Pápai Hírlap – XIX. évfolyam – 1922.

1922-07-15 / 28. szám

MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési árak: Egész évre 120, félévre 60, negyedévre 30 K. Egyes szám ára 4 korona. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. A monostorpályi esetből messze­menő és sok irányú következtetéseket lehet levonni. Mi történt Monostorpályi­ban ? Tömeggarázdálkodás, erőszak, rablás, kommunizmus. Elvették azt, ami a másé, a magántulajdon szentségét csak úgy fel­rúgták, mint anno nem is olyan rég, sajnos, az egész országban. Hogy a tör­vényes rend uralma hamarjában helyreáll, abban ma egy percre sem szabad kétel­kednünk, de fel kell vetnünk a kérdést, hogyan vált lehetségessé a monostorpályi eset, kik felelősek érte s mit kell tenni, hogy többé ne ismétlődhessék. Lehetsé­gessé vált az eset minden kétséget kizá­rólag lelketlen izgatás, bolondító Ígérgetés következtében. A választás alatt a föld­osztók egész raja zúdult rá az országra, de már a választás előtt is különleges szövetségjellegü vállalatok alakultak, ame­lyek rendszeresen és tudatosan a törvé­nyes kereteken messze túlmenő igényeket támasztottak és a gyors elérhetés lángját szították a földéhes nép körében. Csak csodálja az ember, hogy ezekre a saját­ságos vállalatokra, melyek üzletileg sem jövedelmezhettek rosszul, a hatóság nem tudott egyszer sem lesújtani, hogy hagyták a demagógiát szabadon garázdálkodni, hogy aztán az elégületlenség monostor­pályi esetekben robbanjon ki. Ez azonban az éremnek csupán egyik oldala. A másik oldalát ha nézzük, nem hallgathatjuk el, hogy a földbirtokrendezés nem halad olyan tempóban, mint ahogy azt a köz üdve érdekében megkivánhatnók. Törvény állapította meg, hogy a háború rokkant­jait, hőseit, a nincstelen munkásokat földhöz kell juttatni, e mindeneknél fon­tosabb országos ügy lebonyolítását komo­lyan és gyorsan kell végrehajtani. Minél kevesebb bürokrácia és minél több jó­akarat, ez legyen a jelszó, mely nemcsak kirobbanásoktól mentesít, de elfojtja még a hamu alatt lappangó zsarátnokot is. Magyarország katasztrófája. Irta: Deme Károly. I. Csak leplezettlen nyilt beszéd — legyen az bármily fájdalmas is — juttathat világos eszmélethez; csak világos eszmélet emel­heti fel letiport helyzetéből a könnyen el­bizakodó nemzetet. Fejedelmi székhely: Gyulafehérvár; Szent László sírjának őrzője: Nagyvárad; Igazságos Mátyás szülőföldje: Kolozsvár; magyar vérta­nuk oltára: Arad; Rákóczi hamvainak temploma : Kassa; „Vitám et sanguinem!* (dicsőséges em­léke : Pozsony, és ti, magyar hazaszeretet többi felszentelt helyei, kik gálád ellenségek bitorló hatalma alatt r sorvadoztok; és ti, Erdély szé­kelysége és Árpád többi magyarjai, kik velem együtt hontalanná lettetek a saját hazátok föld­jén: kérlek, mondjátok meg nekem, hova lett a mi gyönyörűséges, természeti kincsekkel bő­ségesen megáldott Magyarországunk ? Vagy talán lehetséges volna, hogy Európa egyik leg­régibb országa, a népek tengerében ez a „hul­lámtól vert sziget", mely több mint ezer esz­tendő viszontagságaival diadalmasan meg tudott küzdeni, most, oly hirtelenül, ellenségek lábai alá került volna? Van-e fizikai, van-e erkölcsi törvény, mely az egyenes utakon járó, igazság­szerető és vitéz magyar nemzet országára, a hatalmas Kárpátoktól körülölelt Magyarországra nézve az ily rohamos és szégyenletes vég­pusztulást indokolttá tehetné? Nincsen sehol. A nagyraképes magyar nemzetnek mai pusztulása, országának mélyen megalázó nyomorult helyzete az ármány gonosz szellemének tulajdonítható, amely most is csak azért diadalmaskodhatott, mert az ország min­den nemzetiségével, minden lakójával szemben a végletekig nagylelkűen konciliáns és szabad­ságot biztosító magyar, igazsága érzetében el­bizakodva, megint megfeledkezett önmagáról. A teljes jogegyenlőség rendfenntartó erejébe vetett optimizmus és az ebből származó köny­nyelmüség oly pillanatokban szállta meg a leg­hatalmasabb erővel, amidőn a legéberebb figye­lemmel és erőmegfeszítéssel kellett volna a fenyegető veszedelmektől óvakodnia és azokkal szemben érdekeit védelmeznie. Ezekben a pil­lanatokban kerültünk az ármány hatalmába, mert a külső és belső ellenségeink ezeknek a pillanatoknak felhasználásával döntötték ro­mokba országunkat. Félre tehát a magyar jóhiszeműség és könnyelműség önámító jelszavaival, hogy „több is veszett Mohácsnál", meg hogy „voltunk mi már rosszabbul is" ; mert ennél bizony rosszab­bul nem voltunk, ennél többet nem vesztettünk sohasem! Hiszen elveszett a magyar haza és ezzel együtt elveszett a magyarra nézve min­den ! Talán hosszú időre el van veszve egy jobb jövőnek még a reménye is! Fel van da­rabolva és meg van rabolva a honszerző Árpád ezeréves országa; mélyen meg van alázva és a porig le van tiporva jobb sorsra érdemes nemzete. Oly nagy igazságtalanság ez, melyhez