztülvitele, mint az újonnan épült városrész egy utcájának olyan állapotba helyezése, hogy oda minden időben be lehessen kocsival is járatni. A Kertváros (Tókert) területét lakóházak építhetésére városunk vezetősége jelölte ki, de bárhol jelölte volna is ki a megfelelő nagyságú területet, kocsiútat, gyalogjárdát, világítást és vízvezetéket mindenütt kellett volna létesíteni, épen ezért városrészünkben kocsival minden időben járható, legalább egy átlós utca kocsiútjának közalappal való kiépíttetéséről tartozó kötelessége gondoskodni, amit már 6—7 év alatt, évenként 300—400 méteres szakaszonként meg is építtethetett volna. A XIII. sz. utca fele hosszúságának (500 m.) elkészíttetése 10.000 P-ből igen könnyen kikerülne, erre lenne fedezet az utcarendezési alapból. Ha a kertváros városrész kapna egy 500 méter hosszú kocsiútat, arról a többi utcába könnyen széjjel tudná fuvaroztatni az oda szállíttatott tárgyait, nem kényszerülne azokat a tisztviselőtelepről emberi erővel, részletenként elszállítani. A halottakat is ki lehetne az arra a célra szolgáló kocsival szállíttatni. A csapadék és felszíni vizeknek valamely levezetési formáját is meg kellett volna már találni, úgy mint az Erzsébet városrészét megtalálta annak idején néhai szépemlékű polgármesterünk. Nem várhatunk addig, amig a lappangó általános csatornázási terv megvalósítható lesz, itt is tenni kell valamit. A ház- és házhelytulajdonosok egyénenként létesítenek ugyan telkeik előtt árkocskákat, de ezzel azonban a legjobb akaratuk mellett elcsúfítják az utcákat, mert ahányan létesítenek ilyen árkocskákat, az annyiféle távolságra esik a ház vonalától, az annyiféle alakú, annyiféle mély, annyiféle méretű. Ilyen árkocskákat már csak a csinosság kedvéért is, meg hogy szükségképpen a céljaiknak némileg megfelelhessenek, egységesen kellene az érdekeltekkel készíttetni. Van városi műszaki hivatalunk, annak egyik tisztviselőjével kellene a fák vonalán kivül kijelölni az árkocska vonalát, alakját s amennyire lehetne, még a fenék szélességét is. Hja ez már megtörtént" volna, nem estek volna áldozatul a sok pénzbe került kiültetett facsemeték. Az árkocskák megvédték volna azokat a reájuk feljárt kocsiktól és a csapadék víznek is lenne némi kis helye, nem állana meg a kerékvágásokban, nem áztatná át az amúgy is puha utca közepét. Gyalogjárdáink feltöltéséhez átengedett kavicsot, az embertársaikat megbecsülni tudó ház- és házhelytulajdonosok már majdnem teljesen széjjel hordatták, a gyalog járdákat felteríttették, csak azok nem csináltattak még semmit, — leszámítva a ma igazán pénznélkülieket — akik épen nem tartoznak a pénznélküliek közé, a házhelyeiket spekulatív célból igényelték, telkeiket állandóan parlagon hevertetik, várják a jó vevőt, hogy megkaphassák telkeik beszerzési árának 3—4-szeresét. Városi hatóságunknak törvényszabta kötelessége is meg joga is az, hogy az ilyen spekulánsokat is szorítsa rá gyalogjárdáik feltöltésére, amire van még elég kavics a feltárt iskolatelken. Tek. Szerkesztő Úr! Már 6—7 év óta hiteget bennünket a képviselőtestület, különösen mindig a tél elején diplomatikus ravasz Ígéretekkel, reményt fakaszt bensőnkben az a tudat, hogy már-már mégis csak megértik, mi is lenne velünk szemben is a helyes polgári kötelességük, de mire kitavaszodik, minden kilátásba helyezett jó szándékuk széjjel foszlik, marad minden a régiben, az ő dicsőségükre. Erőt ver bennünk az a tudat, hogy önhibánkon kivül, a többszörös háztulajdonos virilisek éreztetni óhajtják velünk azt, hogy azért, mert bérházaikban sok pénzért bér-