Pápai Hírlap – XXVII. évfolyam – 1930.

1930-10-18 / 42. szám

PAPAI HÍRLAP MEG JELJgMK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. szám. Mőfizetési ár negyedévre 2 pengő. Egyes szám ára 20 fillér. Telefon 131. szám. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A magyar nemzet önvédelmi harcában, létért való küzdelmében legerősebb fegyverünk a külföldi árucikkek fogyasztásától való tartózkodás. A magyar föld terméke oly kiváló, hogy egyáltalán nem szorulunk külföldi élelmicikkek behozatalára. A magyar ipar pedig minőségben és árban szintén legalább oly jót tud produkálni, mint a külföld. Miért van hát mégis, hogy a külföldről még mindig importálunk gyümölcsöt, főzeléket, bort, likőröket és egyéb nálunk is megtermő élelmicikkeket ? És mi az oka annak, hogy a magyar ember még most is a külföldi ipar gyártmányait keresi a boltokban ? Hiszen ha megfontoljuk, hogy a külföldről egyedül a mult esztendőben körülbelül 650 millió pengő értékű különféle készítményt hoztunk be, anélkül, hogy erre feltétlenül szükség lett volna: be kell ismernünk, hogy nagyot vétkezünk önmagunk ellen ! Tessék csak elképzelni, hogy Magyarországon minden emberre fejenként 76 pengő fejkvóta jut a külföldi behozatal értékéből és nyomban felismerhetjük, hogy valósággal öngyilkosságot követünk el a külföldi portéka ilyen favorizálásával. Pontos statisztikai számítások megállapították, hogy a magyarországi behozatal 70 ezer munkásnak és 7000 tisztviselőnek ad kenyeret — de a külföldön, tehát külföldi munkásnak és tisztviselőnek, ugyanakkor, amikor Magyarországon olyan ijesztően növekszik a munkanélküliség. Ezen a bajon csakis a társadalom maga segíthet. Ha minden magyar ember elhatározza, hogy a boltban magyar portékát követel és csakis ilyent vásárol, úgy az ország egész közgazdasága egy esztendőben 650 millióval gazdagodik. Jól jár a magyar gazda, akitől a magyar föld termékét vásárolja meg a magyar közönség és jól jár az iparos és a gyáros, akinek fogyasztói ezen a réven erőteljesen megszaporodnának. Az állam kényszerezközőkkel nem erőltetheti a behozatal korlátozását, mert hiszen a különféle kereskedelmi szerződések ezt tiltják. Csak magának a közönségnek erős elhatározása és hazafisága az, amely kiszoríthatja a nemzetgazdaságilag oly káros külföldi importot. A magyar közönségnek erre a célra való megszervezését, kitanítását, felvilágosítását célozza a „Magyar Hét"-nek elnevezett hazafias akció, amely abban áll, hogy az ország kereskedőinek túlnyomó része, éspedig a fővárosban úgy, mint a vidéken, a kirakataiban október hó 18-tól kezdve október hó 26-ig magyar portékát: a magyar föld, a magyar ipar termését mutatja be a közönségnek és ekként bebizonyítja, hogy a magyar árucikk van olyan jó és van olyan olcsó, mint bármily külföldi! Mindenki a saját érdekében cselekszik tehát, ha magyar árut vásárol, sőt vétkezik a maga, a családja és a hazája jelen és jövő boldogulásé ellen, ha kényszerítő szükség nélkül külföldi árut fogysszt. Ennek az egy hétnek a tanulságát át kell vinnünk az esztendő valamennyi 52 hetére, hogy végül is azt mondhassuk: a magyar áru propagandája nem egy hétre, hanem az egész esztendőre él és működik! A gazda vegyen magyar iparcikkeket, a városok iparosai és ipari munkássága pedig csak úgy, mint a tehetősebb polgárság — fel egészen a gazdagokig, küszöbölje ki a maga fogyasztásából a drága külföldi élelmicikkeket, csemegéket, finom falatokat, amelyeket a magyar föld legalább ugyanolyan kitönő minőségben termel. Ha ezt minden rendű és rangú magyar ember szem előtt tartja és gyakorlatilag is így