Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-06-28 / 26. szám

közt is van a város, azt a rossz gazdálkodást nem szabad követni, hogy később másfélszeres összegért vegyük meg azt, amihez ma megfelelő árért juthatunk. Vegyük meg és biztosítsuk a város számára a Gráf-féle házat, de egyelőre tartsuk fenn mint üzletházat, így nem veszítünk, de rajtunk nem is nyerészkedhetnek. Csoknyay Károly. Az iskola és az élet. A most lezáruló iskolai év végén önkénytelenül is, szinte alkalomszerüleg, eszünkbe jut az a közszájon forgó panasz, mely szerint iskoláink nem nevelnek az életnek, köztük és az élet között nagy ür van. Ez a kemény vád terhével leginkább a középiskolákra nehezedik, s ezek közül is főképpen a gimnáziumokra, minthogy a többi oktatási intézetek, úgy az alsó, valamint a felső, sőt a középfokon is, hol több, hol kevesebb, szemmel látható és kézzel fogható, sőt hatásosan érezhető összefüggést mutatnak a mindennapi élettel. Szakiskoláink pedig már céljoknál fogva is mindannyian egy-egy életszükségletre vannak, valamely életpályára vannak berendezve. Csak az a gimnázium! Gak abban nem bir és nem akar a hétköznapias fölfogás oly kapcsot találni, amely e nagymultú iskolafajunk küszöbétől elnyúl összekötőleg a sürgő-forgó élet ösvényéig. Pedig, ha a biráló szem nem a hétköznapiság szemüvegén és bizonyos mértékben bemagolt frázisok hatása alatt nézné gimnáziumaink működését és az életben elért eredményeit, kétségtelenül megtalálná ama számos tünetet, amelyek egytől egyig igazolják, hogy a magyar oktatásügy sok ideig még nem élhet meg, nem teljesítheti' magasztos feladatát a gimnáziumok nélkül. Ha a gimnázium annyira a múzeumba való iskolafaj lenne, kis és nagy városaink szinte tülekedve egymással nem kényszerítenék kormányainkat, hogy ezt az ósdi intézetet az ő falai közé is vigye be. Hisz az újabb időben oly rohamosan szaporította az állam a különböző jellegű gimnáziumokat, hogy a szaporítás e mértéke ellen, de csak a mértéke ellen, szólalt fel jogosan és okosan tanügyi sajtónk. Ezt pedig e sajtónknak annál is inkább meg kellett tenie, mert minden, még a legreálisabb iskolafajnak is oly rohamos és néha ötletszerű szaporítása nem jár annyi haszonnal, mint amennyit beléje fektetett és amennyit a befektett anyagi és szellemi tőkétől elvárnánk. Est modus in rebus ; tartja a latin. Midenben mértéket! — ez áll a magyar iskolák számának növelésére is. Nem ritka azon ellenvetés sem, mely szerint az a mai gimnázium-hajszolásnak az oka, mivel majdnem minden pályára egyedül ez az iskola képesít és jogosít, a többieknek nincs oly tág minősítésök. a gimnáziumoknak adott a törvény legtágabb képesítési jogot, az tény. Ámde ebből nem az következik, hogy ez az iskola tart fönn legkevesebb összeköttetést az élettel, hanem legalább is annak a véleménynek igazára mutat, amelynél fogva eleddig ' a gimnáziumon kivül egy iskolánk sem nyújtja az általános műveltségnek azt a mértékét, amelyre szüksége van a felsőbb iskolába járóknak, másrészt amelyek kielégítik a legtöbb szakiskola felvételi követeléseit. És ha ez így van — amint így is van —, akkor mi cimen tagadjuk meg a gimnáziumtól az életre való nevelés munkáját? Hát a felsőbb iskolákra legtöbb általános műveltségi ismeretet adni és egyszersmind igen sok szakiskolára is képesítést nyújtani nem az életre való oktatónevelés ? Ezen ténykörülményt nem is igen sokan tagadják, de bűnül rójják fel a gimnáziumoknak a két klasszikus nyelv: a latin és a görög nagymérvű tanítását. Élőnyelveket a holt helyett ! — ez most a .jelszó. Ha egész műveltségünk fejlődése és jeien állapota megengedné e modern motto teljesítését, akkor bizony