Pápai Hírlap – XIII. évfolyam – 1916.

1916-08-19 / 34. szám

PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. Laptulajdonos főszerkesztő: Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. D^ KÓKÖ8 ENDRE Egyes szám ára 24 fillér, Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. városi adóztatás reformja, — Dr. Antal Géza beszéde az Országházban. — T. ház! Ezzel a reformkérdéssel fájdalom, úgy vagyunk, mint Magyarországon igen sok reformkérdéssel: nagyon hosszú múltja van. Hiszen ha nem is akarok a mult század 90-es évei előtti időre visszanyúlni, amikor egy igazi szerves adóreformnak a kérdése először felmerült: 1893-ban Wekerle Sándor, mint akkori pénzügyminiszter, az e tárgyban összehívandó szaktanácskozmány elé terjesztett emlékiratában nagyon nyomatékosan hangoztatta, hogy „tisztában kell lennünk azzal, hogy az egyenesadóbeszolgáltatásnak reforinálása, ha gyökerükben akarjuk a bajokat orvosolni, korántsem az állami adók megváltoztatásában áll egyedül, sőt a bajnak legfőbb kútforrása nem is ebben van". Ha ugyanis azt vesszük figyelembe, hogy a közszolgáltatásoknak milyen mértéke jut az állami és minő egyéb közszolgáltatásokra, arra az eredményre jutunk, hogy nem az állami szolgáltatások nagyságában, hanem az egyéb szolgáltatások sokaságában rejlik az adózás teljes súlypontja. „Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy csak fél rendszabály lett volna, az egyenesadók reformjára gondolni, a többi közszolgáltatásokat pedig érintetlenül hagyni, hanem ki kell terjesztenünk a reformot ezekre is, különösen azért, hogy ezen helyhatósági szolgáltatásokat korlátozzuk, kezelésüket egyszerűsítsük, ellenőrzésüket hatályosabbá tegyük és az állami szolgáltatások kezelésével szerves összhangba és kapcsolatba hozzuk." T. ház! Körülbelül egy negyedszázada mult el annak, hogy azok a ma is feltétlenül érvényes szavak ebben az emlékiratban a magyar képviselőház tagjainak tudomására hozattak. Azóta megtörtént az adóknak Wekerle által tervezett reformja. Az 1908, illetőleg 1909-i adóreformokkal kapcsolatban azonban nem láttuk azoknak a kérdéseknek a megoldását, amelyek megoldását Wekerle Sándor ezelőtt 23 esztendővel még az egyenes állami adók reformjánál is bizonyos tekintetben sürgősebbnek és fontosabbnak tartotta. Hát, t. ház, a mi szerencsétlen politikai helyzetünk és általában a mi szerencsétlen belpolitikánk az, ami bizonyos fokig állandóan kerékkötője volt annak, hogy az állam egyetemes érdekében álló fontos, szükséges, elodázhatatlannak érzett reformjavaslatok napirendre kerüljenek, ez volt az oka annak, hogy csak 22, 23 esztendő múlva kerül e kérdés is újra elő, amikor egy negyedszázadot vesztettünk, amely ennek a nemzetnek életében helyrehozhatatlanul mult el. A világháborúnak kellett következnie, a világháború okozta összes nyomorúságnak, hogy újra érezzük ennek a kérdésnek rendkívüli fontosságát és horderejét és ezzel a kérdéssel újra foglalkozzunk és megoldására keressük az ekszpedienst. Mert, ha nehéz volt a községi háztartás helyzete a világháború előtt, méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy hasonlíthatatlanul nehezebb most a világháború alatt és még súlyosabb lesz a világháború után. Hiszen, t. ház, törvényhozási intézkedéseink a lefolyt negyedszázad alatt bizonyos fokig magának a községi adóztatásnak a helyzetét rosszabbá tették, mint azelőtt volt. A regalemegváltás következtében az addig élvezett jövedelmek emelkedésétől a községek bizonyos részben elestek és az 1899: VI. t.