Pápai Hírlap – XXVIII. évfolyam – 1931.

1931-09-05 / 36. szám

A Kollégium, újjáalapítója: Márton István. Irta: Dr. Tóth Endre theol. tanár. A négyszázéves jubileumát ünneplő pápai főiskola nagy évfordulója alkalmával kegyelettel gondolunk vissza a főiskola csodálatosan szép történetére s történetének kimagasló nagy alakjaira, pártfogóira, tanáraira. Ennek az egész történetnek legkimagaslóbb alakja a főiskola minden időkre leghiresebb professzora: Mándi Márton István. Olyan időben került ő a pápai főiskola élére, mint annak vezető rektor-professzora, amikor leginkább szüksége volt ennek az iskolának erős, szervező kézre, tántoríthatatlan kitartásra, csüggedés nélküli élő reménységre. És Márton Istvánban olyan férfiút nyert a pápai főiskola, akikben mindezek meg voltak, aki képes volt minden akadályon és nehézségen keresztül megtartani a fejlődés útján, sőt olyan színvonalra tudta azt felemelni, hol azelőtt talán soha sem volt. A pápai főiskola a XVIII. század második felében" az üldözések következtében megszűnt főiskolának, sőt megszűnt pápainak is lenni. Kint Adásztevelen, száműzetésben tengette letörpülve alig három osztályos iskolában szegényes életét. A türelmi rendelet utáni szabadabb levegő aztán újra életre hivta a pápai főiskolát. Visszatérhetett Pápára, élhetett „tenyészhetett szabadon". De visszatérése után még évekig csak alig lépésenkint jutott előre. Voltak ugyan derék professzorai és tanítói, de e derék emberek — bár lelkiismeretes munkások voltak — hiányzott belőlük a merészség, a zsenialitás, a jövőbelátás. Ha voltak is eszményeik a pápai főiskola emelésére nézve, kellő erejük és bátorságuk nem volt eszményeik megvalósítására. Néhány évi Pápán létei után nyerte meg a főiskola vezető professzorául Márton Istvánt s benne azt a férfiút, aki az eszmények megvalósítására rendelkezett kellő akarattal, bátorsággal, az akadályokon át is győzedelmeskedő merészséggel. 1790-ben jött Pápára Márton István, miután előbb elvégezte iskoláit a kecskeméti és debreceni kollégiumokban s tanult külföldön is Göttingában. Pápára érkezése után hozzáfogott a főiskola kifejlesztéséhez. Előbb újabb profeszszorokat éí> tanítókat állíttatott be az iskola fenntartó pápai egyházzal, majd hozzáfogott az új iskola felépítéséhez. Eddig csak egy kisebb iskolai épületben folyt a tanítás a Szent László utcán ma is fennálló iskolaépületben. De ez az épület mihamarabb szük lett az egyre növekedő létszámú diákság számára. Márton István nagy agilitással kezdett hozzá egy újabb iskolai épület emeléséhez. Már 1793-ban elkezdődött és a következő évben be is fejeződött az új főiskola építése, a Petőfi-utcában ma is fennálló kétemeletes ó-kollégium. Ebben az épületben kezdte meg Márton István a felsőbb tudományok tanítását, ami már 1752 óta teljesen szünetelt s 1797-ben már teljes theologiai és filozófiai tanítás folyt a főiskolán. Természetes, hogy egy akkora épület felemelésére, mint az ó-kollégium a nem nagy lélekszámú pápai egyházra, az iskola akkori tulajdonosára óriási terhet jelentett. Nem is tudta volna azt a pápai egyház a maga erejéből felépíttetni. Hiszen alig egy évtizede építették fel templomukat s a Szent László utcai iskolaépületet, majd 1788-ban, mikor az egész várost elpusztító tűzvésznek az iskola is áldozatul esett, másodszor is fel kellett azt építtetni. Mindez nagyon sokba került. Nem is lehetett volna kívánni sem a pápai egyháztól, hogy most ilyen nagy építkezést újra elvégeztessen. És Márton segített az anyagi nehézségen is. Nagy lelkesedéssel, fáradhatatlanul levelezett, utazott, lelkesített másokat s összegyűjtötte a szükséges összeget. De nemcsak új épületre volt