Pápai Hírlap – XII. évfolyam – 1915.

1915-06-26 / 26. szám

PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Liget-utca 6. Előfizetési árak; Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos főszerkesztő: KŐKÖ8 ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Serajevo—Lemberg. Történelmünk két, naggyá lett városa. A jelen világháború tette azzá. Amaz megindította a szörnyű véráradatot egy fejedelmi pár meggyilkolásával, emez az orgyilkosok föpátronusára, fölbujtogatójára mért végzetes csapást. Hétfőn lesz egy esztendeje, hogy trónörökösünk és neje életét gaz szerb kezek Serajevo utcáin kioltották. Váratlanul, megdöbbentően ért bennünket a szörnyű eset. Éretlen, tacskó legénykék hajtották végre. Fanatizált aggyal a nagy szerb álom megvalósításának talaját akarták e királyi vérrel megpuhítani. A vér elömlött a földön, az álom álom maradt s csak egy rémséges súlyos átok az, amit e balkán népnek s hozzá méltó felbujtójának szerzett az ártatlanul kiontott fejedelmi vér. Az átok már útra kélt. Egy éve hallatja remegtető szavát az ágyúk bömbölésében, a puskák ropogásában, a haldoklók és sebesültek jajkiáltásaiban, az árvák és özvegyek el-elcsukló zokogásaiban, az egész világ oly sok millióinak felsirásában: Ti tettétek ezt orgyilkosok nemzetsége és ti folbérlöi! Az átok már úton van. Egyenes, határozott irányú úton. De az átok most lángpallosát suhogtatja a gyilkosok bandája fölött. Tanú rá: Lemberg. Pokoli gúny és kacaj között és az elbizakodottság szertelenségével támadott ránk több milliós hadával az orosz. Csak arra a bizonyos orgyilkosságra várt, hogy végre ellenünk jöhessen. Északról ő volt a zúgó fergeteg, amely mindenünket elpusztítással fenyegette, délről cinkostársa rohant reánk uszított véreb módjára. E vérebet csakhamar visszavertük odújába, a másik veszedelem egyideig előretört határaink között, majd végre is beleütközött a Kárpátok ércfalaiba, ott megállt, mert meg kellett állnia; őrülten lódította kimeríthetetlennek vélt erejét a mi szent határainknak, mindhiába, — elgyengült a küzködésben, ellankadt, majd vissza kellett fordulnia és menekülnie oda, ahonnan kirontott, a maga országába. Ámde visszavonulása útjának minden rögét vérével áztatta, millió harcosát elhullatta s éppen ott, ahol legérzékenyebb rá nézve a csapás, Lembergnél érte utol öt a nemezis kérlelhetetlen vesszeje. A nagy tragédia már csaknem egy éve tart. Mi, akik itthon aggódva nézzük a véres színjáték változó jeleneteit, örömmel és bizó reménykedéssel látjuk, hogy az igazság fog győzni ebben a valóban világdrámában is, és Serajevo nem marad boszulatlanul, lesz annak még több Lembergje is. Gy. Ünnepi beszéd a vak és rokkant katonák segélyezésére rendezett hangversenyen elmondotta : Dr. Antal Géza orsz. képv. Néhány óv múlva lesz négy évtizede annak, hogy a legyőzött Franciaország az 5 milliárdnyi hadisarc utolsó részletének lefizetése után, a párisi világkiállítást rendezte, egyikét a legnagyobb szabású világkiállításoknak. A francia nép meg akarta mutatni, hogy sem a háború, sem az akkor óriási hadisarc nem törték mog, energiája még mindig képes nagyot létrehozni s ipara és művészete a világ bármely nemzetének iparával és művészetével fölveszi a versenyt. Akkor még nem volt az a gyűlöletig fokozódó ellenszenv, főleg kulturális téren tapasztalható, melynek ma, fájdalom, a francia tudományos testületek kezdeményezésére oly visszataszító jeleit látjuk. Az 1878 iki párisi világkiállításon a világ minden nemzete részt vett, hogy magára vonja a figyelmet a technika és a művészet terén produkált, mesésnél mesésebb alkotásokkal. A világkiállításnak csodái között, maguknak a francia lapoknak egybehangzó nyilatkozata szerint a legnagyobb csoda egy magyar festőművész festménye, Munkácsi Mihály 8Milton*-ja volt. Lánglelkü festőművészünk, az angol irodalom ós minden népek irodalmának ezt a nagy alakját, ki férfikora teljében vesztette el szeme világát, mesteri felfogással ábrázolja családi körében. Az egyszerű szoba közepén álló asztal bal oldalán ül Milton: gondolkodó homlokára szemmel láthatólag kiül a mély gondolkodás munkája; vele szemben figyelő arccal ül legkisebb leánya Éva, tollal kezében várva, hogy mint mondja apja tollba halhatatlan remekművének, az „Elveszett paradicsominak egyes sorait. A háttérben a másik két nővér ugyancsak figyelő arccal fordul az apa felé s várja annak ajkairól a halhatatlan és halhatatlanná tevő igéket. Végtelen tragikum és végtelen megnyugvás jut kifejezésre a festményben. Tragikum, mert az egyéni szabadság egyik legnagyobb alakját s harcosát, a gondolkodók ós költők egyik óriását megvakultai], előrehajtott fejjel karszékében ülve látjuk, képtelenül arra, hogy