-c., amely egyes fogyasztási cikkekre a községek által addig kivetett pótlékok további szedését megszüntette és a községek által addig élvezett jövedelmek összege fejében helyezett csak állami szubvenciót kilátásba, ismét a fokozódó emelkedéstől fosztotta meg a községi háztartást, mert a kontingentált összeget csak az 1895—97. évek jövedelmében állapította meg és csak ezt volt hajlandó az állam a községi háztartási szükségletek fedezésére megtéríteni. így a községek mindinkább arra szorultak, hogy a meglévő adókra községi pótlékokat vetve fedezzék a maguk szükségleteit. De ezek a meglévő adók szintén majdnem mind kontingentálva vannak, úgy hogy tulajdonképen csak a házbéradó az, amely kontingentálva nincs, amelynek egyre emelkedő jövedelme egyrészt az állampénztárt is igen kedvezően érinti, de másrészt a községeknek alkalmat szolgáltat arra, hogy egyre nagyobb adóalap után vethessék ki a maguk pótlékát. A házbéradó azonban a városok lakosságának megterhelését jelenti; minél nagyobb a házbér-adóalap, annál nagyobb a városi lakosság megterheltetése. És ha a nagyobb megterheltetést jelentő nagyobb adóalap után rovatnak ki a nagyobb községi pótlékok, akkor ez állandóan fokozódó megterheltetését jelenti a városi lakosságnak. Az a két adójavaslat, amely előttünk fekszik, a jövedelemadóról és a vagyonadóról szóló javaslat, kimondja, hogy ezen adók után községi pótlék nem szedhető. Nem szólok erről; annak teoretikus és adótechnikai szempontból is nagy akadályai volnának, hogy éppen a jövedelmi és a vagyonadó után, amely mind a kettő személyi adó, községi pótlékok vettessenek ki. Erről azonban nem szólok, csak a tényt akartam megállapítani. Viszont azzal, hogy a III. osztályú kereseti adót is kontingentáljuk, éppen úgy, mint annak idején a földadó volt kontingentálva, természetes, hogy az emelkedő jövedelem révén előállott adóalap többletét szintén elvonjuk a községek adókivetése alól és így a községek arra vannak utalva, hogy a fennmaradt néhány adóra vessenek ki mennél nagyobb községi pótlékot, úgy hogy nem csodálkozunk, ha ennek következtében a községi adópótlékok magassága igen sok helyen a rendezett tanácsú és törvényhatósági városoknál, több mint felében e városoknak, a községeknél körülbelül pedig szintén ez az arány áll fenn, eléri az állami adók 70—80%-át, sőt igen sok olyan község van, ahol a 100%-ot is meghaladja. Már pedig ez nemcsak abból a szempontból hátrányos, hogy így a község lakossága túlon-túl van terhelve bizonyos adópótlékokkal, hanem abból a szempontból is, hogy a mi egyenesadóink, kivéve éppen a tervezett két adót, a jövedelemadót és a vagyonadót, meglehetősen igazságtalan adóalapot nyújtanak, úgy hogy az az igazságtalanság, amely ezekben az egyenesadókban rejlik, ha a községi pótlékokra ezek szolgálnak alapul, csak fokozódik azokkal a százalékokkal, amelyeket a község a maga háztartása érdekében azokra kivetni kénytelen. Ugyanazok az okok, amelyek kívánatossá tették, hogy ezeket a rendkívüli szükségleteket az állam ne az eddig meglevő adók pótlékolásával próbálja fedezni, mert ez a meglevő igazságtalanságokat fokozta volna, ugyanazok az okok szolgálnak természetszerűen arra is, hogy gondoskodnunk kell arról, hogy a községek is ne ezekre a meglevő adókra legyenek kénytelenek a pótlékokat kivetni, mert ez ép úgy fokozná az igazságtalanságokat, mintha a pótlékolás az állam céljaira történnék. Tisztelt ház! Budapest székesfőváros