szükség! A kollégiumban bentlakó diákok alig néhány kivételével szegény emberek gyermekei voltak. Nem is volt szokás akkoriban az, hogy a diákok fizessenek ellátásukért, tanulásukért. Sőt ellenkezőleg, a református kollégiumok maguk szoktak gondoskodni az ott tanuló diákok mindennemű szükségeiről. Márton István tevékenysége ebben az irányban is páratlan. Megszerezte a pápai főiskolában tanuló nagyobb diákok számára az ünnepi legációkat az egész dunántúli egyházkerületben levő összes ekklézsiákra nézve. Az ő tevékenysége következtében az 1790-es évek végétől kezdve az összes dunántúli református egyházakban minden sátoros ünnepen kimentek a pápai diákok, ott prédikáltak s e szolgálatuk fejében bizonyos összeget kaptak, amit a maguk szükségeire fordíthattak. Hasonlóképen megszerezte a főiskolában végzett diákok számára a dunántúli iskolatanítóságokat is. Eddig a dunántúli egyházak a maguk iskoláiba a hires nagy főiskolákból: Sárospatakról és Debrecenből hoztak rektorokat, tanítókat. A pápaiak abban a helyzetben voltak eddig, hogy ha elvégezték is a főiskolai tanulmányokat Pápán, nem juthattak álláshoz, épen a pataki és Debrecenből kikerült diákok miatt, akik a maguk elhelyezkedési területének, saját tulajdonuknak tudták az egész magyarországi iskolákat. Márton Istvánnak a pápai iskola iránt érzett lángoló szeretete és buzgósága képes volt ezt a köztudatot is megingatni. Es meg is szerezte a pápai diákok számára a dunántúli egyházak iskoláit. S ezzel ettől kezdve meg volt az elhelyezkedési lehetőség a pápai diákok számára is, nem kellett nekik előbb más főiskolákba is elmenni, ha iskolamesterek akartak lenni. A megépített és már működésben levő főiskolának voltak állandóan nagy kiadásai is. Hiszen fizetni kellett a professzorokat, tanítókat, jó karban kellett tartani az épületet, el kellett látni a diákokat élelemmel stb. Márton István nagy lelkesedése és lelkesítése számos alapítványt szerzett az iskolának, amelyeknek kamatait fel lehetett használni e szükségekre. De Márton ezenkívül keresztül vitte az egyetemes egyház vezetőinél azt is, hogy a pápai diákok is engedélyt nyertek a szuppiikációra. Az egész Magyarország fel volt osztva kisebb kerületekre, u. spártában levő összes 'n. spártákra." Egy-egy egyházakat végig járta nyarankint az oda kiküldött' szupplikáns diák és mindenütt gyűjtött az iskola szükségeire. A pápai diákok nemcsak dunántúli részekre jártak így szupplikálni, hanem a Tiszántúlra és Erdélybe is. Ezen a réven egészen tekintélyes jövedelmet élvezett a főiskola, úgy hogy normális időkben nem kellett aggodalmaskodni az anyagiak felől. A szupplikáció nemcsak a pénzgyűjtés szempontjából volt fontos, hanem a diákok ismeret- és tapasztalatszerzése szempontjából is. Mindezek munkálásával Márton István újjáalapította, életképessé tette a pápai főiskolát. Tanításával, tudományos munkálkodásával pedig egyre magasabbra emelte annak szellemi színvonalát s rövidesen a nemrég még alig tengődő iskola újra főiskolává lett, sőt versenytársává vált a hires debreceni és sárospataki főiskoláknak is. Terünk nem engedi, hogy Márton egész életét, tudományos és közéleti tevékenységét 'ismertessük. De ha egyebet nem tudnánk is róla, mint amit a főiskola szervezésével kapcsolatban elmondottunk, már akkor is el kell ismernünk, hogy e professzor, a főiskola legnagyobb alakja volt. Negyenegy esztendeig tanított mint profeszszor a pápai főiskolában. 