Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-05-25 / 21. szám

Damjanich. — Szolnoki szobra leleplezésére. — Van-e virágod, Szolnok népe, mára ? Hozd mind el e diadalkapuhoz, És magad is, kalaplengetve, díszben Sorfalat állni ide sorakozz; Nézd, ki vonul a diszkapun be hozzád, Mint egy hadisten, ki várába tér ? Ugy-e hogy ő az, más ki is lehetne: A hősök hőse, Damjanich vezér! De hol marad az ágyuk bömbölése: Es hol marad a fegyverropogás ? Ha Damjanich jön, Szolnok városában A hős vezért fogadni így' szokás! Ég-e hidfö amott a Tiszánál, És véres-e a Zagyva vize kinn ? S a győzelmes fehértoll leng e már a Veressipkások hetyke süvegin ? Amerre jöttél, futott-e előtted Keresztet hányva, rémülten a rác ? Megkondítá-e jöttödre harangját, Mint egykor, Salló, Isaszeg, Káta, Vác? — Ha mindenütt, hol azidőben győztél, Tornyok ércnyelve ekként üdvözölt: Harangzugásos diadalmenetben Hozott hozzánk a magyarlakta föld. Pedig a magas haditudományból Feléd suhant egy taktikai vád, — Mert „felkeresem s megverem az ellent" Ez volt az összes harci taktikád. Es meg is verted mindig és tiéd lett A „semper victrix győzelmes cime, — Csak a halál tudott legyőzni — s az se: Azon is győzve — megjelensz ime. Az a halálnap az aradi várban . . . Vörös napnyugatit gyehenna-parázs. Kitörölhetlen örökös sötétség, Históriai napfogyatkozás . . . Viszi a csaták sebzett oroszlánját, Bilincsbe verve gyékényes szekér, És a szekér — bitón, bakón keresztül Hősével ime mára — ideér. Ide, ahol feltámadási fényben A halhatatlanság kapuja áll S ujoncozásra kész új nemzedék van A megnyíló diadalkapunál. Borult homlokkal egy új nemzedék, mely Emelt fejét nyugat felé veti, S szikrázó szemmel esküszi magában, Hogy ércvezérét, ha kell, követi. Itt a vezér. Csak megpihent a sírban, Tört lába most már újra összeforrt S a harci ménre felpattanva, díszben Vezeti lám a régi csatasort. Olyan parádés a bevonulása, Oly lángolón tekint a téren át, Mintha keresné s midjárt megtalálná Szíve szerelmét, hü Emiliát. Emiliád meg lent keres a sírban, Várt rád soká hűn, mig elköltözött, S most ott könyököl ki a kék egekből A rózsafelhős párnácskák között. Láthatatlan arcán boldogság sugárzik, Csak a magány szent órájára vár, S szemérmes csókban fürdeti meg érced A rádhulló merengő holdsugár. Vitézségnek és hazaszeretetnek Örökszent szobra, állj fenségesen, Tekinteted a magyar szent folyónak, Ganges- Tiszánknak partivén legyen Ha látsz lappangni ellenséget orvul, Riadót fúni kiáltsd a vihart, S veressípkás pipacsokkal telik meg Két oldalt a hullámzó Tiszapart. Szávay Gyula. Az oxfordi Bodleian könyvtárról. Irta : Pongrác^ József. Szegény az az ember, aki nem szeret olvasni, életét nem tudnám irigyelni. Élő barátaim nem lehetnek mindig jelen, előveszem könyvszekrényemből kedvenc Íróimat és mily boldogság, ha a mult és jelen legnagyobb szellemeivel társaloghatunk. Sokat megtanult az életből az, aki belátta, hogy a jó könyvek igen jó barátok. Oxfordban, az ősi angol egyetemi városban régen tudták ezt a nagy igazságot. A BodIciati megalapítása előtt is volt már kisebb könyvtára az egyetemnek, amely azonban nagyobb jelentőségre nem jutott, 1550-ben pedig szomorú véget ért, ugyanis VI. Eduárd tanácsosai királyi bizottságot küldtek ki, melynek feladata az volt, hogy megvizsgálja az egyetem és a kollégiumok könyvtárait — tudva levő, hogy az egyetem több, önálló kollégiumból áll, amelyeknek mindeniknek meg van most is a saját szép könyvtáruk, — és az azokban található babonás és varázsló könyveket megsemmisítse, így történt, hogy az egyetemi könyvtár mértani kéziratait