Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-12-30 / 52. szám

PETŐFI. Körültolongnak ünneplő seregben, Kiket megbűvölt lelkednek dala, Mely itt csendült fel e szerény berekben S a nagy világon végigszárnyala. Nézd a gőgös Nyugatnak pálmaágát, Legyőzte mára ős gyűlöletét, Nézd a Keletnek ismerős virágát, Ez is hozsánnáz, szive bár setét. . . Ki vagy örök lakója fenn az égnek: Hallod, hogy zúg feléd a hódolat, Hallod, hogy istenit száznyelvü ének ? Ó hallod jól, de néked mit sem ér ez! Egyben találod csak jutalmadat: Ha a hazád jut régi nagy nevéhez! Kőrös Endre. Pápai diákélet Szávay Gyula és Géczy István Petőfi-darabjának második képe. SZEMÉLYEK: Sándor I. (Petrovics) Tarczy Lajos professzor . . Móric (Jókai) A senior . . . Soma (Orlay) Süge (a pedellus) Gusztáv (Bárány) Hodu»ka mama Sándor II. (Kozma) Erzsike, leánya Károly (Kerkápolyi) Diákok (Dárdások, vigilek). . Történik Pápán, 1842 junius hó végén a Hoduska-vendiglőben. — Szin: Kocsmakert, lombos árnyas fik, egy nagyobb asztal. Hátul kocsmaház kertre nyiló terrasza. Külső járás eeen át. ELSŐ JELENET. Hoduska mama, Erzsike. (Az asztalokat rendezik. Tarka teritökkel terítik le. Székeket tesznek melléjük.) ERZSIKE : Mí csak rendezkedünk itt, édesanyám, a diákok meg össze-vissza hányják ezeket az asztalokíit s/ékeket HODUSKA M.: Fiatalság — bolondság. Majd benő a fejük lágya, kis lányom. Tudom, hogy haragszol te 3 deákokra ERZSIKE : (Szégyenlősen) Édesanyám. HODUSKA M.: kivált arra az egyre! ERZSIKE: (Tettetve.) Melyikre ? (Az anyja tréfásan megfenyegeti) Hiszen nem is azért korholom őket, mintha igazán haragudnám rájuk. Olyan kedvesek ezek a pajkos fiuk, édesanyám, hogy gyönyörűség nézni őket. HODUSKA M.: No, no! Csak rajta ne felejtsd valamelyiken a szemedet. Kivált azon az egyen. ERZSIKE: (Kérdőleg néz anyjára.) HODUSKA M : Jól tudod, kis tettető, hogy melyiken. Azon a Sándoron, az egyiken, mert kettő köztük . a Sándor. De az egyik, az köztük az ördög pozdorjája. ERZSIKE: Kozma Sándort gondolja édesanyám ? Vagy utóbb Petrovics Sándort talan ? HODUSKA M.: (Megfenyegeti s utánozva a „talán

H-t.) Talán, talán, mintha nem tudnád. Talán. ERZSIKE: Ugyan, édesanyám, kell is annak egy ilyen együgyü kis lány. Hiszen az a csillagokban hordja fenn a bozontos fejét. HODUSKA M.: Hát tegnap, mikor rajta kaptam, hogy megcsipentetteazorcádat. Az is a csillagokban volt? ESZSlKE : Az nem a csillagokban volt, ámbár — HODUSKA M.: Ámbár? ERZSIKE: Ámbár valami olyant éreztem, mintha odafenn az égben történt volna. Pedig csak tréfából tette bizonyosan Jó kedviben lehetett. Elvétette. HODUSKA M.: El. Bizonyosan nekem szánta. ERZSIKE: Nem tudom. HODUSKA M.: Őrizkedj tőle, kislányom. Ilyen magabízó legény a fejedet el ne szédítse. Szépen beszél, az bizonyos. De hogy csakis tehozzád-e, az nem bizonyos. MÁSODIK JELENET. Orlay, Bárány, Kerkápolyi, Kozma. ORLAY: Adjon Isten jó napot. Egy kanna bort, jó nagyot. HODUSKA M.: Adj Isten fiaim, megjöttek ? ORLAY: Hoduska mama, itt vagyunk, — de HODUSKA M.: Csak ne is folytassa, Soma fiam, úgy is tudom a kádenciát. ORLAY: De éhezünk és szomjazunk. HODUSKA M.: Ritka eset. (A diákok nevetnek.) Szerencsére, van még egy kis déli maradék, A szomjúság ellen pedig legjobb a friss viz, van az a