Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-07-26 / 30. szám

E levélre, mely mindenesetre örvendetes jele annak, hogy a postaigazgatóság minden, a közönség köréböl eredő panaszt figyelmére méltat, következő megjegyzéseink vannak: A mi múltkori felszólalásunk ezúttal tulajdonképen a vusuthoz volt adresszálva, mely az elég távolfekvö várostól a telefon hiányában szinte el van zárva. Az állomásnak magának kellene telefonjának lenni, hogy a közönség sürgős és fontos dolgokban beszélhessen vele s viszont a vasútról is lehessen a várossal érintkezni. A postaigazgatóság levelének utolsó pontjában megemlíti, hogy a vasúton postahivatal nincs. Hát bizony elég baj, hogy nincs. Mikor az új vasúti állpmást építették, külön helyiségekről gondoskodtak postahivatal számára és biztos Ígéretet nyertünk, hogy ott posta lesz. Az új állomás három éve áll, azonban a helyiségekbe postahivatal mai napig sem költözött bele. Pedig ekkora városban, mint Pápa — főkép, ha állomási épülete oly messze van a Belvárostól — feltétlenül szükség van — amint azt már régebben többször is megírtuk — még egy postahivatalra. Arról nem is szólva, hogy a vasúton utazó, valamint a teherárukat szállító közönség igénybe venné a postát, egy újonnan létesült elég népes városrész igényei elégíttetnének vele, mely ma egy egyszerű ajánlott levelet vagy postautalványt a félórányira levő föpostáig kénytelen beküldeni. Ebből az alkalomból tehát újból kérjük a postaigazgatóságot, adja tettekben nyilvánuló jelét a város iránti jóindulatának s valósítsa meg a pályaudvari postahivatalt, amelyben legyen telefonállomás is, hogy a közönség a várossal érintkezhessék, vagy hogy ott interurbán összeköttetést vehesesn igénybe. Természetesen e postahivatal azért nem mentené fel a vasutat az alól a kötelezettség alól, hogy saját állomási hivatala érdekében s a nagyközönség kényelmére is be ne vezettesse hivatalába a telefont arra a gyakran előforduló esetre, ha akár a közönség, akár bármely hatóság, főképpen a rendőrség vele hivatalos ügyben érintkezni akar. Trafik és honi ipar. Alig álmodhatta valaha Nicot János, hogy a dohányfüst az államnak hatalmas pénzforrásává lehet. Megfizeti biz a maga napi adóját még a legszegényebb koldus is, ha dohányzik. A rogyásig megrakott asztalnak Ínycsiklandó, legválogatottabb csemegéi is csak akkcr nyújtanak tökéletes élvezetet az Ínyencnek, ha finom illatú dohányfüstben fürödhet a torka, szája a lakoma után. Ezt az élvezetet pedig drágán kell megfizetni. Az állam gondoskodik róla, hogy legyen bőven alkalmunk elfüstölgetni a milliókat; uton útfélen vannak trafikok. Dohánytőzsde-engedélyhez jutni azonban nem könnyű dolog, csak különösen protegáltak, érdemesek juthatnak m. kir. dohánytőzsde engedélyhez. Ez rendén van. Ámde, ha „magyar királyiak", kell, hogy a magyar közgazdaságnak hivatalos pionérjei is legyenek. Azonban végigböngészve a m. kir. trafikok kirakatait, megannyian valóságos apró külföldi árubazárok. Van itt képes levelezőlap, levélpapír, iró- és rajzpapir, iskolaszer, irón, festék, tinta, irótoll, körző, minden elképzelhető dohányeszköz, cigarettapapiros, gyújtó, bőráru, játék- és díszműáru, herbárium, kalendárium és ördöngös fitty-firitty. De mind-mind, ami szemnek-szájnak is jó, úgyszólván kivétel nélkül külföldi. Amennyi hasznot hoznak az állampénztárnak, kétannyi értékű kárt tesznek a hazai iparnak ezek a m. kir. trafikok. Mennyivel különbek az osztrák k. u. k. Tabaktrafikok. Ezekben egy gombostünyi külföldi árucikk sincsen, pláne magyar. Ez rendjén is van osztrák szempontból. Ha a magyarországi tőzsdéknek számát tekintjük, úgy van Budapesten 1512, a vidéken legalább tizannyi. Ezek évenkintóriási jövedelmet biztosítanak a külföldi iparnak. Igaz, hogy a trafiktulajdonosok nagy része nem is tudja mi fán terem a honi áru, ők csak a náluk megjelenő osztrák vigéctől rendelnek, nem törődnek a haza érdekével egyáltalában. Ha átlagos számítással a trafikokban forgalmazott ipari áruknak évi értékét csak 1000 koronára tesszük és az összes országos forgalmat hozzávetőleg megállapítjuk, jó néhány millió koronára rug az az összeg, amely a honi ipar megkárosodásával a külföldi iparnak jut évenként. Aki a hazai iparnak pártolása céljából honi árut keres, az a m. kir. trafikokban bizony nem akad másra, igen kevés kivétellel, mint külföldi árura. A Máv. néhány állomásán erre a célra épített külön csarnokokban árusítanak honi árukat. Miért ne lehetne a dohánytőzsdéket arra kényszeríteni, hogy kizárólag hazai árucikkeket