Pápai Hírlap – XVII. évfolyam – 1920.
1920-05-08 / 19. szám
PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Liget-utca 6. Előfizetési arak: Egész évre 50, félévre 25,. negyedévre 12*50 K. Egyes szárn ára 1 korooa. Laptulajdonos főszerkesztő: DR. KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések -felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében. Nem, nem, soha! 1920 május 7. Mint fergeteges orkán harsogó szózata, járja át az országot, zúgja keresztülkasul és rázza fel minden magyarnak: halálos közönynek csüggesztő karjain tespedőknek, magánvagyonuk látszólagos gyarapodásán balgán örvendezőknek, régi dicsőségről, hajdani nagyságról elfeiedkezőknek, töprengőknek, közömbösöknek, gyáváknak is, ifjaknak, öregeknek, férfiaknak és nőknek egyaránt verje és riassza fel szivét és serkentse tettre a büszke és dacos ellenmondás vészkiáltása: Nem, nem soha! Történjék bármi velünk: Nem, nem, soha! Azt a békeszerződést, mely saját halálos Ítéletünket tartalmazza, mely rideg kiméletlenséggel arculcsap minden isteni és emberi jogot, kihívóan kigúnyolja a valaha fennen magasztalt önrendelkezési elvet, azt a békeszerződést, melynél szégyenletesebbet és gyalázatosabbat soha, mióta a világ áll, nemzetnek még nem kínáltak, azt az utálatos, öngyilkos okmányt magyar ember nem írhatja alá, nem, nem, soha! Lázbetegek deliriumában, őrültek víziójában születhetik meg csupán olyan groteszkül borzalmas kép, aminőnek a versaillesi békekonferencia hatalmasai a mi hazánkat látni akarják. Nem mint a bibliai Sámsont, csupán szeme világától megfosztottál], de minden végtagjában megcsonkítva, nyomorult, magával tehetetlen törzs gyanánt, csúfsága, szörnyűsége gyanánt a világnak, az emberiségnek. Van-e magyar vájjon, aki valaha bele tudna nyugodni ebbe? Van-e, aki nem üvöltene hitvány kutyafalkáfól kergetett farkas üvöltésével, visszafordított fejjel, fogát csattogtatva: Nem, nem, soha! Próbáljunk mégis erőt venni lelkünk lázadó érzésén, iparkodjunk higgadtan megítélni, hogy mi történt tulajdonképen velünk, amikor azon a gyászos májusi napon, most két nap előtt, tudtunkra adták ellenfeleink, hogy ellenjavaslatainkat nem fogadják el s az eredeti békeszerződésnek minden lényeges pontjához, így a határok megállapításához továbbra is ragaszkodnak. Mi történt ekkor? Mit jelent ez? Annak, aki valaha tanult történelmet, könnyű reá a választ megformulázni. Elkövették ezzel a leghallatlanabb merényletet, ftely valaha ért nemzetet. Meggyalázták azt a nemzetet, mely a világháború négy esztendejében minden nemzet közül a leghősiesebben küzdött, melyetsoha le nem győztek és még közvetve sem győzött le a dögre éhes kis nemzeteknek az a bandája, melyek némelyike jemhogy ellenfelünk, de állítólagos baj-^ társunk lett volna a harcok idején. De ez még semmi. A szerbnek, az oláhnak, a csehnek talán mi nem tettünk az évszázadok folyamán hasznos szolgálatokat, bár erről szintén lehetne beszélni. Azonban megfeledkezni azokról az érdemekről, amiket egy évezrednek legendásan dicső küzdelmeiben a magyar nemzet* az egész nyugati keresztyén civilizáció védelmében szerzett, az a legrútabb, legrettenetesebb hálátlanság, amire példát nem ismer az emberiség történelme. Kihulló vérünk Ábelnek vére, mely boszuért kiált fel az egek egére! Mikor érkezik meg a boszu perce, ki tudná ma még megmondani? Ma az egyedüli tett, ami tőlünk kikerül, amit nemzetünk helyzete megenged: a passzív rezisztencia. Le nem mondani jogainkról, ez volt a szabadságharc utáni bölcs öregnek jelszava is. Jöttek aztán Bachék, jöttek Schmerlingék, de jött az olasz s a porosz háború is s végül ráfanyalodtak mégis a kiegyezésre. A példa tanít: a Deák jelében fogunk újból győzni. Csak vágjuk hát oda bátran a versaillesi gonoszok vakmerő ajánlatára büszke válaszunkat: Nem, nem, soha! Áz élelmezési vállalat nyeresége. A város élelmezési vállalata most állította össze 1918 augusztus hó 1-től bezárólag 1920 április hó 12-ikéig záró-számadását, mérlegét, nyereség- és veszteség-számláját és leltárát. Ezeket a számadásokat az élelmezési bizottság felülvizsgálván, megállapította, hogy az élelmezési üzem 670.674 K nyereséggel zárult, amely nyereségnek m-ajd hatodrészét az élelmezési iroda alkalmazottainak külön jutalmazására szándékoznak fordítani. a Az itt elmondottakat a városi közönség köréből számosan éles kritika tárgyává tették. Mindenek előtt érthetetlennek és helytelennek találták, hogy a vállalat ilyen „horribilis" haszonnal dolgozik, azután és főkép kifogásolták az iroda alkalmazottainak szánt külön jutalmat. 