kulturánk elleni vétek volna e két tantárgy további megtartása középiskolai oktatásunk tantervében. Ámde még eddig a határig nem jutottunk el. S amig ide el nem érünk, könnyelmű kockára tevése lenne kulturális érdekeinknek a két klasszikus nyelv kihagyása iskolai studinmaink köréből. A két, manapság szinte üldözött holt nyelv tanítása még mindig eleven kapcsolatban áll szellemi életünkkel. Ennélfogva ez a két tárgy is életre tanít és nevel. Nem az iskolák tantárgyaiban van a hiba, ha az életre oly szemmel láthatólag nem nevelnek, hanem egyrészt az egész társadalmunk gyökerét rágó kötelességérzethiányon, amely minden védekezés ellenére az iskola falai közé is, növendékeink érzületvilágára is behatol, másrészt azokban a fensőbb intézményekben, amelyek meggátolják, hogy az iskola öntudatos kötelességérzetre nevelje a tanulóit. Ott, ahol 100, 80, 60 ifjúval kell az oktatónak egy osztályban foglalkoznia, lehet-e eredményesen tanítani és kötelességre szoktatni ? Vagy olyan társadalomban, ahol az iskolától nem annyira tudást, mint inkább kenyeretazokról a karácsonyi ajándékokról beszélt, amelyeket ő kapott. Ez azért volt aktuális, mert a karácsony éppen a küszöbön volt. Gertrúd asszszonyt szinte megdöbbentette, hogy a nevelőnő milyen nagy értékű karácsonyi ajándékokat kapott : gyönyörű ruhaszövet, aranyóra, gyémánt gyűrű, karperec a végtelenségig. És finom módon egy-egy ötven márkás bankjegyet is becsuztattak az ékszerdobozba. Ennek a leánynak tőkepénzesnek kellett lenni, ha csak egy kissé takarékos volt. Gertrúd asszony egy kissé elgondolkozott, hogy megmondja neki a véleményét erre a célzatos dicsekvésre: — Ezek igen szép és értékes ajándékok, amelyeket ön kapott. Ámde, kedves kisasszony, arra ne is gondoljon, hogy mi ilyen dolgokat adunk. Arra nekünk nincs pénzünk. — Ah Istenem! — kiáltott Emma tágra nyitott szemmel és lemondó kézmozdulattal. Csak nem hiszi nagyságos asszonyom, hogy én ilyesmire gondoltam. Mit törődök én vele, hogy az ajándék drága-e vagy olcsó-e? Én mindenért hálás vagyok, bármily kevés is. Gertrúd asszonyt e kijelentés egy kissé ! megnyugtatta. A leányt ő nem kényeztette el | túlságosan dacára a hencegésének, de azért az ajándék, amit neki szánt, mégis túlhaladta a tételt, amelyet a karácsonyi költségvetésben férjével együtt megállapított. Nem akart ugyanis nagyon háttérben maradni a többi családok mellett. Mégis nyugtalan-volt kissé, amikor ajándékait karácsony estélyén a nevelőnőnek átadta volt. Kérdés, hogy tetszeni fog-e ennek az elkényeztetett leánynak. Utóbb aztán Emmán, amikor mindent alaposan megnézett, mégis megelégedés látszott és az örömtől sugárzó arccal köszönte meg. Gertrúd asszony most bánkódott egy kissé magában, hogy miért gyanúsította meg titokban egy kissé méltatlanul. Ez a leány igazán hálás és hűséges. Most már kissé rokonszenvesebb magatartást tanúsított iránta és nem boszantotta annyira, ha a kisasszony minden lében kanál volt. Karácsony után Heydennékat meghivták egy nagy ünnepi mulatságra, ahová a nevelőnőt első szándéka szerint nem akarta magával vinni. Egy óriási és előkelő lakoma volt, szakáccsal, libériás inasokkal, francia étlappal, drága italokj kai, a végtelenségig. Egy olyan társaság, amelyI ben a résztvevőnek egész este egy helyen kell juttató bizonyítványokat várnak és ahol az iskolák és azok tanerői iránti ellenszenv vagy rokonszenv is ebből a közönséges érdekből ered, — lehet kötelességérzetre vezetni és ezt azt érzést erősíteni az ifjúságban ? Már pedig az első életre való kincse az embernek: a kötelességérzete. Ennek birtokában, bármilyen pályára lépjen, bármi sors ösvényére jusson, megállja a helyét; nélküle pedigaz élete pályája bizonytalan, nehéz, bármenynyit tudjon is. Még, ha valaki a saját hajlamainak és ebből eredő vágyainak megfelelő pályára lép, a kötelességérzet erejének fogyatékosságát pótolja a hajlam hajtó ereje. Ámde a mi társadalmi berendezésünk mellett alig 15°/

