Pápai Hírlap – XXVIII. évfolyam – 1931.
1931-09-05 / 36. szám
ságra neveljük tanítványainkat; hogy ne mint zsinóron rángatott figurák végezzék dolgukat, hanem öntudatosan; hogy e föltétlenül Szükséges fegyelemnek is ne a vas-kényszer hatása alatt, hanem józan belátásból vessék alá magukat. Ez a mi ideálunk; mert csak ott van igazi fegyelem, ahol minden ember maga tudja fegyelmezni magát. Ennek az önállóságra való nevelésnek eszközei, a rendes iskolai munkán kívül, a cserkészet és a sportélet. Az első az önállóságnak, becsületességnek, a minden körülmények között talpraesett, szerető szívű embernek az iskolája; a másik a testi erő kultusza mellett a kitartásnak, önfegyelmezésnek, az együttérzésnek és a mindig magasabbra való törekvésnek kifejlesztője. Természetesen józan határok közt tartva mindeniket, mert mint mindenütt, a túlzás itt is káros lehet. Nyugodt lélekkel- mondhatom, hogy nálunk mindkét irányban megtartják a helyes középútat. Utoljára hagytam azt, ami a legfontosabb, amelyre mindazok az eszközök, amelyeket eddig említettem, mint közös célra törekszenek: a hazafias szellem nevelését. De hát mit mondjak még külön erről a kérdésről? Hiszen iskolánk mindent, ami erre alkalmat ad, felhasznál a nemzeti érzés fokozására. Tanítványaink serege különben is színmagyar, hazulról hozza magával a haza izzó szeretetét. És itt az iskolában nem hallhat mást, mint azt, hogy a haza szolgálata mindenek fölött áll; hogy mindent, nemcsak vagyonunkat és életünket, de néha még érzelmeinket is föl kell áldozni érette. Csak azt hallja, hogy mint magyarok, testvérek vagyunk mindnyájan és mint az édesanyának gyermekei, egymást megértve, együtt küzdve kell háborúban és ebben a mostani „békének" nevezett küzdelemben a Haza javát szolgálni. A nemzeti érzést, az eszményekhez való ragaszkodást fokozza, amikor a tanuló az órákon azt hallja, hogy a magyar történelem nagy alakjainak ^emlékét tisztelni, sőt bálványozni kell; amikor útra kél az intézet növendékeinek kisebb vagy nagyobb serege, hagy hajdanában a régi szép Magyarország, mostanában pedig a megmaradt csonkaföld vidékeit meglátogassa. Azokat a helyeket, amiket természeti szépségekkel áldott meg az Isten, vagy ahol a magyar kéz szorgalma, ügyessége, csodáinivalókat alkotott, — vagy pedig amelyeket megszentelt a magyar történelemnek valamely dicső vagy szomorú eseménye. Amikor néhány évvel ezelőtt az egri vár fokáról nézett szét az iskola kis csapata Dobó híres várára, amikor elmerengett a dicső múltba a sárospataki Rákóczy-vár ormán, — vagy a Csele-patak partján emlékezett meg a négyszáz éve nyugvó mohácsi hősökről. A hazafias szellem lángja lobog a fiúkban, amikor október 6-án az aradi vértanuk gyászos emlékével és amikor március 15-én a szabadságharc dicsőségével, Petőfi és Jókai szellemével AZ ESZMÉNY! ZÍMf Standard TÖKÉLETESEN ÜZEMBIZTOS EÚG ÁSMENTES TISZ TA HAHG fokozza erejét az eljövendő hazafias munkára. Hazafias szellem lengi körül mindenütt a pápai diákot, akinek lelke emelkedik, amikor elődeire, a „Karthagói harangok" padban ülő csonka diákkatonáira, vagy pedig a világháború ifjú hőseire gondol; azokra, akiknek hazafias áldozatát és örök dicsőségét hirdetik a Kollégium legszebb helyén most felállított emlékmű márványba vésett aranybetüi. Ez a szellem hatja át a mi iskolánkat 1 Büszkén nézünk vissza a múltba, megfeszített erővel akarjuk szolgálni a jelent és mint a