0 Kötelességünknek ismertük az üggyel alaposan megismerkedni, s ennek során bepillantást nyertünk az említett számadásokba. Első sorban a legnagyobb elismeréssel kell megemlékeznünk arról a rigorózus pontosságról, világos' áttekinthetőségről, amelyekkel a számadások elkészültek. Mindenkinek megnyugvására szolgálhat, hogy a város e nagy vállalatában becsületesen sáfárkodtak, minden fillér el van számolva, a leltár pontosan — n. b. igen előnyösen, vagyis alacsony árakban — van felvéve, ami azt jelenti, hogy a vállalat terményben nagyobb értékekkel rendelkezik, mint ami ott kimutatva van. Megállapítottuk a számadásokból, hogy a város e vállalata e 20 hónap alatt nem kevesebb mint 54,600.037 koronát forgalmazott. 54 millió nem csekély összeg, ha ekkora öszszegnél ilyen arányú kockázat mellett összesen 670.674 K, vagyis 1 1/ é°/ 0-nak megfelelő haszon éretett el, akkor nem lehet beszélni a közönség megzsarolásáról, lehet szólni csupán az üzlet reális és helyes vezetéséről. Végre is megtörténhetett volna bizonyos üzleti eshetőségek kedvezőtlen fordulata mellett, hogy a város a vállalatra ráfizetett volna, amit pótadóban kellett volna kivetni; örüljünk, hogy e helyett mérsékelt haszonról lehet beszélnünk. Más kérdés aztán az, hogy mi történjék a nyereségként megmaradó összeggel. Aki a pénzintézeteknél követett úzust veszi számba, az nem zárkózhatik el az elől, hogy azok a tisztviselők, illetőleg alkalmazottak, kiknek javarésze személyes érdemnek tekintheti az elért eredményt, szerény fizetésük mellett bizonyos méltányos remunerációt kapjanak. Az összeget azonban, amit az élelmezési iroda e célra szánt, aránytalanul magasnak tartjuk. Az irodának — felügyelőivel együtt — ma 12 alkalmazottja van s még ha a létszámcsökkentéskor elbocsátottaknak is juttatunk a remunerációból, a tervbe vett összeg felével is szépen jutalmazhatják őket. A tisztviselők jutalmazása után fennmaradó vagy 600.000 K-val aztán a város szabadon rendelkezik. Mi ez összeget három részre osztanók, V 8-át eltennők az élelmezési vállalat tartalékául, V 8-ából jó napot szereznénk a város lakosságának, adnánk neki például nyárra egy kis befőző cukrot, végül az utolsó V 8-ot a város valamely közjóléti, első sorban egészségügyi intézményének adnók alapítványul. Ajánljuk javaslatainkat az illetékesek figyelmébe I ÉS HOGYHA... És hogy ha úgy lesz, hogy mégis csak elveszik évezredes hazánk véráztatta földjét ; hogy ha rabló hordák rút, kapzsi kezeik utánna nyújtják, mi sohasem volt övék; hogy ha a mi vasunk földjeiket szántja, Mármaros meg Erdély sózza kenyerüket; hegyeinknek kincse: fekete gyémántja az ő tűzhelyükben táplálja a tüzet ; övék lesz az erdő, aranyunk, ezüstünk, vizeink, a borunk s búzatermő Bácska ; ha mindent od'adnak s mi sem marad nekünk és lerongyolódunk a világ csúfjára : úgy legyen átkozott minden röge annak, mit tőlünk elvéve,> rongy népeknek adnak. Bogáncs, bürök nőjjön minden szántóföldön, a kender, nyakukra kötélnek kerüljön, gyilokká legyen vas, járja át a testük, méreggé bor és só, sárrá nemes ércük. A kőszén változzék nem olvadó jéggé, dermedjen meg, aki magát melengetné. Döghalál pusztítsa népét és marháját, * be ne vegye a föld egynek se hulláját. Szörnyeteget szüljön asszonyaik méhe, meg ne szűnjön rajtuk Istennek verése. * Ám ha egykor mégis — bizzunk az Istenben — visszakerül hozzánk, mit elvettek, minién, süssön ki újra az arany nap sugára a mostan bitangul elrablott zsákmányra. Minden jót, amit csak megteremhet földje, teremjen meg újra a régi bőségbe'. Lengje át újra szebb, jobb élet e földet, melynek heggyel, vizzel — mint egy drága képnek — mindenható kézzel keretet teremtett •maga az Úristen! Martonfalvay Elek.