lelkének gondolatait maga vesse papirra. És végtelen megnyugvás, mert érezzük, látjuk, hogy a vakság sem akadály abban, hogy egy hatalmas szellem a maga leghatalmasabb megnyilatkozásait ne közölje embertársaival s ne nyújthassa az örök szép forrását azoknak, akik ahhoz zarándokolni akarnak. Ki tudja, ha testi szemeinek épsége megmarad, látta volna-e Milton oly élénken azokat a dolgokat, melyek földi szemeink elől el vannak rejtve, a rossznak évezredes küzdelmét a jóval s a jónak diadalát a rossz fölött? Ki tudja, hogy Milton, ha figyelmét apró föidi dolgok elvonhatták volna a nagy gondolattól, képes lett volna-e arra, hogy remekművét megalkossa? Ám e vigasztaló gondolat csak részben enyhíti azt a tragikumot, melyet a vak ember sorsa kelt bennünk s melynek maga Milton oly megdöbbentően megragadó kifejezést adott, mikor nagy époszában a fényt aposztrofálja, sorokban, melyekben a világtalan egész sóvárgása bennlüktet, melyekben ott ég a vágy, hogy a fényt s mindazt, ami abban s azáltal látható,-újra, ha csak egy percre is sikerülne megvakult szemeivel felfogni. Alig tudjuk megórzékíteni magunk előtt azt a rettenetes veszteséget, melyet a szem világának elvesztése okoz. Hiszen legbensőbb énünk, lelkünk alig találja meg többé a módot, hogy kifejezésre juttassa azt, ami ott belül forrong, ha a lélek tükre: a szem örökre elhomályosodott. Mert a szem az, mely érzelmünket a legközvetlenebbül juttatja kifejezésre; csak gondoljuk el a kisded szemében megcsillámló örömet, ha édes anyját látja és kezeivel felé repdes, míg kicsi szivének egész boldogsága megjelenik szemeiben. Gondoljuk el, micsoda öröm s megelégedés sugárzik a játéktól kipirult gyermek szemeiből. Gondoljuk el, micsoda mély értelmű tekintet az, mely a felnőtt ifjú, vagy hajadon szemeiből, ha egymás pillantásával találkoznak, a világ minden villámánál gyorsabban átrepül. Gondoljuk el a nő önzetlen jóságtól sugárzó tekintetét, mikor kisdedét karjára emeli s gondoljuk el a férfi büszke nézését, ha a világ harcában rendületlenül megáll. És gondoljuk el az agg jóságos tekintetét, mellyel egy élet minden küzdelmén keresztül menve, az esti alkony csöndes nyugalmával tekint azokra, akik arra a küzdelemre még most indulnak ki. Ami azokban a tekintetekben kifejezésre jut, azt nyelvünkkel ily mértékben soha kifejezésre juttatni nem tudjuk, mert hisz érzelemvilágunknak szavakkal való kifejezése mindig fogyatékos és töredékes s csak tekintetünk utján tudjuk benső érzelmünket megértetni azzal, kinek lelke annak felfogására képes. A háború számos áldozatai között bizonyára a vak katonák a legszánalomra méltóbbak, amivel koránt sem akarjuk azt mondani, hogy a rokkantak, vagy általában azok, akik a háborúból súlyos sebbel, vagy betegséggel terhelten térnek haza, nem igényelhetik szintén a legnagyobb mórtékben részvétünket. Hisz az ember csak érzékeinek s tagjainak teljes birtokában tudja kifejteni azt a tevékenységet, melyre lelke ösztönzi s elképzelhetjük azt a kint, melyet éreznek azok, akik előbbi munkakörüket a háborúban szenvedett sérülés, vagy betegség következtében nem tudják többé betölteni. Ha az ember naponként s a nap minden órájában kénytelen érezni, hogy többé nem az, aki volt: — ez az érzés a szivnek és léleknek állandó keresztre feszítése s a legnagyobb gyötrelem, ami az ember lelkét eltöltheti. Éppen ezért kötelessége a társadalomnak gondoskodni arról, hogy azok, kik életük, testi épségük veszélyeztetésével az itthonmaradottak javáért szálltak sikra, munkakört találjanak, mely ha nem pótolja is egészen azt a foglalkozási kört, amelyből elszakadtak, legalább feledtesse részben, hogy maguk-választotta emberi feladatuk teljesítésében gátolva vannak. Elodázhatatlan erkölcsi kötelessége ez a társadalomnak, hisz ezzel csak részben rój ja le háláját azok iránt, akik mindenüket hajlandók voltak áldozatul hozni. S bizonyos megnyugtató érzés az, ha látjuk, hogy a társadalom ezt a kötelességet ma majdnem mindenütt elismeri, mert hisz a sebesültek és rokkantak iránt érzett rokonszenvnek annyi felemelő jelével találkozunk, hogy azt csakugyan általánosnak vehetjük. A háború a sok iszonyatosság mellett, az emberi lélek eldurvulásának annyi jele mellett, nemesítő hatással is van. A rokonérzést a szenvedők iránt, a kötelesség tudatát azok iránt, akik éppen miérettünk szenvednek, soha nem gondolt mértékben ébresztette fel az emberi lélekben. Midőn azt gondoltuk, hogy már-már elveszünk az ón imádásában, az önzésben, vesszük észre, hogy vannak lelkünknek nemesebb lendületei is, melyeket éppen a háború eseményei szabadítottak fel eddigi lekötöttségükből. Érezzük, hogy az ón a maga önös érdekeivel háttérbe szorul nagy eszmék és nagy