Pápai Hírlap – XI. évfolyam – 1914.
1914-12-26 / 52. szám
legfeljebb az első disznótórig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány csaknem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, akik közös kasszára játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arcán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet irni. Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, — a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket — bizonyosan jóizü fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebot, mint kártyázott — bánatában, és este szerelmes levelet irt túláradó boldogságában. Odahaza — a Nyírben — a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, amelyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, amelyeket nagyritkán kapott és ha küldöncöt kellett volna fizetni a levélért, Matskási Miklós bizonyosan nem fogadja el a levelet. Hátha nagyon fontos az és sürgős válaszadás elöl nem térhetne ki. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a lúdtollat, amig az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába ecetet kevert és a falról vette a porzót leveléhez. Bezzeg Füreden már az acéltól! járta és finom levélpapiros, amelyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, aki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a borítékon kék folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az Esterházyból a cigányok muzsikája, — a ^prircás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a cimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, amig az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképü nagybőgős húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól őszig egy fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, — Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszinü papirost, ajkához érintette a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a pecsétgyűrűt megfordította ujján. Mindenki irt már szerelmes levelet. Az irók és a költők összes munkálataiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint amennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor támadnak a levélíró szivében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetös házai feltünedeznek a völgyben és a gráci Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velencében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milánó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinosok sírboltjában, ahol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket, husz éves volt és az anyjától kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket . . . Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely boldogan szeli a hajnali tengert és leveleiben gyakran hasonlította őt a zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét és bizonyos, hogy azok a nők, akik sok szerelmes levelet különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele : aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, vagy havasi kürthang voltak-e életükben ? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek bocinak, amig megfakult az irás a szerelmes levélen! Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyírségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és december dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg Kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele legvégén. Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és megcímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leirni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től! Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megirt sorokat másnap. A hajnal még álmadozva lelte : a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint más gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és futásnak ered. A leirt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, amig elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, amelyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, amely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabíró úrral, aki nap-nap után aludt mögötte és olyiín alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vájjon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán aludna, — mialatt jobblábával titokban lefelé nyomta balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay úr mindig cukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot sziv és váratlanul akkorát tüsszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer csak mégis szétrobban ez az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibic, — pedig már megtiltották neki a tubákolást a hazard-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, amely tönkreteszi a legjobb kártyajárást. Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba, — a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós tizoldalas leveleket irt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, ahol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grác között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velencei úrnő képe sajog a szivében és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyta a tájat, ahol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlúd, amely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, amelybe női nevet lehet irni. — Holnapra megrendelem a kocsit! — mondta Fruzsina egy este, amig meghatottan, szomorkásán függesztette a szemét a búskomoly Matskási arcába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószivü nők módjára, megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után. — Tehát, holnap — mondta Matskási. Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyírben kerti bort isznak a kalács mellé. A levelet is lepecsételte, mint á többit. Azután elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat, egyiket-másikat fel is nyitotta és boszankodva csóválta a fejét például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni. Nagy cserépkályha állott a Sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben ós az Esterházy féltetője leégett. Fruzsinka ós a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan. Magyarfalóból magyarbarát. Gróf Sternberg Adalbert az osztrák politikai életnek és az osztrák parlamentnek egyik ismert alakja, akit mi inkább hírhedtnek, mint híresnek mondottunk feltűnést keltő beszédei miatt, melyek mindig tajtékzó gyűlölettel fordultak a magyarok ellen. A háborúnak sokféle hatása között mint nagyon érdekes tünetet kell feljegyeznünk azt, miként változott meg a hires nagyosztrák politikusnak felfogása a magyarokról. Gróf Sternberg Adalbert ugyanis mint tartalékos ulánus tiszt annál a dandárnál szolgál parancsőrtiszti minőségben, amelyhez a mi vitéz kanizsai 20-as népfelkelőezredünk is tartozik s itt bő alkalma volt a magyarok harci erényeit, vitézségét csudálni. Lapunknak egy az orosz harctéren küzdő barátja érdekesen irja le azt a változást, mint lett a magyarfaló politikusból lelkes magyarbarát s ennek bizonyítékául beküldötte gróf Sternbergnek két költeményét, melyek mindegyike a magyar vitézségnek, a honvédek dicsőségének őszinte apotheozisa. Az egyik a pilicai győzelemről szól, melynek főtényezője volt Die Schaar der Honvéd's . . . Von denen jeder Einzelne ein Held. A másik verset egy költő munkatársunk szép és hű fordításában közöljük, mint érdekes dokumentumát annak, miként omlott le minden válaszfal, mely a kettős monarchia népeit egymástól elválasztotta s mennyire egy érzelem : a haza szeretete lett úrrá azok felett is, kik a békében ellentétes gondolkodásúak voltak . íme a költemény: Az elesett honvéd. — Gróf Sternberg Adalbert. — Rohamra száll a hősi hadsereg. Ezernyi fegyver ont halált sorukba. A bátrak szivét sejtés üli meg: Sohsem térnek tán vissza otthonukba. Körül a harc zúg, villámlik, recseg. A por, a hó csak szállong csendesen. Belül halkai minden szív így rebeg: Segíts meg most, hatalmas Istenem! Bár dörg az ágyú s száz fegyver ropog, Vadul rohannak a sötét erdőre. Egymás után ledőlnék a sorok Saját vérükbe a havas mezőre. Hurráh! a megvert ellenség nyomába, Az erdőbe vigan özönlenek. Csak egy honvéd, akit nem bír a lába, Rogy im a földre, mely havas, hideg. Leül az első fenyőszál tövén. Fejét kezére hajtja összetörve. Nagy mély álomban úgy találtam éri, Kedves hónáról álmodott örökre. 1914 december 5. SÁNDÍIi? temetkezési vállalata, uu OAiMI UR Pápa > fő-utca (megyeház mellottV Mk>| /rt . ajánlja kitűnő _ ZONGORÁIT. Kivánatra jutányos áron kölosönőz, javít és hangol zongorát, pianinót. Pápa, Főfér.
