Pápai Hírlap – XXVIII. évfolyam – 1931.

1931-12-26 / 52. szám

LEFUNKEN RADIO a legszebb karácsonyi ajándék Helyi és távvevök szórók, csövek utólérhetet len kivitelben KAPHATOK! a köi/eikazií cégeknél : m Sugár Árpád, Pápa Pfeifer József, Pápa Ara 134 P, részlet 11 P II wm Melyet a pörkölőig más nevelt S egy vasgyúró alatta elemelt. S mi minden rejtőzött alatta sokszor! Ölfa, cégtábla, nagybőgő, kulacs bor, Füstölt szalonna, kolbász, orja, sonka, Ha már a kéményben magát elunta; Fehér cipó, mely egy fűtött kemence Mélyén esdett, hogy a diák kimentse, Lud, kacsa, inkább kövér, mint sovány, — S egy-egy szerelmes, ábrándos leány . . . Most is a Közben, s épp az iskolánál, Az iskolának felszentelt falánál! Bosszantó eset szörnyen, — legkivált, Mert Márton úr jószivvel nézte Pált. A Georgikont végzett vén diák, Kedvelte az új filozófiát, S hallgatván buzgón a nagyhírű mestert, A nyárra végzett volna négy szemesztert. De szent a törvény, fő a fegyelem, Most e nagy bajban meg nem menti Kánt: Eltávolítják bélpoklos gyanánt, Kicsapják még ma, nincsen kegyelem: A kisharang megcsendült élesen. Gyorsan megtelt a hosszú étterem, Farkasétvágyu, éhes sok diákkal, Kik csak nagy ritkán álmodnak bikákkal. A torkosabbja a tálakba les, S csalódva sóhajt: „Förmeteg leves!" Hanem a gyürkés „Szatyi" már teszi, S a „Csizmatalppal" jóizün eszi. — Márton professzor úr meg ezalatt Komótos, csendes léptekkel haladt Át a Kis közön, haza felé tartván. Nagy háza volt a Zsidó-utca sarkán. Itt várta szép családja jó ebéddel. Előre küldte illatát az étel A kis konyhából, hová hogy belépe, Mosolygós arccal nője állt elébe, Zsófika lánya meg tállal kezében, A nagy szobába most fordult be éppen. A rektor képe felhős napnyugat, A nőké hajnalpirja napkeletnek. Szemükben fényes könnycsepp, mely alatt Valami boldog titkot rejtegetnek, Ha lehet titok, hol a szem beszédes . . . Rég volt, hogy Márton értett beszédhez. A nagy szobában a vén tölgyfa-asztal, Terítve szépen hófehér damaszttal. A professzorné keze fonta, szőtte, Sátoros ünnep asztaldísze csak: Hogy elővette kincsét most, előtte Nagyon szép s drága lehetett e nap. Asztalközépen, egyszerű pohárban, Két rózsaszál kacérkodik, nevet. Az asztaláldást egy kis fiu bátran Elmondja, aztán enni kezdenek. Márton professzor nem vesz semmit észre. Kínálja életpárja, nyájas szóval, A kedvenc ételből vesz is, tetézve, — S az édes tésztát telehinti — sóval. Nem lát a rektor most, csak befelé, Ott is csak azt, mi lelkét elteié: Iskola, szédes, contrascriba, törvény, Köpönyeg, rózsa, Pál, — forr, mint az örvény Az egész bántó, keserves történet. — Hirtelen, mint ki álomból felébred, Azt a két rózsát nézi, nézi hosszan: Az egyik fehér, a másik piros . . . Egyszerre csend lesz, hosszú és kínos Lehelet félve elhal, kéz se moccan. „Ki adta?" Kérdi Márton végre. „Pál". Suttogja Zsófi. S így szól apja: — Kár! Sokat vártam én is Csoknyay Páltól, S kigyomláljuk még ma az iskolából. Ha meg nem őrzik fényes angyalok. — Sóhajt a lány: Én akkor meghalok . . . Márton úrnak e szó szivébe vágott. Most is azt gyászolt, elhervadt virágot. Terézke szép volt, piros rózsa volt, S egyszerre milyen fehér lett a holt, Zsófi arcáról is hogy leszaladt A pír egy szó miatt, egy perc alatt! És látja, látja már, ott a pohárban Mind a két rózsát haloványra válltan. Megrendül ettől, még ránézni sem mer . . . De győz a lélek, felkel a vasember: A törvény—törvény, ő meg annak őre, Nem engedett még s nem enged belőle! Zöld asztal körül ülnek a bírák, Szemközt áll velük a vádolt diák. Két arca halvány, de dacos, kemény. Sugár növésű, nyalka, szép legény. A hosszú asztal végén egyedül A poéták új preceptore ül, Ki pár év múlva, a rektor felett Versekben mondott szép dicséretet. Márton úr kérdett, Pál felelt legott. Jó bornak nem kell cégér! de tudni ke!!, hogy hol mérik!! Badacsony világhírű borainak árusítása Pápa, Petöfi-utca 2. sz. Ott volt a Közben tegnap este? — Ott — S miért tiltott köpenyben álldogált? — Az alá rejték egy pár rózsaszált. — S miért rejtegette? Lopva szedte? Hol? — Az édesanyám rózsafáiról. — A rektor szinte félve kérdi Pált: És kinek szánta azt a rózsapárt? — Azt nem mondom meg, — Szólt Pál röviden, S még keményebb dac lángolt szemiben. De egy mély hang hátul most belevág: Csúfság is lenne, ha