kútban vederszámra BÁRÁNY: Béka iszik vizet, nem pápai diák. S ilyen napon I Ugy-e Sándor ? HODUSKA M.: Jó, jó Bárány úrfi. KOZMA: Hoduska mama, ne legyen kegyetlen, nézze, ez a szelid bárány is vad oroszlánná válik. ERZSIKE: Tréfál az én kedves anyám, Sándor úrfi. HODUSKA M.: (Magában) Ez a jobbik Sándor, a Kozma. KOZMA: Erzsikém, galambom, maga ma olyan szép, mintha angyaltársaitól szállt volna hozzánk. HODUSKA M.: (magában) Ez se sokkal jobb. ERZSIKE: (Elpirul.) Tréfál velem, Sándor úrfi. KOZMA: Rossz fát igen, de tréfát nem rakok a tűzre, kivált, ha ilyen mennyei a lobogása. (Arcára mutat Erzsikének, aki szégyenlősen süti le szemeit.) HODUSKA M.: Hát az a másik, az az ördőgmotolla Sándor hol maradt ? (Erzsike az asztalok rendezéséhez menekül, onnan kapkodja figyelő fejét) ORLAY: ő még hátramaradt, azzal a Krisztusképü Móriccal arat. HODUSKA M : Arat? A Jókai úrfival ? ORLAY: Sándor kincset talált, azt gereblyézik össze. ' HODUSKA M.: Kincset ? Csak nem törte fel az Eszterházy kincstárt? ORLAY: Egy-két arany mindössze, ezért csak nem megyünk olyan messze. KOZMA: Könnyebb szerrel is megszerezzük azt mi. HODUSKA M.: Jézus Mária! Csak nem fosztottak ki valami batyús-zsidót. KERKÁPOLYI: (Hideg ember.) Mit nem tesz fel úriemberekről. (Orlay hoz.) Te rigmusgyáros, te is mit hadarsz itt össze? Okosan beszéljetek. ORLAY: Olyan szegények még sem vagyunk : Okosan 1! KOZMA: Azt még a professzorok előtt is meggondoljuk. ORLAY: Hagyjátok! Hoduska mama még nem igen szokott hozzá a mi aranyainkhoz. (Hoduskánéhoz) Hogy raboltunk — azt már nem, Hoduska mama. Hanem az igen, hogy Sándor most söpört össze két aranyat, amit az önképzőkörben egy versével nyert. HODUSKA M.: Egy verssel ? (Kezét összecsapja.) Teremtőm, Istenem ! Egy ilyen kis irka-firka. Amit fél óra alatt összehadar. És két arany! Így prédálják az ország pénzit? Ezért ez az iszonyatos drágaság. Egy font hus már 3 garas, egy itce bor 1 garas. Csodálhatjuk-e így? ERZSIKE : (Aki a két arany hirre odafutott.) Irkafirka? Édesanyám, aranyat ér a Sándor úrfi minden egy szava. Még akkor is az aranynak nem tudna úgy { őrülni a lelkem. ! HODUSKA M. : Elhallgass. ' ORLAY: Vivát Erzsike, ő megérti a költőt! Vivát I HODUSKA M.: Érted ? ERZSIKE: Értem. Nem értem. — Hogy rámpirítanak az úrfiak I Nem akartam én semmi olyast mondani. KOZMA: Tudjuk, Erzsike. Csak a lelke szólalt meg. De az költőileg. Hoduska mama, maga vegye úgy az aranyakat, mintha már itt volnának, mi pedig — . ORLAY: — mi pedig úgy vesszük, mintha már itt sem volnának. HODUSKA M.: No ha úgy van, és olyan nagy nap ez a mai, akkor megtoldom hummi frissen sülttel azt a déli maradékot, egy-két icce karcos meg majd csak akad. BÁRÁNY: Mondtam úgy-e, hogy a béka iszik vizet. HARMADIK JELENET. Előbbiek, Petrovics Sándor, Jókai Móric, 5—6 diák. (P. Sándor 19 éves, magyar nadrág, sarkantyús csizma, borjuszáju gyolcsing, pitykés mellény, árvalányhajas kalap, kezében ólmos bot. Ugy jön be, ahogyan öltözve az önképzőkört ünnepen Szalkay ,Ólmos botok' versét előadta.) JÓKAI: Itt a nap hőse. Éljen, vivát I MIND : Éljen, vivát. PETŐFI : (Kalapját lengetve) Adj Isten, gyerekek. Piktorok, aktorok, kelefaktorok és jött-ment jövevények, válogatott cigánylegények ! így jövök, ahogy elszavaltam