abban az emlékiratban, amelyet a ház elé terjesztett, felhívta a ház figyelmét azokra a bajokra, amelyek a községi adóztatás terén fennforognak. Azt mondja (olvassa): „A kormánynak és a képviselőháznak a figyelmét arra kívánjuk irányítani, hogy az államháztartás pénzügyi egyensúlyának rendezése mellett ugyancsak a közgazdasági konszolidáció másik követelménye az, hogy a városok háztartása, amely a háború következtében megrendült, szintén rendeztessék. Kétségtelen, — mondja Budapest főváros községe — hogy az országos adókérdésekkel kapcsolatban a város háztartásának és adózási rendszerének kérdését is szabályozni kell". Ez föltétlenül így van és éppen azért, bár az idő nem alkalmas arra, hogy egy ilyen organikus reform minél rövidebb idő alatt megvalósíttassák, abban a meggyőződésben vagyok, hogy a törvényhozás nem zárkózhatik el e kívánalmak elől, nem zárkózhatik el az elől, hogy ezeket a kívánalmakat olyan alakban és olyan irányban teljesítse, amely irányban és alakban ezek ma a háborús időkben honorálhatók, hogy t. i. egy jobb jövőnek előkészítésére adja meg most az utasítást, a községi háztartások szempontjából jobb jövőnek előkészítésére, amely mindazokat a mizériákat, amelyek a községi háztartás terén uralkodnak, megszüntetni hivatva van. Azonban, t. ház, nem szeretnék egyoldalú lenni. Fájdalom, az a meggyőződésem, és a városok háztartásának tanulmányozásából tapasztalati adatokkal támogatott meggyőződésem, hogy igen sok esetben maguk a városok is hibások azoknak az állapotoknak előidézésében, amelyek ma a maguk pénzügyi nyomasztó súlyával a városokra nehezednek, mert különösen a községi beruházások terén, ha azt kérdezzük, hogy van-e a városokban rendszer, akkor azt felelhetjük, hogy a rendszer a teljes rendszertelenségben van. Egy megállapított programm, amelynek alapján egyes városok a szükségesebbet és jövedelmezőbbet előre téve és a kevésbbé szükségeset hátratolva, amazt megvalósítani igyekeznének, a kevésbbé jövedelmező, a fényűzési, vagy kényelmi célokat szolgáló intézmények megvalósítását pedig háttérbe szorítanák, ilyen egészséges községi programmot, fájdalom, nem találtam a magyarországi városok életében. És e tekintetben ismét azt mondom, hogy a törvényhozást is terheli mulasztás, mert azokra a fontos feladatokra tekintettel, amelyek városainkra várnak, a törvényhozásnak ebben a tekintetben régen kellett volna intézkedéseket foganatosítani, hogy a városok ne álljanak egész tanácstalanul, ötletszerűen, minden tervszerűség nélkül, hanem az igazi városfejlesztési politika mesgyéjén haladva érjék el a magyarországi városok a felvirágozás magas fokát. T. ház! Akárhány város van, ahol a város vezető embere Schiller Don Carlosával azt mondja, hogy „noch nichts für die Unsterblichkeit getan", és csinál egy nagy alkotást, amelynek tulajdonképen a város szempontjából nincs semmi értéke, de amely legalább mutatja, hogy alkotó tehetség, amelyre még a késő nemzedékek is büszkén fognak nézni. Sőt akárhányszor talán nem is a vezető az oka, de a városban felmerült egy tetszetős idea, és a közönség oly nagy szeretettel csügg ennek az ideának a megvalósításán, hogy tekintet nélkül arra, vájjon célszerü-e, hasznos-e, a város jövő fejlődésének érdekében áll-e, annak mielőbbi megvalósítását sürgetik és kikényszerítik. Ily körülmények közt a törvényhozásra és magára a belügyi kormányra várakozik a nagy faladat, hogy a városoknak e téren segítségére siessen és ne engedje, hogy mig egy-