hasonlót a világ története felmutatni nem tud. Megdöbbentő és lélekrázó tragikuma a tragikumnak, hogy*mindebben az igazi magyar nemzet semminek sem oka. Mert a nemzet selejtje még nem maga a nemzet. A hadvise­lés, mely magában véve is nagy szerencsétlen­ség volt, hozta ránk azt a még nagyobb sze­rencsétlenséget, hogy a háború alatt tetőpontra hágott szociális és politikai bajok kizsákmányo­lásával hatalomért és anyagi haszonért tülekedő népbolondítók, politikai és szociális gonosztevők ragadták kezökbe a vezetést, megindították a pusztulást, felidézték a teljes anarchiát, ekköz­ben pedig terrorisztikus eljárásaikkal tehetet­len helyzetbe juttatták a törvényes formákhoz és jogtisztelethez ragasz/íodó nemzetet, hogy az addig rettegett hőst /ovagiatlan törpék le­tiporhassák és országát maguk között minden nehézség nélkül feldarabolhassák. Azt a rettenetes fájdalmat, mely most min­den igaz magyar szivét betölti, talán a legjob­ban érzem én, aki előre láttam a világháború kitörését és mindazokat a gyászos következ mé­nyeket, amelyek mostan reánk nehezedtek. Fi­gyelmeztettem is rájok pártoskodó politikusain­kat, hogy kikerültessem velők az örvényt, mely felé az országot elvakultan sodorták. Mind hiába! Szavaimat nem vették komolyan, sőt még ki is nevettek értök. Talán azért, mert nem tar­toztam sem a hivatalból megállapított nagysá­gok, se a piacokon szónokló hangos hazafiak közé. Az ország és a magyarság sorsát féltve, elszorult a szivem aggodalmaim kétségbeejtő hatása alatt. Vészt sejtő előérzetem ellenállha­tatlanul arra indított, hogy tegyek valamit. Szerettem voina a mennydörgés haragjával és erejével odakiáltani a pártoskodó nemzetnek, hogy ébredjen fel, eszméljen és lássa meg ret­tenetes helyzetét, mely a közel jövőben mutat­kozott. Érezve azonban csekélységem jelenték­telenségét, szelid, kérő hangon fordultam hozzá. 1913-ban megirtam Magyarország helyzete és az európai népek harca c. könyvemet, de nem kíméltem benne semmit és senkit, ahol a haza érdekében az igazat meg kellett mondanom. A könyvem — talán éppen a minden irányban kimondott igazságok miatt — nem részesült a megérdemelt figyelemben, amit előre is sejtet­tem. Ez okból — mellőzve a budapesti ki­adóimat — a saját költségemen nyomattam ki és ezerszámra küldöttem azt szét — ingyen. Habár mindazt, ami velünk történt — mintha csak megálmodtam volna — épp úgy láttam előre, amint megtörtént, a könyvemben mégis csak mint eshetőségekről irtam róluk, nehogy a katasztrófa kikerülhetőségének a reményét is kiöljem a lelkekből. Gondolatokat szerettem volna kelteni, hogy tervek keletkezzenek az örvény kikerüléséhez. Szavaim azonban hatás nélkül hangzottak el. Most, amidőn a lefolyt események fájdal­mas igazságot szolgáltattak nekem azzal a mél­tatlan közönnyel szemben, amelyben a köny­vem részesült, talán nem lesz érdekesség nélkül való, ha — azokra való tekintetből is, akik talán nem olvasták el végig kellő figyelemmel az említett könyvemet — az alábbi idézetekben bemutatok egy pár, sajnos, többnyire még most is aktuális, részletet. Mert a bennük feltüntetett egészségtelen állapotok termékenyítették meg nálunk annak a szociálizmusnak a talaját, amelynek gyökerei feszítő erőt gyakoroltak a társadalmi rend szétrepesztésére és az ország pusztulására. Annak elbírálását, hogy vannak-e az idézett részekben oly dolgok, amik méltók voltak és még ma is méltók az elolvasásra és megszívlelésre, nyugodt lelkiismerettel bizom az olvasó józan ítéletére. A szuperfoszfát-műtrágya jelentősége. Régi jó békevilágban a gazdának — kis­és nagybirtokosnak egyaránt — nemcsak állat­állománya mindenkor megfelelő nagy volt úgy, hogy földjeit istállótrágyával bőven elláthatta, de ezenkívül mind általánosabbá vált a mű­trágyák, különösen a szuperfoszfátnak haszná­lata, mert gazdatársadalmunk felismerte annak többtermelési és jövedelmezőségi szempontból való nagy jelentőségét. Számtalan kisérlet beigazolta, hogy a szuperfoszfátozott kalászosok (kat. holdanként 150 kg. műtrágyát szórva ki) kat. holdanként 150—300 kg. szemtermés-többletet és nem meg­vetendően nagyobb szalmatermést eredményez­tek. Ugyancsak igen jól beválik a szuperfoszfát takarmány és cukorrépa alá adva, amikor ugyancsak 10—20 métermázsa terméstöbbletre számíthatunk. Ezen utóbbi esetben még első­rendű fontossága van a szuperfoszfát-műtrágyá­nak az utódnövény szempontjából, mert a mü­trágyázott répa után a reákővetkező árpavetés különösen jól fejlődik és terem. Természetes tehát, hogy a háborús viszo­nyok beálltával a szuperfoszfáthoz már-már hozzászokott gazdák igen fájlalták ezen mű­trágya hiányát és számtalanszor hangzott el az az óhaj: „Vajha ismét vásárolhatnánk szuper­foszfátot !" Meglepetésszerűen hat tehát reánk az a megmagyarázhatatlan és semmivel nem indo-

Next

/
Thumbnails
Contents