az ünnepen az Ólmos botok-at. Félóráig komédiás lehettem újra. De jó volt. KERKÁPOLYI: Össze-vissza hadarsz megint — P. SÁNDOR: Ezeknek össze, teneked vissza, Kerkápolyi, te fiusítolt vén nevelőnő. KERKÁPOLYI: No, no, csak nem neheztelsz. P. SÁNDOR: (Kezébe csap.) Eb, aki neheztel. Csak nem veszi be gyomrom az arisztokráciát. (Meglátja Hoduska mamát és Erzsikét, megöleli őket.) Csókolom azt a fürge mosogató kézit, mamám I (Erzsikét öleli.) Magának meg, Erzsike, azt a harmatos piros orcáját. HODUSKA M.: (Ellóditja.) Hátrább az agarakkal, úrfi. Ez nem komédiás kisasszony. JÓKAI: Apage sanatas! HODUSKA M.: Szent Athanáz ide, szent Athanáz oda, én az anyja vagyok, beszélhetek. Bizony, Jókai úrfit is elrontják még ezek a vásott diákok, kivált ez a rosszabbik Sándor úrfi. P. SÁNDOR : Mamák mamája, semmi sértegetés, mert aranyaimra esküszöm, — ORLAY : Mind a kettőre I JÓKAI: Több a kettőnél I P. SÁNDOR : Krisztusképü Móricom, te mondád. S ha valaki még ezek után is vakmerő lenne pénzügyi helyzetemről sötét képet festeni, ez szintén több lenne a kettőnél s nem kevesebb a háromnál és kénytelen volnék párbajsegédül küldeni hozzá jólnevelt pénzügyi barátomat az arisztokrata-körbül, hogy is találjam meg legrövidebb módon a nevét ? Oli-poli-ápoli-kápolierkápoli-Kerkápoli barátomot. Mert ime itt van saját személyében a három körmöci de körmöci arany. (Tenyerén mutatja, tenyerét közelre dugott fejek veszik körül.) KERKÁPOLYI: Csacsi. P. SÁNDOR: (Rázza kezében.) Halljátok lágy zönge zenéjét? BÁRÁNY: (Fejét egész a tenyerébe dugja.) Őrjít. P. SÁNDOR: Báránykám, nem füvecske, fel ne legeld. KOZMA: Hol loptad a harmadikat, Sándor? KERKÁPOLYI: Megint micsoda kifejezés ? P. SÁNDOR: A harmadikat az Ólmos botokkal szereztem. Ebben a korhű jelmezben, ni! S Eszterházynak gróf létére is annyira megtetszettem, hogy ezt a harmadik aranycsikaját Pegazusom kötőfékére ő fűzte. (Hoduska mamához) Hoduska mama, vegye ezt a tiszta, szűzi, zenélő sárga aranyat és főzze meg vacsorára, töltesse pintekbe, itcékbe, poharakba, gyantázza meg vele a fáraók vonóját, de jól jegyezze meg, ez az arany, amit eliszunk, az Eszterházy aranya, nem az önképzőköré. Az kincs nekem, utamon világvezetőm! DIÁKOK: Éljen a mi Sándorunk. HODUSKA M.: {Átveszi az aranyat.) Hát jó na, Sándor úrfi. Lesz minden, még pedig olyan, hogyha húsz ujjuk volna, mind a húszat megnyalnák utána. Gyere, kis lányom. P. SÁNDOR: Ne vigye el Erzsikét. HODUSKA M.: Lánynak a konyhában a helye. KOZMA: Erzsike nem lány, hanem angyal. HODUSKA M.: Angyalnak sem itt a helye, az ördögök közt. P. SÁNDOR : Száz ördögöt megtérítene a mennyországnak. HODUSKA M.: Hallották, úrfiak?! Hallottad, Erzsike ? (Bekullog lánya után.) ORLAI: Szétszedjük ezt a csárdát alapjaiból. HODUSKA M.: (A házajtóból.) Akkor a holdvilágkocsmában vacsorálnak az úrfiak. BÁRÁNY: Oh szerelem, szerelem ! JÓKAI: Gyerekek, ha leszáll az est, szerenádot adunk Erzsikének. BÁRÁNY: Vacsora után. MIND: (Egységesen.) Vacsora után. {Sötétedik.) {Várakozóban leülnek egy asztal köré. Petrovics Sándor elábrándozik.) P. SÁNDOR: Oh szerelem, szerelem, te nagy ismeretlen ! Kiről az irások rémeket és csodákat regélnek, — mi sorsot irsz nekem ? KOZMA: Voltál már szerelmes, Sándor ? SÁNDOR: Voltam, vagyok