1831-ben, 71 éves korában a kolera pusztításának esett áldozatúl, mintegy ezer több más pápaival együtt. Emlékét kegyelettel őrizte és őrzi a pápai főiskola mindig. A pápai temetőben díszes obeliszk áll sírja felett. A főiskola könyvtárában ott áll márványszobra. Pápa városa is egyik belvárosi utcáját róla nevezte el Márton István utcának. A főiskola jubileumán különösen méltó hozzánk, hogy kegyelettel emlékezzünk Márton Istvánra, annál is inkább, mert a jubileumi évben van Márton halálának százéves fordulója is. Adjon az Isten a pápai főiskolának sok olyan derék, nagykitartású professzort, mint Márton István volt. Rövid megemlékezésünket hadd zárjuk be azokkal a szavakkal, melyeket halálakor egyik tanítványa írt búcsúztató versében: . . . hired örökre fenn Szárnyal, míg áll a pápai.oskola , . , : , ; S völggyé elébb lesz a Bakonybérc, Mint neved emlegetése szűnjön. Jl Kollégium jelene. Irta: Fejes Zsigmond gimn. igazgató. Négyszáz esztendő elmúlt; évszázadok küzdelmei, szenvedései után él a Főiskola. Azt kellene mondanom: él és virágzik; ez a kifejezés illenék a mai ünnepléshez. De én félek ettől a szótól. Él és küzd; mintha csak beteljesedett volna rajta Madách mondása: „az élet célja a küzdés maga!" — Osztozik ma is, úgy mint a múltban, a magyar nemzet nehéz sorsában. De ne vegye ezt senki a csüggedés szavának, hiszen nem szabad csüggedni a nemzet súlyos óráiban sem. A küzdés az életerőt mutatja és bizton reméljük, hogy amint a magyar nemzet is lát még szebb napokat, úgy a mi iskolánkra is el fog jönni az olyan jövendő, amikor igazán elmondhatjuk majd, hogy újra virágzik! A küzdelem tehát az élet! Miben nyilvánulnak meg ma ezek az életjelenségek ? Hogyan mutatja meg az iskola, hogy élete a mai nehéz viszonyok közt is méltó nagy múltjához? Nem lehet célom, hogy itt az iskola belső életéről teljes képet adjak, hogy alkotórészeit, Herendi porcellánkiállítás a Református Főiskolában. Földszint, III. A. osztály. A kiállítás megtekinthető szept. 6-án d. u.; 7. és 8-án d. e. 9—12-ig, d. u. 2—6 óráig. A kiállított tárgyak megvásárolhatók. intézményeit ismertessem; erre hely sincsen, de különben is teljesen fölösleges volna, mert hiszen az iskola Értesítője mindezekről jó képet ad. Én csak azokat a gondolatokat, eszményeket akarom röviden megemlíteni, amelyek az intézet mai munkáját irányítják. Magyar, református iskola, mely elsősorban a szegényebb néposztályból akarja kiválogatni azokat, akik a vezetésre a legméltóbbak; elő akarja készíteni tanítványait az életre, becsületes, vallásos embereket akar nevelni. És mindezekkel egy közös, nagy cél felé törekszik: munkálkodni akar a magyar haza boldogulásán! Ha nehéz ezeket a célokat szétválasztani, mert hiszen mind összefüggenek egymással, akkor annál nehezebb csoportokra osztani azokat az eszközöket, amelyekkel ezt a célt el akarjuk érni! Református iskola vagyunk; tehát a keresztyénség alapelveit református szellemben akarjuk megvalósítani; ilyen szellemben neveljük tanítványainkat. De ez a szellem felekezetieskedővé sohasem válik! Jó reformátusokat akarunk nevelni, de olyanokat, akik mások vallását mindig megbecsülik. Hiszen ez nem is képzelhető szerintünk másképen: csak az szeretheti igazán a maga vallását, aki a másét megbecsüli; hiszen ez is az egy igaz Istent imádja! És ebben a tekintetben nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk, hogy ezt a szellemet igyekezünk megvalósítani. Erről az iskola volt és jelenlegi növendékei tehetnek tanúbizonyságot: a más vallásfelekezethez tartozó tanuló sohasem érezhette, hogy velük nem úgy bánnak, mint a reformátusokkal; sohasem érezhette azt, hogy nem volna nálunk egészen otthon! Testvéreknek kell lennünk valamennyiünknek ; mert azt hiszem, minden vallásfelekezetnek van egy közös hitvallása: a haza szolgálata; és aki erről elfeledkezve, testvérgyűlöletet szít, az nemcsak hogy nem jó hazafi,