magyar feltámadás lelkes munkásai, rendületlenül bízunk a jövőben, az egységes, a boldog, a nagy Magyarországban. A főiskolai nyomda Kössöníi asz ünneplő föi&Kolái. de nem lehet a szeretet Istenének hűséges szolgája sem! A mi intézetünk elsősorban a szegények iskolája. Vagyonos, gazdag szülők gyermeke nem sok van növendékei közt. És ezek majdnem mind az iskolától várják a segítséget. Általában minálunk^az iskolák inkább csak adnak — még anyagi dolgokat is — és nem kapnak. Nem úgy, mint egyes gazdag nyugati országokban, ahol a közép- és felső-iskolákban szedett magas díjak fenntartják az iskolát. Ott dúsan fizetnek az iskolának a kapott tudományért, — nálunk mindenki természetesnek tartja, hogy az iskola jóformán ingyen adományozza kincseit. Mindenesetre ez, a mienk az eszményibb magaslat ; de hogy ennek a hivatásának megfelelhessen az iskola, vagyonosnak is kell lennie. — Igen, volt a mi iskolánk is valamikor, nem is olyan régen, vagyonos, vagy legalább jómódú! Az intézet jóltevői, volt tanítványai alapítványokkal árasztották el; de ezek, sajnos, a világháború következtében majdnem mind megsemmisültek. A főiskola most is az az alma mater, aki hajdanában volt, de elszegényedett édesanya; most nem tud olyan bőven bánni a földi javakkal, gyermekei fölsegítésére. Most is vannak gyermekei, sok szegény gyermeke, még talán nagyobb számmal vannak ezek a szegények, mint azelőtt; de a segitő-eszközök sokkal szűkösebben állanak a rendelkezésére. Hányan fordulnak hozzánk most is segítségért és sajnos, hányszor kell azt mondanunk, hogy nem lehet, mert nálunk sincs úgy, mint volt régen ! Pedig az iskolának ez a feladata a legszebb, a legideálisabb! Ez az igazi „tehetségmentés", amiről néhány évvel ezelőtt a lapok annyit beszéltek, sőt azt mondhatnám: nemzetmentés. Kiválasztani a szegények közül azokat, akik igazi tehetségek. Kikeresni a porból azokat a gyémántokat, amelyek különben ott maradnának; kicsiszolni őket, hogy azután a haza javára világítsanak. Csináljuk ezt most is, kicsinyben; amennyire erőnk engedi, elsősorban a Főiskolai Köztartás segélyével. A tanulóknak ez a kis köztársasága, amely szintén nem kap kívülről jóformán semmi segítséget, mégis lehetővé teszi ennek a gyönyörű szép munkának némi megvalósítását. Természetesen ez a munka igazán eredményes csak akkor lehet, ha a falusi lelkészek, tanítók igazi lelkiismeretességgel jönnek segítségünkre. Az ő egyik legszebb hivatásuk kiválasztani az igazi értékeket; és ha az, akit így kiválasztottak, olyan szegény szülők gyermeke, akik semmi körülmények között sem tudnák fiukat iskolába küldeni, még egy esztendőre sem, ajánlják nekünk. Mi a köztartás csekély erejéhez képest fölvesszük ideiglenesen ingyenesnek, de természetesen csak addig támogatjuk ilyen nagy mértékben, amíg a követelményeknek teljesen megfelel. Igaz, sokszor megesik, hogy az így ajánlott fiú nem válik be; de ha csak néhány válik is be, mint igazi tehetség, milyen kár lett volna otthon hagyni őket s nem állítani be őket a szellemi munkások gárdájába. Gyönyörű szép hivatás ez, a szegények közül kiválasztani azokat, akik vezetésre vannak hivatva; kibányászni a kavics közül az értékes drágakövet. Megtesszük ezt most is, de anyagi erőnk csekély ahhoz, hogy olyan mértékben csináljuk, mint ahogyan kellene. Ezért küzd az iskola; és ezért fordul kérő szóval azokhoz, akik most is érdeklődnek iránta; azokhoz, akik