s leszek! KOZMA: S kibe? P SÁNDOR: Mindig csak ő beléje. KOZMA: De kibe? P. SÁNDOR : Kit keresek s kit nem találok, ő belé. (Noteszt vesz elő zsebéből. Mosolyogva és ábrándozva, az ismert régi dallamra, mig Orlay egy-egy gitárpengetéssel kiséri) Aszódon jártam iskolába — ORLAY: Hopp! KOZMA: És térdig jártál a rózsába, — P. SÁNDOR: Hopp. — Színészek jöttek városomba És Borcsa volt a primadonna, ORLAY: Hipp, hopp, hopp. P. SÁNDOR: Csak messziről láttam én Borcsát, De senki sem kerüli sorsát, ORLAY: (Verést mutatva P. hátán.) Kip, kop, kopp. P. SÁNDOR: Feladtak és mig szivem lángolt, Jött az apám és elnáspángolt. MIND : Kip-kop-kopp ! (Nevetés.) BÁRÁNY: Oh, be szép történet! Van-e folytatása ? P. SÁNDOR: Isten ments. Elég volt annyi, amennyit az apámtól kaptam. (Nevetés.) KOZMA: Borcsa volt, biztos, hogy barna volt. P. SÁNDOR: Fiúk, ez helyes volt, hogy az énekesnő emlékének énekkel áldozánk. De most jön a tragédia Vágjatok Shakespeara-arcot. (Ilyent vágnak.) IÓKAI: Sándor, én vágom. P. SÁNDOR: Vágd csak, fiam, vágd. — Selmeczre vittek, a pipák hónába s im új szerelmem sírfelirata. (Olvassa.) A hűtelenhez: Esküszegte lányka, emlékezzél Arra, amidőn „ah meg ne vessél, — így imádva téged kértelek, Isten hát veled örökre, édes Tárgya hő szivemnek, ah negédes Csalfa Emma, isten hát veled." JÓKAI: (Sírást tettetve) Engedd meg, hogy kisírjuk magunkat, (Sirnak.) KOZMA: Ez szőke volt. Mert Emma és kegyetlen. P. SÁNDOR: Más: Ah, gazdám leánya! „Mint szeretett ő: az ebédnél tálalni ő szokott s mindenkor én elém tette a legjobb falatot." BÁRÁNY: (Halkan) Ez az ideális szerelem. Bizonyos, hogy szőke volt. JÓKAI: S megcsalt ez is, oh istenek? P. SÁNDOR: Meg. Egy óvatlan pillanatban a tortát ő ette meg. P. SÁNDOR: (Lapoz) A mult, a mult! Selmeczi diákságom.^ Ide is színeszek jöttek, mire ide is eljött I az apám. Ő jött, én mentem. A tanárok nem igen marasztottak. „Sine-fine folyt a per s konzílium abeundi lett a vége breviter." Kicsaptak. Vándorlás a honi sivatagon Ohó, egy emlék : Galgapartihoz : Lángszerelmem szép viszonzója, barna lány, Emlékezve küldsz-e még sóhajt e szív után? Melyet annyi kéjnek bölcsőjében ringatál, Melynek első énekét lantjára te csalál ? KOZMA: (Halkan.) Két szőke, két barna. P. SÁNDOR: Nem küld. Tovább, tovább. Itt az egyetlen, itt az igazi. Édes félmultam képe te: — ORLAI és P. SÁNDOR: „Róza!" (Együtt mondják ki.) l P. SÁNDOR: (Olvas.) „Im mi kép leng a ködéjben, Bájoló, mint a tavasz. Szőke fürttel, kék szemekkel, Róza, a te képed az." (Becsapja a könyvecskéjét s az asztalra hajtja a fejét.) Nincs tovább. Ó volt az utolsó. (Felpattan.) Vagy az első! KOZMA: (Halkan.) Három a szőke. Győztünk. P. SÁNDOR: Horgonyszigonyát ez a reménység is szivembe törte s eltűnt. Én pedig, hogy éhen ne vesszek, odaroskadtam a soproni kaszárnyafalak közé és félholtan átsilbakoltam, átsúroltam minden megalázást a kaszárnya kövén, mint zöldhajtókás, sárgapitykés közlegény. KOZMA: Kész regény. S hány éves vagy te, Sándor ? P. SÁNDOR: Egy hijján húsz. KOZMA: Ezek csak hulló koravirágok. JÓKAI: De valamit mégis kifeledtél, Sándor. Írd be a naplóba a „Szin és való"-t, amely verssel ma a két aranyas első díjat nyerted. Ennek a fenekén is szerelem lappang. MIND: Halljuk, halljuk.