Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-10-05 / 40. szám

mozgalmas és a gazdasági forgalmi pontoktól messzebb keressen lakást és nyisson üzletet. Az mind befelé siet, ott az ö életforrása. Az szívesen megfizeti az emelkedettebb lakbéreket, csak bent kapjon érte tisztességesebb lakást. A hivatalnok és ennek az értelmi és anyagi körzetébe vonható társadalmi elemek is örömestebb laknak a város belsejében, mint künt, mert háztartásuk érdeke és társadalmi érintkezésük vágya is ekkor könnyebben kielégíthető. Ámde legyenek akkor a házak terjedelmüknél, beosztásuknál és építési módjuknál fogva az árnak megfelelők és ne legyenek régi dohos falakból álló, szük udvarral biró és még szűkebb utcán felépült lakások nagy bérárakra tartva. Sokat fizetni egy lakásért és mégis összehúzni magunkat benne és jó levegőt sohasem élvezni falai között — ez jó üzlet lehet az illető háztulajdonosnak, de annál rosszabb a lakónak. Ezek a kényszerítő viszonyok sodorják oda a városok arra képes elemeit, hogy a központokból kifelé gravitálnak és elősegítik a külső városrészek alapítását, illetve fejlesztését. Városunkban is, amely egyébként sem nem iparüző, sem nem kereskedő város, azonkívül szük udvarú, régi házainál és még szűkebb szabálytalan utcáinál fogva a kornak megfelelő lakhatási igényeket nem elégítik ki, csak abban az esetben szoríthatta volna a belső részekre az építkezési hajlamot, ha e részeken a telkek ára megengedte volna az újabb és modernebb építkezést. Ámde ma az összes belsőbb kerületekben részint a kis fundusok miatt, amelyre egy ház nem fér el, részint a lebontásra méltó ócska házak miatt oly magas a telkek ára, hogy az építkezési kedv innen máshová, kifelé vágyik, oda, ahol még a falaktól érintetlen föld olcsóbb és a mai drága építkezési állapotok mellett egy szép tágas udvarral bíró modernebb ház felépíthető és az építtető kára nélkül bármikor értékesíthető. Hogy csak egy példát említsünk fel: Pápán a belvárosban nem egy helyen 200—250, söt 300 koronába is kerül egy négyzetöl terület. Ez a jelen gazdasági helyzetünkben nem egészséges állapot. Nem ilyen kis városhoz, mint Pápa, hanem egy nagyobb, s valóban iparüző és kereskedő városhoz is igen magas telek-ár lenne ez az összeg. Ilyen drága telek csakis egy-, de még inkább kétemeletes ház építése által volna értékesíthető, jobban mondva : esetleg hasznosítható. Esetleg, ezt a szót azért hangsúlyozzuk, mert ahol kisebb méretű az ipar is és a kereskedelem, mint minálunk is, ott az emeletes házak elve rendesen csőddel jár. Még nagyobb csőd a következménye a város fejlődésére nézve annak a várospolitikának, amely ily helyzetekben, mint Pápa is, a belterületre szeretné szorítani az építkezést. Mivel sem bent, sem kint építeni nem lehetne, nem épülne sehol a város, megállna fejlődésében és szaporodásában. Azért is ne nézzük rossz szemmel, ha a külső területek lakóházakkal benépesednek, ezt a körülmények idézik elő, s a város fejlődését jelenleg ez segíti elő és fejezi ki. Majd ha nemsokára a külső telepedés folytán a város jobb körülmények közé jut, akkor — más városok példájára — a mi belsőbb városrészeink is nagyobb lendülettel veszik föl újra azt a fejlődést, amelyre vágyódnak, s amely modern alakot ád nekik anélkül, hogy a város anyagi jólétét kockára tették volna. Uy. Gy. ' ' ' —= A színházi hét. Öthetes sziniszezónunk a tegnapi nappal véget