cselekszik, úgy meg fog szűnni a szégyenteljes állapot, hogy egy ország, amely önmaga mindent a legjobban tud termelni, évente sok száz millióval adózzék a külfölddel, gazdagítAa az idegen országok mezőgazdaságát és iparát, és szegényítve saját magunkat. A józan megfontolás e részben is egy úton halad a hazafias érzéssel. Gazdasági bajainkból való kilábolásunk egyetlen és biztos útja tehát, ha a Magyar Hét célkitűzését a magunk erejéből segítjük megvalósítani. Költségvetésünk és a kultúrkiadások. Megértő elismerés kell hogy fogadja a város minden adófizető polgára részéről a képviselőtestület új pénzügyi bizottságának azt az intencióját, mely — miként azt éppen a bizottság kiváló előadója e lap legutóbbi számában kifejtette — a jelenlegi súlyos gazdasági viszonyok között a kiadási tételek lehető csökkentésével akarja pótadókulcsunkat mérsékelni illetve stabilizálni. A takarékoskodás szellemének kijáró eme dicséret ellenére velünk együtt nagyon sokan aggodalommal látták, hogy a kiadások csökkentése olyan területre is átcsapott, amelyet ettől megkímélni lehetett és kellett volna. A pénzügyi bizottság ugyanis egyharmad részével leszállítani kívánja úgy a hitfelekezeti elemi népiskolák, mint a város négy középfokú tanintézetének eddigi dotáaióját, ami a költségvetést 4'8%-nyi pótadóval egyenlő értékű 16.400 P-vel könnyítené, az érintett egyházakat és kultúrintézményeket viszont ugyanennyivel megterhelné. Miért kelt a tervezet ezen része aggodalmat bennünk? Engedtessék meg, hogy mielőtt erre a kérdésre feleletet adnánk, előbb röviden arra mutassunk rá, hogy az a takarékosság, amely például elemi iskoláink városi segélyét megnyirbálni akarja, az voltaképen nem is takarékoskodás, mert ez intézmények fenntartásának összes költségeit így is, amúgy is e város lakossága, ugyanazon adóalanyok, akik a pótadó által is érintve lennének, kötelesek fedezni, a kiadások tehát nem tűnnek el, csupán megszerzésük illetve kivetésüknek gondja hárul át más tényezőkre. És éppen ez a más tényezőkre, az egyházakra való áthárítás az, ami első sorban aggodalmat kelthet, mert veszedelmes nyugtalanság előidézésére mutatkoznék alkalmasnak. A pótadó alakjában fizetett hitfelekezeti segély hagyományos, megszokott dolog, mig ha ezen a cimen az egyházaknak kell a maguk hitközségi adóját emelni, nem szólva arról, hogy itt a teherkivetés aránylag több kisebb embert is sujt, akkor valami olyan nóvum áll elő, aminek a ma jobban, mint valaha féltve ápolt vallásosság terén végzetes következményei lehetnének. Hogy a terv kigondolói, mindnyájan a maguk egyházának hitbuzgó, vezető emberei, ezt nem célozták, az minden kétségen felül áll. Az azonban megtörténhetett, hogy jóra irányuló idegfeszítő tárgyalásuk izgalmában a jelzett szempont kisiklott meggondolásuk elől. Ugy képzeljük és úgy reméljük, hogy a consilium mutare in melius elvét követni fogják, ami csak növelné az önzetlen munkásságukért méltán kijáró tiszteletet. Ha a kiadások áthárítása tekintetében más is a helyzet a középfokú tanintézeteknél, melyek egyikét sem maga a város lakossága, de más nagy közösségek tartják fenn, lényegileg mégis ugyanolyan kockázatos ezeknek megrövidítése is, mint a hitfelekezeti népiskolák segélyeinek csökkentése. Nem szabad elfelednünk, hogy e mi városunk — ennek minden társadalmi osztálya, gazdálkodó, iparos, kereskedő egyaránt — ezekből az intézményekből, a kollégium, bencés gimnázium, zárda, nőnevelő-intézet növendékeiből él, ezek adják meg nemcsak a város karakterét, de táplálják egyúttal gazdasági vérkeringését is. Azok a szubvenciók, melyeket e nagy intézmények