Pápai Hírlap – XX. évfolyam – 1923.

1923-07-14 / 28. szám

^MEGJELENIK \1 IIM3 K N SZOMBATOD. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési ár : Egy negyed, évre 600 korona Egyes szám ára 60 korona. Laptulajdonos főszerkesztő : DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. „Szegény Magyarország !" . így kiáltott fel egyik olasz barátunk, Nitti, amidőn átiátott azon a nagy pusztuláson, amely a trianoni békekötés folytán érte szerencsétlen országunkat. Szegény Magyarország! kiáltok fel most én, amidőn látom, hogy rengeteg sok „tanácsosba dacára még most is tanácstalanul és tétlenül vesztegel a nemzet országa romjai között, elfásult közönyösséggel nézvén az állam kinos vergődését és gazdasági tehetetlenségét. Belgiumban 7 millió ember jólétben meg tud élni; nálunk ellenben háromszor akkora területen 9 millió jajveszékel és hiányt szenved a nagy drágaság miatt. Pedig Magyarország áldott földje megcsonkított állapotában is terem annyit, hogy 18 millió lakos is bőségesen megélhet rajta. Az igaz, hogy a belgák életszükségleteinek beszerzéséhez a virágzó ipar is — amitől is meg vagyunk fosztva — fedezetet nyújt. Mezőgazdasági termelésünk fölöslegével azonban pótolhatjuk ezt a hiányt; idővel pedig, ha egyesíteni fogjuk összes erőinket, ha felkutatjuk és igénybevesszük összes rejtett természeti kincseinket, gyárakat is alapíthatunk. Tehát csak akarni és cselekedni kell, hogy semmiben se legyen hiányunk. Az állami élet céljainak és eszközeinek olyanoknak kell lenniök, hogy azok ne csupán egyes társadalmi kasztoknak, hanem az összességnek mozdítsák elő a boldogulását. A bajok mindig abból származtak, hogy nem így volt, és sajnos, hogy ma sincs így. A kapkodások, hiú kísérletezések helyett jobb volna, ha ez a nemzet mindenek előtt tisztába jönne avval az igazsággal, hogy megélhetésének feltételeit csak a saját erkölcsi és természeti erőire alapíthatja, ennélfogva a mostani áldatlan helyzetéből sem a külföldi kölcsön, sem a nagy- vagy a kisántántnak szóló gazsulirozás vagy bármi másféle megalázkodás nem vezetheti ki. Ha pedig a világ látni fogja, hogy meg tudunk élni a saját erőinkből is, helyreáll a pénzünk értéke és evvel együtt a hitelünk; növekedni fog irányunkban a külföld mentálitása és jobb jövőnk reményében biztosíthatni fogjuk magunk részére a tőlünk elszakított lakosság ragaszkodását is. A nagy rázkódtatások, amelyek Európát a közel múltban érték, összedöntöttek sok mindent és minket is kizökkentettek abból a mederből, amelyben a haladásunk megindult. A háború alatt hirtelen meggazdagodott hadiszállítókat és árurejtegetőket nagyon sokan megirigyelték s példájukat követve, az immorális spekuláció terére léptek, ami által óriási méretekben megindult az árdrágítás, az iparban megbénult a becsületes termelő vállalkozás, háttérbe szorult a szellemi élet: a tudományos és művészi munkálkodás, amiknek pedig az lenne a hivatásuk, hogy az emberiséget a materiálizmus posványaiban való elmerüléstől visszatartsák. Új helyzetek, új viszonyok keletkeztek, amelyekkel számolnunk kell, amidőn a lábunk alatt megrendült talajt kiegyengetni és a jövendő alapvető munkáját megkezdeni akarjuk. Első sorban is lehetővé kell tennünk, hogy ebben az országban a legnélkülözhetetlenebb életszükségletek mindenki részére hozzáférhetőkké legyenek. Le kell tehát törni a drágaságot és hurkot kell vetni a zsákmányolás szörnyetegének a nyakára, hogy a kisekszisztenciák elől mindent fel ne falhasson es