ért s ma már Győrött játszanak színészeink. A szezón bírálatául elég ha annyit .mondunk, hogy közönségünk rövidnek találta, holott a múltban volt rá eset, amikor az ötödik, hatodik héten már csak erkölcsi „muszájból* látogatták azok, akik a színházat. Ámde ha közönségünk a szezónt rövidnek vélte is, mégis mi azt hisszük, éppen a legjobb időpont e mostani a szezón végéül. Őszre a társulat mindig kevesebb újdonságot hozhat, mint tavaszra. Ami újdonság volt, azt a társulat mind lejátszotta, sőt lejátszott a lefolyt héten kettőt olyant is, ami még nem is volt egészen betanulva. Ez a két előadás már határozottan a rendes nivón alul állott s félő lett volna, hogy a szezón meghosszabbításával mind több ilyen erőltetetten gyors ütemben betanult előadást láttánk volna. így, ahogy most elvonul a társulat, határozottan a legjobb emlékeket hagyja hátra s szívesen várjuk a tavaszra — sőt esetleg egykét előadásra már a télen át is — vissza. A hét műsora ismétléseken kiviil két drámareprizből s két operett-újdonságból állott. Az utóbbiak közül először az Ábrahám a menyországban cimün kellett átesnünk. Az élvezetet elengedtük volna. A weáner szellem teljes csődjét mutatja ez a szöveg, melybe még Heltai és Molnár sem tudtak szuszt fújtatni. Cselekvénye semmi, élcei olyan hatást tesznek, mint mikor az embert ököllel oldalba bökik. És fogcsikorgatva bár, mindezt még eltűrné az ember, ha valamire való szerep lenne benne. De nincsen az sem. Ábrahám — Sebestyénnek kellene vezetni, de hogy vezessen, ha nincs mit ? Különben is mi szivesebben látjuk őt a burleszk, mint a bonvivant-énekes szerepkörben. Alakja, egyénisége kevéssé illik az utóbbihoz. Az Ábrahámban is cserélhettek volna Tihanyival, akinél mondvacsináltabb ,zsidót" még keveset láttunk. Hogy a férfiakkal végezzünk, megemlítjük Faludit, aki — amikor a zeneszerző engedte — szépen énekelt. Ám ezt Granichstaedten Vilmos úr ritkán cselekedte, mert ő amolyan sikogató, dallamtalan muzsikát komponált, amit kin volt végighallgatni. Egy szám volt, amiben melódia csillant íel, ez adott alkalmat Albert Böskének is, hogy hangját élvezhessük, játékra azonban egyszer sem volt alkalma. A másik énekesnő, Sellő René már jobban járt, neki a masamód-leány szerepében legalább kedvére lehetett hancúrozni, amit zajos sikerrel meg is cselekedett. Hétfőn Biró Lajos Sárgalilioma ment. A hatásos cselekvényü darab — egyike a legértékesebb újabb drámáknak — idén annál inkább tetszett, mert Patekék kihagyás nélkül Sokat nevettek, mégis többször szomorkodtak. Mert a tanító nem úgy bánt velük, mint azokkal a fiukkal, akiknek módos szüleik voltak. Ezek a fiuk télen sonkát, hurkát, zeirt, néha egész libát, tavasszal bort és lisztet vittek a tanítónak ajándékba és ezekkel nagyon jó barátságban élt. Ha valamit nem tudtak, óraszámra is elmagyarázott nekik, mig osak be nem biflázta a fejükbe a törtek szorzását, vagy azt, hogy a föld mind a két sarkán be van horpadva. Bandi és Pali nem hozhattak semmit a tanító konyhájára, örültek, ha maguk jóllakhattak. A tanító ezért nem törődött velük. Alig vette őket észre. Elmúlt egy hőt is, anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzájuk. Ha beléptek az iskolába, vagy az utoán találkozott velük, nem viszonozta a köszönésüket. Mit neki az ilyen koldus ivadék, akiktől esztendőnként m^g egy süldő malao sem telik ki ? Ha feleletre szólította