kaptak, újabb keletűek. Az intézetek tanulói létszámának a háború után beállt csökkenése adott impulzust megadásukra. Az intézetek — növendékeiknek kiosztott segélyek révén — ma már újból megnövekedtek létszámukban ? Hasznos-e vájjon a városra 1 '4% pótadó különbségért az intézetek növendéksegélyező erejének fogyasztásával ezt a létszámot mesterségesen apasztani ? Méltó-e vájjon a városnak az egyszer jónak bizonyult úttól eltérni ? Jobb meggondolás bizonyára meg fogja erre is adni a megfelelő választ, szeretnők hinni, hogy teljes egyértelműséggel. „Az ég egy kincset ád minden hazának", — mondja a költő. Ennek a városnak is adott egyet, igazán csak egyet: a kultúráját. Ennek a kultúrának, ennek a féltett kincsünknek érdekében, ha szükség volna rá, akár újabb áldozatot is kellene hoznunk, de semmi esetre sem szabad a régi áldozat meghozása elől visszahátrálnunk. Ha így tennénk, méltán illetnének bennünket retrográd színezetű kicsinyes szűkkeblűség vádjával. Dr. K. E. Turista=fflenedékház Bakonybélben. Egy fővárosi lapban olvastam, hogy egyik legagilisabb turista-egyesületünk: a Budapesti Orvosok Turista Egyesülete elhatározta, hogy a közel jövőben meg fogja kezdeni az első bakonyi menedékház építését a városunkhoz egészen közel fekvő Bakony bél község határában. Ennek a hírnek rendkívüli jelentőségét a Bakony turisztikája szempontjából csak az tudja igazán felfogni, aki maga is turista útjain egyszer vagy másszor már igénybe vette valamely turista-menedékház nyújtotta előnyöket. Egy napon túl terjedő túrát rendezni menedékház igénybevétele nélkül nem is igen lehet. Mai közlekedési viszonyaink mellett pedig Pápáról, vagy Győrből is alig-alig, távolabb eső helyekről, pl. a fővárosból pedig egyáltalán nem lehet, vagy legalább is nem érdemes a Bakonyoa egy napos kirándulást tenni. Ha valaki pl. Pápáról a Bakonyba egy túrát tervez, kénytelen a megfelelő kiinduló pontot (Franciavágás, Sándormajor, Farkasgyepü stb.) vasúton vagy autóbuszon (autó vagy bérkocsi a turisták 90°/o

_

a részére figyelembe nem jöhet) megközelíteni. Ami az indulást illeti, ez úgy a vasúti, mint az atóbuszközlekedés tekintetében elég kedvező, mert a varsányi vonat reggel 6 óra, a veszprémi autóbusz pedig fél 7 óra tájban indul. De már a hazajövetel mindkét közlekedési eszközzel rendkívül alkalmatlan, mert vonattal csak 11 órakor, sőt vasárnap és ünnepnapokon, amelyek a turisták szempontjából elsősorban jönnek figyelembe, pláne csak éjfélkor érkezhetik vissza Pápára az ember. S mivel este 8 óra után nyár közepén is sötétedik már, kénytelen már 8 óra után vagy a legközelebbi vasúti állomásra bevonulni s ott a Pápa felé éjféltájban induló vonatra órák hosszat várakozni, vagy ami még ennél is rosszabb, valamely vendéglő borgőzös és pipafüstös levegőjében unatkozni és várakozni a záróráig és azután kibotorkálni a legközelebbi vasúti állomásra, hogy ott még egy-két óráig ődöngjön és várja a Pápa felé menő vonatot. Aki ezeket az esti kínos és fárasztó őgyelgéseket (Cseszneken, Varsányban, Franciavágáson vagy Ugodban) végigcsinálta, pedig aki Pápáról turista-módra rándult ki a Bakonyba, mindenki kénytelen volt végigcsinálni, az nagyon jól tudja, hogy egy-egy ilyen esti vonatravárás keservei majdnem teljesen lerontják azt a sok-sok gyönyörűséget, amit a Bakony szépségei, napsugárban uszó változatos tájai, pompás bükk-, cser- és fenyőerdeinek ózondus levegője napközben nyújtottak neki, úgy hogy mire a keserves esti várakozásban kimerülve, éjfél után ágyba bujhatik az ember, bizony gyakran fáradtabbnak és elcsigázottabbnak érzi magát, mint