elnémuljon torkán a hang, amidőn falánkságának védelmére kel. Mert ma egyik árdrágító a másikra hivatkozik és versenyezve drágítanak, hogy ezáltal alkalmat adjanak egymásnak újabb és újabb drágításra. Ekközben mentségökre az európai konstellációkat, Zürichet, • a magyar pénz elértéktelenedését és Ausztria gazdasági állapotát emlegetik, holott ez mind nem igaz. Mert Magyarország gazdagon termő földjével Ausztriához képest valóságos aranybánya. A pénzünk romlását tehát nem a külföld, nem Zürich, hanem maga a magyar társadalom, a magyar iársadalomban lábrakapott harácsolás idézte elő. Az államnak a kötelessége, hogy maga is kilépve az árdrágítók sorából, amelybe — elismerem — a kényszerhelyzet sodorta, megoltalmazza azokat, akik hivatásuk folytán becsületes munkára és e munka révén a mai viszonyok között nagyon szerény dotációjokkal Ínséges életre vannak kárhoztatva. Az Ínségesek között maga az állam is ínséges. Ha tehát igaz a latin közmondás, hogy „salus reipublica.e suprema lex", akkor itten az új helyzeteknek és viszonyoknak megfelelő radikális eljárásra és radikális eszközökre van szükség. Éles karddal kell kettévágni a gordiusi csomót. Be kell szüntetni a panamák kedvéért annyira forszírozott kivitelt, hogy becsületes munkájokért a szegényembereknek is jusson valami a föld áldásaiból. Le kell szállítani az úgyis hiábavaló adókat és tűzre kell dobni felhalmozódott értéktelen pénzünk négyötöd részét. A megmaradó egyötöd résznek mingyárt magasra fog felemelkedni az értéke. És akkor, ha az állami kiadások sokszoros milliárdjai a háború előtti idők szerény összegeire szállanak majd le; ha 20 K-ért megint be fogunk szerezhetni egy métermázsa búzát; ha a közalkalmazottak-nak a mostani ezrek helyett megint csak egy pár száz korona lesz a havi fizetésük, amelyből azonban egy-egy tojást is fognak vehetni a tésztájukhoz, koronként pedig a reggeli kávéjukhoz egy-egy vajaskiflire is fog teüeni: akkor tessék majd megnézni a korona zürichi jegyzését 1 Szinte hallom már némelyeknek azt az ellenvetését, hogy mindez keresztüivihetetlen, mert az országnak nemcsak élelmiszerekre, hanem egyebekre is szüksége van, amiket a külföldről keli beszereznünk, ez okból pedig az exporttal fel nem hagyhatunk Hát igen. A felhalmozódó fölöslegből — a szállítási engedélyek kijáróinak mellőzésével — adni fogunk a külföldnek is azokért, amiket csereképen kapunk tőle. Egy nemzet, amelynek minden rétege rendesen táplálkozhatik és ruházkodhatik, jobban dolgozhat és értékes filléreiből az átkos „jóvátételt" is könnyebben fizetheti, mint éhes és rongyos állapotban értéktelen ezreseinek milliárdjaiból. Az ország vérszegény testén a piócák ezrei élősködnek. Az a kérdés tehát most, hogy a vérszopókat fog-e lehetni eltávolítani róla? A felszaporodott érdekszövetkezetek, amelyek beleszuggerálták a közvéleménybe, hogy ez másképen nem lehet, mint ahogyan most van, fogják-e tudni meghozni azt az áldozatot, hogy felhagyva megmaradt kis országunk további rombolásával, lemondjanak nagy jövedelmeik ama többletéről, amely erkölcsileg nem menthető ? Kívánatos volna, hogy addig is, amig az államháztartás sanyarú helyzete jobbra nem fordul, a nemzetgyűlés járjon elől a jó példával. Kérdés azonban, hogy a honatyák közül azok, akik nem szorulnak rá, mert ezer és több ezer holdnak boldog tulajdonosai, a napi ötezer koronás jelenléti díjról, amelyet a demokrácia nevében (!) egyhangúlag megszavaztak magoknak, fognak-e tudni a haza nevében nagylelkűen le is mondani? És az ország többi milliárdosai fognak-e tudni lemondani költséges kedvteléseikről, gazdag asszonyaik pedig a selyemharisnyáikról és egyéb kedvelt divatcikkeikről, amikért milliárdok vándorolnak ki a külföldre? Aligha. De azért mi — és ezt senki se merje kétségbe vonni — mindannyian nagy hazafiak, illetőleg honleányok vagyunk!... Szegény Magyarország! Deme Károl

