Pápai Hírlap – X. évfolyam – 1913.

1913-05-10 / 19. szám

— Az izr. ápolda holnap, vasárnap délelőtt 11 órakor tartja ez évi rendes közgyűlését. — Rendöraltiszti tanfolyam. A rendőrség fejlesztése tárgyában kiadott belügyminiszteri rendelet értelmében Budapesten minden évben rendőrségi altisztképző tanfolyamot tartanak, melyen a vidéki rendőrségek altisztjei nyernek megfelelő kiképeztetést. Az első ilyen tanfolyam e hó 8-án kezdődött a budapesti mosonyiutcai állam-rendőrségi laktanyában, melyre a belügyminiszter által városunkból Böröcz István rendőr-őrmester jelöltetett ki, aki a tanfolyamra már el is utazott. A tervezet szerint a tanfolyamon az elméleti oktatás május 8-tól junius 7-ig tart, mig a tanfolyam résztvevői a gyakorlati szolgálatba junius 7-től 28-ig, mint szemlélők fognak bevonatni. SZÉP ADELEID. — Wildenbruch után: Kőrös Endre. — Ottó császár a trónuson ül: vKi kívánja leányomat jegyesül? Nos, rajta, urak, versengni elő, A szép Adeleid, kié legyen ő ?" Feláll Nort grófja hatalmasan : „Tízezer hűbéres uralja szavam. A szép Adeleid gyermek vala még, Titkon szivem érte azóta ég, Idestova annak tiz éve lejár, Ifjú vala az, ki férfi ma már, De vitézségben ifjú kebelem, Add nékem a lányt, gondját viselem." Ragyogó trónján feláll a nagy úr: „Nort grófja! ki lenne különb fiamnál? Lelkem leányom, addsza kezed, Vilmos, Nort grófja legyen jegyesed." Leszegzi szemét a földre a lány: „Vilmos gróf nem kell nékem, atyám S ha férjet akarsz, olyat, ki szeret, Henrik lovag az, neki add kezemet." „Henrik, kinek nincs földje, neve? Honnan van e vágynak balga heve?" „Nincs néki bár neve, birtoka, Szebb férfit nem láttam soha, Nincs kincs,e ugyan, nincs semmije sem, S mégis dús ö, övé a szivem." Oly mélyre alá, mini síri fenék, A szép Adeleidot most levivék. Hókarjaira daróc borula, Mosolyogva szólt: „Ez a nászi ruha". Lábát s a kezét láncokba verék: „Nem is kell szebb menyasszonyi ék." Hova elzárták, nap nem jut oda, Az arca, miként nap, úgy ragyoga. Letellik egy év a börtön ölén, Ottó császár ott áll küszöbén: „Hogy érzi magát a dacos leány ?" „keserves a sorsom, drága atyám ?" „S kit akarsz szerelmes hitvesedül ?" „Henrik lovagot, csak öt egyedül." Még egy év tellik a börtön ölén, Ottó császár ott áll küszöbén: „Hogy vagy te, akit nem ér a sugár ? Hegyekre, mezőkre nem vágysz-e ki már?" „Nem vágyom a rétek, a bércek után, Már nem tudok én, álmodni csupán, Eljö álmomban szép lovagom, Csak őt szeretem, öt akarom." Ottó császár sóhajt kínosat, De a börtönajtó nyitva maradt, Lehullik a lánc, mit hord keze-lába, Öltöztetik újra drága ruhába, S bús tömlöcböl, hol az éj lakozik, Fényes császári terembe viszik. Ott áll Henrik, ragyogó ruha rajta, Ifjúságtól virul az alakja S a terem végén keresve zugot Talpig feketén Nort grófja az ott ? Belép a leány . . . Irgalmas Uram! A szép Adeleid oda van, oda van! A teste sovány, az arca fakó, Szeme lángja sok kint ól kihaló, Bilincstől megtört térde inog S Henrikre szelíden rámosolyog. De a lovag arca mért halovány ? »A szép Adeleid, az lenne e lány ?!" S a császár szól: „Henrik lovag, Lányomnak választottja te vagy, S ha úgy szereted, mint tégedet ő, Elnyerted a lányt, tied lehet ő." Lenéz ez a földre s nyög nehezen: , Szerettem, igen ...de most nem szeretem", Két évig a láncon, a kin közepett A szép Adeleid szive nem remegett, S Henriknek elég volt egy szava, A szép Adeleid szive megszakada, Nem hallott jaj ja, a könnye se folyt, A földre rogyott és halva volt. Nort grófja kiállóit hatalmasan: , Henrik lovag, figyeld a szavam! A szép Adeleid gyermek vala még, Titkon szivem