megmondanád . . . Az asztalvégre néz büszkéi! a rektor, S már csak magában dörmög a preceptor. Jól van. — De rózsát adni bár szabad, A contrascriba orra mér Ragadt? — — Úgy kell neki, jól járt az ebszülötte, Az orrát más dolgába mért ütötte! — Dörög a mély basszus az asztalvégen. Kend meg akkor beszéljen, hogy ha kérdem! Zsémbelt a rektor tettetett haraggal, De már jobb kedvel, lábáról levettem És a diákhoz fordult e szavakkal: Mivelhogy járt tilalmas köpönyegben, A büntetés huszonnégy óra börtön, Nagy kegyelemből karcer csak, — de böjtön. Két fényes angyal: Zsófi s a szilárd Férfibecsület megőrizte Pált. Márton úr örült legjobban felette, Hanem a törvényt még most sem feledte. — A karcer meglett, de a böjtje nem. Vagy ha böjtölt is Pál, — de rétesen. S hogy ki volt annak jószivü adója, A professzorné a megmondhatója. Lassanként ősz lett, sárgult a berek. A rózsafákat dér ütötte meg. De az új ispán tudott még találni, Amennyiből kitelt egy bokrétányi, Szép Zsófikának boldog esküvőre. Hajába is került egypár belőle: A legszebb fehér s a legszebb piros, Szerelmi zálog — és már nem tilos. Mikor a nászlakoma véget ért, S oda repített két pej fürge lába Egy könnyű csézát a Zsidó-utcába A boldogságban úszó ifjakért; — Már bontogatta fátyolát az este, Az eső meg lassan szitálni kezde; Fenn a kocsin volt már az ifjú pár, S malaclopója két szárnyát kitárva, Ráteríté magára, Zsófi kára, S nagy jókedvében ekként szóla Pál: — Szivem, galambom, egy szál köpönyegben Ugy-e, hogy most is elférünk mi ketten! — S mikor Zsófika, bár irult-pirult, A köpeny alá férjéhez simult: Régi nagy ellenszenvét elfeledve, Nem haragudott most a köpönyegre S csak nézte könnyes szemmel, szótlanul, Mándi Márton István professzor ur. És legyen meg a Te szent akaratod . . . Irta: Nyáry László. Napkelet felé bárányfelhők lebegnek. Szakadozott összevisszaságban húzódnak tova, mint egy- felszabadított nyáj. A víz sodra megmegremegteti a csendet s ilyenkor nádi-Balogh István felfigyel ülőhelyében a csónak orráról. Ma ünnep vasárnap pécázni jött ki a nagy tóra, de valójában szükségét érezte a magánynak, hogy meghányja-vesse az asszonyát. Az asszony dolgában főtt a feje, akit tavaly elkergetett. Ugyan hallotta, hogy megvannak a gyerekekkel együtt, de nem neki. Ott élnek az alvégen az anyósánál. Már egy éve, hogy bujdosik előle a hites felesége, még az első gyerekét sem engedi el hozzá. Hát ez az, ezen civódtak, veszekedtek össze és váltak széjjel mindhalálig. Váltig bizonyítgatta Julisnak, hogy neki nem kell már több, úgyis nehéz az élet, egy is elég, sőt sok is ebben a nyomorult világban. Mi lenne, ha többfelé kellene majd osztani ezt a néhány holdacskát. De nem bírt a lekére beszélni. A Julis csak azt mondogatta, hogy ő Isten rendelése szerint cselekszik és életet ad az eljövendőnek is. A harc mindig szenvedélyesebb lett. Tavaly egyszer aztán a kelleténél jobban nézett a pohár fenekére; a Nagykrumpliban reggelig tartott a »gyülés«, mikor pedig hazajött, kijelentette, hogy több kölönc nem köll, aló, kifelé az egész bagázs. Szegény Julist most sajnálja, meg a, Pista gyereket, ahogy azok inaltak elfele az ordítozás elől. Elmentek, oszt* este se jöttek vissza, másnap se. Harmadnap se. Valami ugyan mardosta belülről nádiBalogh Istvánt. A gyerekre is sokat gondolt, mert rég nem látta. Biztos nagyot nőtt egy éve óta. Ragyás kis pufók képe belopta magát a szivébe. Mint a pünkösdi rózsa, piros volt a szája s mikor megcsókolta, hogy kicsucsorította. Úgy ölelte át őt, mint a lágy hajnali napsugár. Mikor hazajött, futott elébe és csilingelő hangon kérdezte: — Hozott-e éd's apám egyebet? A megfodrozott vizre nézett, olyan volt, mint egy gyöngyházkötetes imakönyv, benne az élet igéjével. Vagy mint a Julis arca, gondés bánatszántotta, vagy a gyerek homloka a kenyértelenség, az éhség, az apátlanság tudatától barázdaszántott. így üldögélt nádi-Balogh István a csónak orrán. Ha az a kopasz Dani ma reggel nem beszéli tele a fejét a Julisról, meg a Pistáról, meg a legkisebb Baloghról, akkor ő ma a Nagykrumpliban üldögél a komák társaságában. Lám a Julis oda se jöítt vele soha. Az előbb még napsütötte opálos medencén szüntelen rezgéssel kergetődzltek a fénynek napsugár dárdái, amikor az ibolyaszínű hegygerincek mögött egyszerre lebukott az