mint ezen négyszázéves édesanyának idősebb gyermekei, talán a mai nehéz helyzetben is jobb viszonyok között élnek: adjanak az elszegényedett édesanyának; adjanak azért, hogy tudjon segíteni mostani szegény gyermekein és betölthesse ma is igazi nemzetmentő feladatát! A mai idők egyik jelszava, hogy az iskola a gyakorlati életnek nevelje tanítványait! Nagyon helyes elv, de ezt az elvet nagyon sokan félremagyarázzák. A középiskolának, mint igazi nevelő-iskolának, nem az a feladata, hogy pl. egyes kézügyességekre megtanítja a gyermeket, hogy a gyakorlati életben közvetlenül felhasználható ismereteket nyújtson (amelyeket különben egyáltalában nem akarok leszólni, hiszen mi is módot adunk ezekre a rendkívüli és gyakorlati órákon), hanem az, hogy önálló, gondolkodni tudó, bármely helyzetben magát feltaláló egész embert neveljen. Kézügyesség, gyakorlati ismeret nagyon sok van; mind tanítani az iskolában lehetetlen. Ha pedig valaki egyet tud, 99-cel semmire se megy; de ha talpraesett ember, akkor minden helyzetben meg fogja állani a helyét. Ezért törekszünk mi arra, hogy önállóAmikor az édes anya születésnapját üli a családi körben, megjelennek előtte gyermekei, illatos virágcsokrokkal kedveskednek neki és szívük szeretetének meleg szavaival köszöntik őt. A főiskolai nyomda a születésének négyszázadik évfordulóját ünneplő, de erejének, ifjúságának teljében pompázó édes anyának, a pápai református főiskolának hálás gyermeke, belőle sarjadt ki, s a vérség jogán oda áll az ünneplők közé, hogy bemutassa előtte hódolatát, s lábai elé helyezze szeretetének és mélységes tiszteletének virágait. A protestáns iskolák és a könyvnyomtatás szellemi rokonságban állanak egymással. Mindkettőnek a reformáció adott tápot, lendületet. A protestáns iskolák — a főiskolák is — legnagyobb részt a reformáció idejében keletkeztek, a reformátorok szellemi fegyverekkel vívták harcaikat, amelyhez tudással az iskolákban vértezték fel magukat, s innen nyertek utánpótlást ritkuló soraikhoz. Segédeszközük a könyvnyomtatás volt. Hitvitázó irataik a könyvnyomtató officinákban láttak napvilágot, s nem egy reformátor a saját nyomdájában saját maga szedte és nyomta a polemikus iratok sokaságát. A pápai főiskolai nyomda jóval a reformáció, illetőleg az ellenreformáció korának lezajlása után keletkezett; az ellenfelek megvívták már tollal és szóval' harcaikat; de majd százéves fennállásának ideje alatt a jubiláló főiskola oldalán a békés időkben is óriási szolgálatot tett a magyar kulturának. Sajtója alól a tankönyvek sokasága került ki, s jövödelme az oktatás céljait szolgálta és szolgálja jelenleg is. Ez a rendeltetése, ezért mondotta ki bölcs előrelátással az egyházkerület alapítását az 1837. esztendőben. Ezt a rendeltetését a főiskolai nyomda büszke kötelességérzettel töltötte és tölti be. Téglákat hordani a kultura, a felvilágosodás, az emberi előrehaladás csarnokához, szent feladat, amelynek betöltése kielégítheti a legvérmesebb ambíciót is. A pápa református főiskola jubilál. Nagynagy ünnepet ül. Körülveszik fényes országnagyok, notabilitások, díszes ünneplőközönség. Egy napra visszatérnek hozzá a fészekből időközönként szerteröppent fiai, s tisztességet tesznek neki. Lélekben megjelenik közöttük a főiskolai nyomda is, hóna alatt a frissen nyomott könyvek tömegével, amelyeket születésnapi emlékül tudós tanárai ajánlottak fel neki. Heteken át zörögtek,