érte azóta ég, Két évig szenvedett a szegény, Azért jártam gyászban, feketén, Miattad hunyt el, a gyászom örök, De bosszúm is az, fel harcra kölyök!" Huj, rántja vasát Nort gróf hüvelyébül, Henrik meg az éltét védeni készül; Nort kardja kigyó, mely vérre liheg, Tele méreggel Henrikre sziszeg; Egyszerre cikázva csak neki mén, Henrik lovagot átszúrja szivén. Adeleid lábához a holt odahull, Elrúgja odébb a gróf szilajul, Letérdel a véres földre alá, Csókot nyom a halvány ajkra rá: ,Bár szép Adeleid, szépséged oda, Nem sziinlek meg szeretni soha." Halottja fejére a könnye csorog, S Ottó • császár is véle zokog . . . Feláll Nort grófja, a fürtje fehér, Pillantása más nőhöz sohsem ér. Egy muzsikusról, egy asszonyról, egy uralkodóról és három forró színházi estről. Irta: Kemény Béla. Egy külföldi képtárban az ottani uralkodócsalád képmását láttam. Gyönyörű festmény volt a legtökéletesebb művészi kivitelben. Soká néztem ezt a képet, úgyannyira, hogy a társaságnak, amelyhez tartoztam, feltűnt. — Nos, annyira tetszik önnek ez a kép, hogy meg sem tud tőle válni ? — kérdi az egyik ur. —' A kép valóban remek, a művész igazán tökéletes munkát produkált, — válaszolom — de . . . — De . . .? — mond az én emberem csudálkozó hangon — halljuk, halljuk, úgy látom ön a legnagyobb elragadtatás közepette és dacára is megütközött valamin. — Eltalálta barátom. Tudja-e, mit mondott egyszer Wágner Richárd Liszt Ferencnek ? Liszt Ferenc a zongoránál ült és amint javában játszik, Wágner Richárd hirtelen felpattan helyéről, arcra borúi és mint mondani szokás, négykézláb kúszott Liszt Ferenc elé és így kiáltott fel: „Ferenc, hozzád csak arcra borúitan, térden csúszva szabad és illik közelíteni". Ha tehát egy olyan nagy muzsikus, mint Wágner, egy olyan nagy muzsikusról, aminő Liszt, ilyen hangon szól és egyik zenei potentát a másikat ilyen modorban aposztrofálja, nekem szimplex laikusnak a festőművész birálatára még csak gondolni is istenkáromlás lenne. Amin én megütköztem, az nem érinti a művész műtermékének művészi kiállítását, hanem érinti inkább a beállítását. Nekem a festett alakok beállításának módja ellen van kifogásom. Minálunk odahaza szép Magyarországban az a szép szokás divik, hogy a szép nem a férfi jobb oldalán foglal helyet és azt hiszem, hogy ez mindenütt, ahol civilizált embereket találunk, így van és ime e képen épen az ellenkezőt látjuk, a királyné nem a jobbjánál, hanem baloldalán áll a királynak — mondom én. — Nulla regula sine exceptione ... az uralkodók kivételt tesznek az általános szabály alól. A nőt nemde a tiszteletnyilvánítás okából bocsátjuk mi férfiak jobboldalunkra? nos tehát az uralkodót mint ilyent, még a királynéval szemben is megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás illetvén .meg, nem találok hibát abban, hogy e képen az uralkodj áll jobbról — szólt barátom. — Igaza van barátom abban, hogy az uralkodót megkülönböztetett tiszteletnyilvánítás illeti meg, de nem szabad elfelejtenünk azt, hogy az uralkodó uralkodó marad, ha a királyné a nőt megillető helyet foglalja is el királyi férje oldalán, és hogy a nő koronás férjének oldalán mint királyné is nő marad és a szépérzék, a nőt megillető tisztelet, a nőiesség megbecsülésének esztetikája nem engedi magát közjogi szabályok békójába veretni, ez önmagában is maga a legfőbb, a legparancsolóbb jogszabály . ^. törvény ... — volt az én válaszom, miközben tovább roptuk a képtár fényes parkettjét. Ez a kis epizód jutott eszembe most, amikor a képnek, melyet én itt bemutatni szándékozom, élére a cimet irtam. Egy muzsikusról . . . egy asszonyról . . . egy uralkodóról és három forró színházi estről .. . micsoda sorrend ez ? hiszen ez a sorrend az én esztetikai elveimet halomra dönti. Csak látszólag, de nem tényleg. Igaz, hogy a cim sorrendjében a muzsikus megelőzi az asszonyt, de ez nem történik az esztétika rovására; mert az érintkezési formák legkezdetlegesebb szabálya szerint is a nőt két férfi társaságában a középső hely illeti meg, másrészt pedig akkor, amikor itt muzsikusról beszélek, voltaképen nem magát a muzsikust, annak személyét értem, hanem inkább azt a zenei irányt, melyet ő teremtett meg, ő, aki ebben az irányban, illetve ezen irány megteremtésében azt a kálváriát, melyet megjárt, a kínszenvedések minden stációját, melyet végighaladt, Musica istenasszony dicsőítésére és nagyobb dicsőségére szenvedte el, mig végre a hosszú szenvedések után Musica istenasszony ügyét hősiesen diadalra vitte. Tehát az a muzsikus voltaképen Musica istenasszony képviselőjeként került az első helyre, levén aá asszonyok közti sorrendben első: az istenasszony, a második : az isteni asszony, mert bizony az az asszony, akiről szólok, isteni aszszony, aki emberfeletti lelki orővel és lélekjelenléttel cselekedte meg azt az Olympusnak kedves dolgot, hogy a Múzsákat sikerült szóhoz juttatnia annál a férfiúnál, akinek fülében egyetlen kedves zene volt a parancsoló-hang, a dobpergés, a haroi kürt recsegése, az ágyuk bömbölése és a puskák ropogása és megcselekedte ezt egy alkalmas pillanatban hirtelen elhatározással, a jó ügyért lángoló tűztől izzó lélekkel és mégis ebből mit sem sejtető, hihetetlen hősiességet feltételező hidegvérrel. Ezt a pillanatot, ezt a cselekedetet előkelő hely illeti meg a zenetörténelem lapjain. Ez a pillanat nemcsak történelmi nevezetességű zenei momentum, hanem egyszersmind zenetörténelmi fontosságú momentum is. A muzsikus, akiről szó van — Wágner Richárd; az asszony — Metternich-Sánior Paulina hercegnő; az uralkodó — III. Napoleon; a három forró színházi est szintere — Páris. Habent sua fata libelli ... de sőt még az íróknak, a költőknek, a művészeknek is meg van a sorsuk, a végzetük. Ezt nemcsak általánosságban mondhatjuk, de különösképen megállapíthatjuk Wágner Richárd életében és műveiben. Wágner Richárd ugyanis nemcsak muzsikus, hanem poéta is volt. Ha Wágner Richárd egyetlen elfogadható rimet sem tudott volna kovácsolni, akkor is nagy poétának tartanám, mert egy kitűzött cél felé törekvésében minden poklokon keresztül gázolva, minden, akár a véletlen folytán eléje gördült, akár mesterséges uton elébe gördített akadályokat leküzdve törtetett és igyekezett előre a maga megkezdett utain, barátai jóakaratától nem elbizakodottan, ellenségei intrikáitól nem elcsüggedten, a maga tudásában, a maga saját erejében bizva, célja elérésében, a sikerdús eredmény bekövetkezésében, az eredménydús siker eljövetelében pillanatig sem kételkedve élt, tanult, dolgozott, irt és muzsikált és az a lelkesedés, amely csak igazán nagy lelkek sajátja és amellyel Wágner Richárd küzdött, harcolt ós bízvást mondhatjuk szenvedett is eszményeiért, a zenedráma magas igéi megtestesítésének ideáljaiért — maga a költészet, a Múzsák csókos ihletével és a Genius ihletteljes csókjaival. Ámde az igazi minden nagy lelkek közös átka Wágner Richárdot sem kerülte el — kora nem értette meg őt és csak az utókor az, amely neki elégtételt szolgáltat. És ez az elégtétel, ennek az elégtételnek szolgáltatási módja mind nemesebb, mind őt dicsőítőbb leszen, mennél inkább tökéletesül a hamisítatlan igazi poézis iránti érzék, tisztul a muzikális felfogás, kiforr a műizlés, halad a művészet és