tartsanak raktáron ? Ha lehetséges j-valamelyik proskribált újságnak a tőzsdében való elárusítását egy kis „figyelmeztetés" utján megakadályozni, menynyivel üdvösebb lenne hasonló figyelmaztetéssel a tőz^detulajdonosoknak emlékezetébe vésni azt a tényt, hogy nem Ausztriától kapják a trafikjogot, hanem a magyar államtól; tehát joggal megkövetelhetjük, hogy magyar áruktól hemzsegjen a tőzsde. Itt nem árt és igen jogosult a nyomás, mert nem lehet elképzelni, miszerint a magyar pénzügyminiszter máskép rendelkezzék a honi ipar érdekében, mint a magyar kereskedelemügyi. Tessék ezeket a jó trafikos urakat körrendeletileg felhívni arra, hogy záros határidőn túl mást, mint honi árut no tartsanak üzleteikben. Ha mégis, no hát akkor lássuk a fináncot . . . majd hamar elvész az engedély. Nem járna nehézségekkel ennek a vásárlási kényszernek keresztülvitele, mert elég volna miheztartás céljából a hivatalos „Beszerzési források" egy példányát, avagy a honi resszortáru gyártóknak jegyzékét megküldeni a trafikosoknak és kötelezni őket arra, hogy a hazai ipari termékeket tartsák kizárólag raktáron és a jegyzékben felsorolt hazai gyárosoktól szerezzék be szükségleteiket. Ausztriában a közhangulat követeli az osztrák áruknak favorizálását, próbáljon meg valaki Bécsnek valamelyik trafikjában magyar árut bevezetni. Megkapná a választ: nem kocságot tettem. Tudja, az ember olyan hamar beugrik- egy Ígéretbe. Mágen fanyar arcot vágott. — Ebben a tekintetben — mondta — nekem igen szomorú tapasztalatom van. A minap egy hölgynek automobilt Ígértem és tudja mit mondott? Azt mondta: „Tessék kiguberálni!" Hát maga mit ígért ? — Azt Ígértem, hogy ma délelőtt féltizenkettőkor megszöktetem. — A Főbusznét ? — Azt. — Maga szerencsés kopé. — Csak maradjunk a kopónál, hehe! — Valószínűleg egy kis aprópénz kell az útra? — Nem — mondotta az ügyvéd —, én nem szöktethetem meg ő nagyságát. — Miért? — Mert éppen féltizenkettőkor tárgyalásom van, nagy kártérítési pör, érdekes jogeset . . . turpis causa. — No hallja, helyettesíttesse magát. — Épp azért jöttem ide. — Én hozzám ? Hisz én nem vagyok ügyvéd, hogy helyettesítsem ? — Nem a biróságnál, hanem a Főbusznénál. Mágen izgatottan ugrott fel. — Mit? Hogy én szöktessem meg maga helyett? Az ügyvéd csitította : — Nem barátom, tudom, hogy ennyit nincs jogom kivánni. Mindössze arra akartam kérni, hogy menjen el hozzá a villába úgy tizenegy után és flörtöljön egy-két órát vele. Én akkor azt mondhatom neki holnap, hogy az ön jelenléte akadályozott meg az elszöktetésben. Érti ? — Értem, értem, de . . . mondja csak kérem . . . egész bizalmasan kérdem, kereshetek én valamit ennél az üzletnél? Hehe! Maga ért engem. Nos ? — Nincs kizárva . . . Hehe! Ön már. egyszer tett neki tisztességtelen ajánlatot, vén kéjenc. Mi? — Soha! — Tőle tudom. — Az más. Tizenegykor Mágen ott volt a Hermina-uti villában. Főbuszné kedvesen fogadta : — Milyen kár, hogy mindjárt el kell mennem, igazán sajnálom. kiváló bór- és lithiumos gyógyforrás vese- és hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbetegségnél, vorltenynéi, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitüno hatású. Természetes vasmentss savanyúvíz. SCHULTES ÁGOST J — El.. Férjemnek megígértem, hogy vele ebédelek és tudja — mondotta pajkos mosollyal — a férjnek semmit sem szoktunk megtagadni. Erre Mágen Zoltán habozás nélkül követte el a. leghitványabb perfidiát. Igy szólott: — És ha kedves férje azt kivánná, hogy ma féltizenkettőkor ne szökjön meg Láma Adolf dr. úrral, azt is megtenné ? A kis szőke asszony megtántorodott, de nagy energiával leküzdött egy ájulási rohamot. — Ki beszélt erről önnek? — kérdezte szikrázó szemmel. — Az ön drágalátos udvarlója a Láma úr, azt is hozzá tette, hogy eszébe sincs eljönni. Főbuszné a legyezővel csapkodta az asztalt. — Nem jön el? Azt jól teszi, mert úgy kipofoznám . . . — Ugyan kérem, érdemes azért mérgelődni. És Mágen neki állt kizsákmányolni a helyzetet, vagy mint Pesten mondják: főzni a szép asszonyt. Több mint két óra hosszáig tartott az elkeseredett küzdelem, miközben Mágen füt-fát, eget, csillagot, közben kócsagos plörőzt és gyémánt ékszert igért. Nem eredmény nélkül, a szép asszony felemelte fátyolos szemét és nem minden undor nélkült ezt mondta: — Elég, nem bánom, szöktessen meg Ön ! — Megszöktessem? — Igen, miután úgyis minden be van pakkolva. — Mágen úr erősen szűkölt. — Bocsásson meg, hogy ebben a tekintetben nem állhatok rendelkezésére, de fájdalom, a ponyvagyár egy napig sem nélkülözheti tevékenységemet.