y Előszó egy önéletrajzhoz. Irta: Martonfalvay Elek. Amkor én születtem, nem volt boldog a magyar. A Bach-korszak, amely a „Gleichberechtigung aller Nationalitáten" jelszavával akart „szistémába" gyúrni minket is, legyalulni igyekezve a magyar szögleteket, amelyek a formába nem passzoltak, ekkor élte mézes éveit. Ez a rendszer bámulatos klappolásáva! magukat létrehozóit is elbájolta és csodálkozással, vegyes érzéssel töltötte el őket és Thun kultuszminiszter nem kicsinylendő önérzettel mondá egy látogatójának, óráját elővéve : „íme, én itt Bécsben most 8/

411 órakor megmondom önnek, hogy Nagyszebenben e percben Horác melyik ódájának, melyik sorát fordítják az V. osztályban." Sok keserűség, elfojtott dűh, de sok humor is kisérte a magyarság részéről az áldásos működést, azért mondom, hogy azidőben nem volt boldog a magyar. Ám álljunk meg egy kissé! Sokszor hallottam és későbbi események tapasztalatai alapján magam is észleltem, hogy eltekintve némely dolgoktól, az emberek relatíve jól érezték magukat. Az adókat, a fináncot, a trafikot, a zsandárt és több eféle kultúrintézményt ugyan ekkor találták fel, (persze csak minálunk voltak ezek új dolgok) de az „osztrák császárság" nem birt túlságos igényekkel, a sokféle nevü adókat, illetőleg ezek nagyon szelíd nyomási gyakoroltak az eddig szűz-magyar vállakra, illetőleg kultúrnyelven, az „adóalanyokra", (ezt a szép kifejezést is a Bezirker-világ termelte) hogy az a mai viszonyokhoz és arányokhoz képest gyenge simogatás volt. Élelem bőven, bor is akadt, a cigány sem halt a nagy özönvízbe, s ekkép megvolt adva a sirva-vigadó magyar tipusának megteremhetése. A sirva-vigadóé, mert valami mégis nagyon hiányzott a fajtánknak: a közélet, a 48 előtti virtusos restaurációk, (megyei- és követváiasztások) szóval, a politika. Amikor még nagyokat lehetett szavalni, fejeket is beverni, s nem kellene a német előtt szájat befogni. Szóval a politizálás, a magyar második kenyere ebben az időben szigorúan tilos, igazabban lehetetlen volt. Az nem pászolt bele Bach úrnak, a még pár év előtt a barrikádokon hősködött, ma a legsötétebb reakció vezető alakjának a szisztémájába; polgári jog bőven volt a 49-iki kremsieri papír-alkotmányban, de azért „legszebb polgári kötelesség" (ez is ennek a kornak a terminológiájában termett) mégis csak az ennek kinevezett adófizetés volt. S ez a termék az idők folyamán izmosodva, ma terebélyes faként él. Bizony nehéz volt a leszokás a közélet dolgairól, de hát a „muszáj" nagy úr, s ehhez meg voltak a hatalomnak megfelelő támogatói : a pikkeliiaubes zsandárok, a fináncok, s a magyar diszruhás, bársony kardhüvelyes beamserek, akiknek asztrakán kucsmáján a forgó egy sárgaréz kétfejű sasból meredt az égnek. Ezek is ennek a kormánynak voltak a termékei és nemcsak a nagyok, de mi kicsinyek is féltünk tőlük az utcán s méginkább ha ilyen alakot a dolga házunkba vezetett. Jobbadán cseh, morva, polyák, osztrák söpredék volt ez, de volt köztük magyar is, akiket a kenyér, a megélhetés hajtott az igába s akik közt nem egy igaz magyar maradt szivében s ha mód-