elégették, mert azt hitték, hogy a mértani ábrák mágikus jelek és a ma már semmivel sem pótolható görög evangélium-kéziratokat szintén a máglyára juttatták, mivel a görög betűket is mágikus abrakadabráknak nézték el, szégyenére Oxford tudományának. A mostani hires könyvtár megalapítója, Bodley Tamás (1545—1613), Oxfordban végezte tanulmányait, azután sokat utazott Európában és egy gazdag özvegyasszonyt vévén feleségül, neki látott terve megvalósításának: egy nagy, nyilvános könyvtárt állítani fel Oxfordban. Saját maga is gyűjtötte a kéziratokat, könyveket és e mellett hajszolta ismerőseit, hogy adjanak a könyvtár számára pénzt és kéziratokat. Fáradozásának lett is sikere; 1602 nov. 8-án nyitották meg a könyvtárt és 1605-ben már egy hivatalos jelentésben azt olvashatjuk, hogy a könyvtár rendes használói között vannak olaszok, franciák, németek, lengyelek és magyarok. Ekkor persze még a gyűjtemény igen kicsiny volt, de azóta folyton gyarapszik és ma a nyomtatott könyvek kötetszámára nézve a világ hatodik legnagyobb könyvtára, köteteinek a száma 8—900.000, de ez jórészt válogatott munka, a kéziratok mennyiségére és értékére való tekintettel azonban, azt hiszem, mindjárt a British Muzeum után következik. Történetében igazán sok érdekes esemény van. Habent sua fata libelli, egy ilyen nagy könyvtár élete hányszor igazolja ezt a régi közmondást! 1605-ben meglátogatta a könyvtárt a király, 1. Jakab, akit annyira meghatott Bodley alkotása, hogy felajánlotta a királyi könyvtár szebb darabjait; Bodley azonnal elment a könyvekért és kéziratokért, de szomorodott szivvel és üres kézzel tért vissza mert a király megbánta éfhamarkodott igéretét és nem adott semmit. Bodley idejében a legnagyobb teret a könyvtárban a theológiai könyvek foglalták el, de ezt meglehet érteni, ha tudjuk, hogy Oxfordban az egyetem minden benső emberének egész, csaknem a legújabb időkig felavatott anglikán lelkésznek és valamilyen theológiai grádussal rendelkezőnek kellett lennie. Egy Oxfordman nevezte el a theológiát a fakultások királynője és császárnőjének (1427-ben). De azóta változtak az idők, ma már, aki a természettudományok iránt érdeklődik, az is kielégítheti szükségleteit, a Bodleiannak van egy része, ahol a természettudomány régi és modern munkái csaknem mind feltalálhatók. 1666-ban, amikor a királypárti sereg feladta Oxfordot, attól féltek, hogy a könyvtár az ellenség martaléka lesz, állítólag olyan biztosra vették a könyvtár pnsztulását, hogy Mazarini, a hires könyvgyűjtő francia bibornok már szerzett magának hirtelen 1 millió korona készpénzt, hogy az árverésen megvehesse a kéziratokat, de szerencsére a könyvtárnak nem lett semmi bántódása. Ebben a korban történt, hogy Milton elküldte a könyvtárnak saját köhteményei egy kötetét, de azt a költő politikai ellenségei ellopták a könyvtárból; egyszer pedig (1660-ban) az egyetemi tanács adott ki rendeletet, hogy a költő munkáit a könyvtárból el kell távolítani. De azért ezek a nevezetes példányok ma is meg vannak a Bodleianban, mert az akkori könyvtáros vette meg saját magának igen olcsón, halála után pedig visszahagyományozta a könyvtár birtokába. A könyvtár első szabályzatát maga Bodley csinálta meg, meg volt határozva, hogy mennyi a könyvtáros fizetése, mintegy 600 K a mi pénzértékünk szerint. Ma 1000 font sterling = 24.000 K-ja volt Nicholsonnak, az épp nemrég elhunyt főkönyvtárosnak és az összes alkalmazottak száma 50 körül van. Kikötötte azt is Bodley, hogy a könyvtárosnak nőtlen embernek kell lennie, hogy egészen a könyvtárnak élhessen és ezt egész 1813-ig be is tartották. Igaz, hogy mindjárt azzal a kéréssel járult az első könyvtáros Bodleyhoz, hogy emelje fel a fizetését és engedje meg, hogy megházosodhassék, Bodley kénytelen-kelletten mindkettőt megtette, de szigorúan kikötötte, hofjy a jövendőre nézve praecedenst nem alkothat. A könyvtárból könyvet vagy kéziratokat senki kölcsön nem kaphat. A könyvtár falain kivül nem szabad kivinni semmit. 