0-a a tanult ifjaknak mehet a vágyainak és hajlamainak megfelelő pályákra. A többi 85°/

0 oda kerül, ahova a sors szeszélye dobja, ahol munkálkodásának és életre valóságának egyedüli fundamentuma az előző iskolákban szerzett kötelességérzete. Ismétlem; Ne az egyik vagy másik tantárgyban keressük iskoláink életrevalóságán ak hiányát, hanem azokban a körülményekben, amelyek útjában állnak a kötelességérzet iskolai növelésének. Ebben aztán nemcsak a gimnázium, de beteg minden iskolafajunk. Az iskolák kapui ismét bezárulnak két hóra. Egy évvel ismét tanultabbak lettek ifjaink leányaink. De vájjon mily fokban fejlődött leikökben kötelességérzetök — e fölött gondolkodjunk mindnyájan, akik hazánk igazi kultúráját szolgálni szeretik. Gy. Gy. A város csatornázása. Nem kevesebb, mint tizenhét esztendő múlt el azóta, hogy a város csatornázásának eme nagyfontosságú kérdése komoly formában felvetődött. Nem kevesebb, mint tizenhét esztendőnek kellett elmúlni, amig ez a kérdés ismét léphetett egyet a megvalósulás felé, de azért még mindig nem jutott el oda, ahol már régen lennie kellene : nagy szükséget képező közintézményeink sorába. Igaz, hogy máról-holnapra, amúgy ötletszerűen nem lehet, de nem is szabad az ilyen nagyjelentőségű, százezreket fölemésztő dolgot elintézni, de a lepergett tizenhét év éppen elég idő ahhoz, hogy a csatornázás kérdése most már mielőbb megoldassék és ezzel a város köztisztasági és közegészségügyét egy hatalmas lépéssel előbbre vigyük. Azzal a terjedelmes mérnöki javaslattal, melyet a városi főmérnök ebben az ügyben legközelebb a képviselőtestület szine elé terjeszt, ismét tettünk egy nagy lépést a kitűzött cél maradnia, mert a tolongás nem engedi meg a szabad mozgást. A házigazda pedig megelégedett arccal, minden egyes vendéghez, akivel találkozik, így szól: — Mégis csak jó és szép dolog egy ilyen nagy előkelő társasági Itt minden ember kielégítheti az Ízlését és fesztelenül mozoghat. Gertrúd asszony azonban még sem talált senkit, akit ismert volna, vagy akivel el tudott beszélgetni. Ö zárkózottan és egy kissé ide genszerüen ült ott és már küzködött az unalommal és az ásítással. Akkor aztán megismerkedett egy pompás hölggyel, akit még nem látott, de a nevét már több izben hallotta emlegetni. — Ha nem tévedek — szólt a hölgy —, akkor már hallottuk egymás nevét? — Mindenesetre! — szólt Heydenné. *— Igy több izben emlegette az én nevelőnőm, az Emma, aki önnél is szolgált. Ugy-e, így volt ? — Igen ! A kisasszonynak szerencséje volt, hogy ilyen jó háziasszonyhoz jutott, mint kegyed. A minap nálam volt és alig talált szavakat a kegyed magasztalására. — És önről is a legnagyobb lelkesedéssel beszél igen gyakran. Idáig minden jól ment. A hölgyek igen kedvesen beszélgettek és szeretetreméltó szavakat mondogattak egymásnak, amig végre aztán Gertrúd asszony meggondolatlan nyilatkozata más fordulatot nem adott a társalgásnak. — Ami a kisasszonnyal való bánásmód részleteit illeti, azok közt ő neki az tetszett a legjobban, ahogy — mint ő mondo tta — ön úgy bán vele, mint egy anya a leán yával. Sverdströmné erre a kijelentésére megütMMWMmí ' vese- és hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. Természetes vasmentes savanyúvíz. • Kopható dsván\jvizhereskedésekben QfHIII TF^ AfO^T Szinyelipóczi Salvatorforrás-vállals » és gyógyszertárakban. XHUL1M Budapest, V. Rudolf-rakpart s.