őket, nem is nézett a szemükbe és osak úgy immel-ámmal kérdezgetett tőlük. Szegény Csobak Palinak gyönge volt a fölfogása, sokszor nem értette meg a tanító magyarázatát, vagy azt, ami a könyvben állott és leekének volt föladva. Egyszer meg is kérte a tanítót, hogy magyarázná meg neki, ami a könyvben van, mert nem érti. A tanító mérgesen ráförmedt: — Mit gondolsz, a te kedvedért vagyok itt? Te érted koptassam a számat? Ha nem érted, az se baj. Úgyis disznópásztor lesz belőled, mint az apád. Akkor keservesen sirt a Pali, mert igaz, hogy disznópásztor volt az apja, de ezelőtt előmunkás volt a gőzfavágóban, amig a gép elkapta az egyik kariát. Aztán már meg is halt, minek bántják valakinek a halott édesapját ? Azóta nem is mert a tanítóra nézni, nem hogy kérdezni mert volna tőle valamit. Szerencsére ott volt mellette a Bandi, aki mindjárt mindent megértett, mert jó feje volt. Ebédidő alatt, mikor már megunták az ablakon való kibámulást, együtt tanultak és Bandi mindent szépen megmagyarázott Palinak. Bandi, daoára annak, hogy a tanító sohasem akarta észrevenni, többet tudott, mint sokan azok közül, akikkel a tanító legtöbbet foglalkozott. Egyszer arról volt szó, hogy ki volt az a primás, akit Mátyás király fogságra vetett. Nem tudta senki, osak a Bandi. Égett a buzgóságtói, hogy egyszer megmutassa ezeknek a hurkásoknak ós sonkásoknak a tudományát, fölállt és elkiáltotta magát : — Vitéz János. A tanító erre dühbe gurult. A pálcával az asztalra osapott ós ráripakodolt a fiúra : • — Ki kérdezett, te rongyos ! ALyATOR; kiváló bór- és litliiumos <i gyógyforrás vese- és hólyagbajoknál, kőszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél, emésztési és lélegzési szervek hurutjainál kitűnő hatású. — Természetes vasmentes savanyúvíz. Szegény Bandi borzasztóan elszégyelte magát, már azért is, mert valóban lyukas volt a könyöke. Hazament, megvarratta az anyjával és sirt, amig el nem aludt. Akármilyen nehéz volt a Bandi szive az ilyen bánás mód miatt, mégis volt valami, ami a tanítóhoz vonzotta őt. Valami, amire éjjelnappal gondolt, ami után úgy vágyakozott, mint a szomjas bárány a vizre. Ez a valami egy szoba volt a tanító lakásán. Ezt a szobát úgy nevezték, hogy múzeum. Volt itt kitömött sas, s az égből hullott meteorkő, mindenféle ásvány, kard ós puska a kuruc időkből, száz esztendős biblia, római pénz, megköv esedett kecskeköröm, zenélő óra, egy kép Dávid ós Góliátról és egy másik, Kleopatra egyiptomi királyné képe. Persze ezt a szobát móg osak kívülről sem látták Bandi ós Pali. A tanító osak a kedvenceket engedte be oda, a hurkásokat meg a sonkásokat. Ugy volt szokásban, hogy a gyerekek az ajándékot a tanító lakására vitték el s átadták a feleségének. Másnap aztán a tanító, miután a felesége nem ismerte az ajándék hozót, az iskola szine előtt kórdezte : — Ki hozta a hurkát ? Erre jelentkezett az illető gyerek, ezt a tanító elvitte a lakására ós mutogatott neki mindent, ami a múzeumban volt, tövétől hegyóig . Az ilyen gyerek aztán büszkén mesélte a többieknek : — Ott voltam két óra hosszat. Milyen gyönyörű! A sas, olyan mint egy igazi. A meteorkő piros volt, mintha most is égne. A római pénz tiszta arany, megér száz forintot. És az a Dávid! Hogy elbánt az óriás Góliáttal. És a mesternótől vajas kenyeret kaptam . . . Bandinak az ilyen beszédek hallatára majd, hogy magszakadt a szive, ő mit nem adna érte,