1645 dec. 30-án rendelet érkezett a könyvtároshoz az éppen Oxfordban időző királytól, hogy adjon ki egy könyvet számára, most olvasni akarja, de bizony a könyvet nem kapta meg, hanem e helyett maga a könyvtáros ment, kezében a könyvtári szabályzattal és a király — hatályon kivül helyezte rendeletét. így tettek 1654-ben Cromwellel, a Lord Protectorral, aki meg a portugál követ számára akart kölcsönkérni valami kéziratot, neki is a kézirat helyett a könyvtári szabályzatot küldték el, amely megtiltja a kikölcsönzést. Kezdetben, amint említettem, a könyvek legnagyobb része theológiai érdekű volt. Bodleynek nem volt érzéke pl. az angol népies irodalom, sem pedig a ma úgynevezett szépirodalom iránt. Shakespeare első kiadásai csak később kerültek bele, egyes privátgyüjtök könyvtáraival a könyvtárba. Érdekes, ami Shakesperaenek a ma rendkívüli ritkaság számban menő, 1623-iki első fólió kiadásával történt. A könyvkereskedő, egy régi szerződésből kifolyólag, megküldte a könyvet azonnal megjelenése után, a könyvtár meg is kapta, beköttették és azután megláncolva, — mert 1761-ig meg voltak a könyvek láncolva, hogy senki ne juthasson kisértésbe azok eltulajdonítására, — odatették a könyvespolcra. Az 1674-i katalógusban azonban már nincs meg, hanem e helyett az 1664-iki harmadik foliókiadás szerepel, tehát bizonyossan úgy történt a dolog, hogy amikor valamelyik könyvből újabb kiadás jelent meg, a régebbi kiadást, mint tökéletlenebbet, levették a könyvespolcról és az újat tették helyébe. Arra, hogy valamikor lesznek emberek, akik az editio princepsekért mesés összeget fizetnek, nem is gondoltak. És beigazolódott itt is, hogy „az érzéseknek áruk van". 1905-ben történt t. i., hogy egy fiatal ember bement a Bodleianba, hogy családjuk birtokában van egy rougdet, Shakespeare első filiókiadás, szeretné azt kissé kijavítani, legyenek segítségére; kiderült, hogy a példány a Bodleian rég eltűnt példánya. A könyvtár meg is akarta szerezni, de az árát egy amerikai könyvgyűjtő 72.000 K-ra verte fel; a Bodleian könyvtárosa nyilvános felhívást bocsátott ki adakozásra és sikerült is az összeget összegyűjteni és most ott van megint a könyv a régi helyén, a Bodleianban. Ezzel ellentétben csak mellékesen említem meg, hogy a múlt század hetvenes éveiben meghalt egy magyar könyvgyűjtő alföldi református lelkész, akinek az örökösei egy külföldi cégnek adták el a pótolhatatlan gyűjteményt és ma azok legnagyobb része a londoni British Muzeumban van. Az angolok nem engedték, hogy a Bodleian könyve kimenjen Amerikába, mi pedig engedjük, hogy régi, ritka, magyar könyveinket is idegenbe hurcolják, mert mi könyvekre nem akarunk áldozni. A magyarok mindjárt az alapítás után felkeresték a könyvtárt. A Bodleiannak van egy jegyzéke, amelybe azok nevét irják be, akik bebocsátást nyertek a könyvtárba, átnéztem e jegyzéket és 1622-től 1890-ig majdnem 40 magyar diák nevét találtam feljegyezve, akik bizonyosan nem csavarogni mentek át, hanem a tudomány vonzotta őket. Köztük van Kalmár György, aki Tapolczafön született, Adásztevelen is tanult az ott meghúzódó pápai iskolában, azután pedig bejárta csaknem az egész világot, aki Oxfordban egy értekezést is adott ki és aki arról ábrándozott,