Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.

1912-04-06 / 14. szám

mutat. Vájjon nem ezen most úgy nevezett „sánc"-on keresztül haladt-e a szomorú csoport, mikor a maga kedves halottját a tűzzel az enyészetnek már átadván, az urnákba rejtett hamvakat a temetkezési helyre vitte ? Ott, a mostani kavicsbányában találták a vaszariak az urnákat. A felső humusz réteget alig két ásónyira leásván, előtűnik a kavicsréteg ; arra a kavicsrétegre helyezték el a bronzkorszak emberei hozzátartozóiknak hamvvedreit. A hamvveder száját szokás szerint vagy lefelé borították, vagy valamely fedőlappal zárták el, s a földet úgy hányták reá. A hamvakat az elhalt iránt való kegyelettel a szokottnál sokkal díszesebb edénybe helyezték, s esetleg melléje rakták azokat a kisebb edényeket is, melyeket a vaszari urnatemetőben is nagyobb számmal találtak. Ezek a vizes apró edénykék a legnagyobb valószínűség szerint gyermekek játékszerei lehettek. * Az élőknek szeretete, kegyelete a megholtak iránt azoknak haló poraiknál is megnyilvánult; az ősember gyengéd kezekkel helyezte melléjük azon piciny tárgyakat, melyeket az elhunytak életükben kedveltek, mint gyermek azokkal játszadoztak. Megkapó az a gyöngédség, a szív érzésének ama melege, mely már az őskor emberénél, a maga primitívebb életkörülményei között is megnyilvánult. Az élők emlékezetükkel adóznak a tőlük elköltözötteknek, de poraik mellé helyezik amaz apró tárgyakat, is, melyek nekik életökben bizonyára olyan sok gyönyörűséget, annyi örömet szereztek. Az élők megválnak halottaiktól, de melléjök adják kedvelt tárgyaikat, hogy velük együtt adják át azokat is az enyészetnek. Azaz, nem! Ezek a kis edénykék körülbelül 3000 éven keresztül megmaradtak, s maiglan dacolnak az idővel. Fehér díszítésük, az u. u. „mészbetét" részben, vagy egészen kihullott ugyan belőlük, oldalaikból, de maguk az edények megmaradtak. A nagyobb edények, a hamvvedrek azok összetörtek. Miért? Mert az eke kultúrája régen hasogatja már azt a területet! Magam találtam egy agyagbográcsedénynek jellegzetes füllyukas perimedarabját, mely alakjáról következtetve honfoglalási korunkból, de akár még a római időkből is származhatik. Az eke vasa tehát hosszú időkön át túrja már azt a területet, s a nagyobb edényeket, melyek a felszínhez közelebb értek, összezúzta; a kicsinyek azonban megmaradtak. S milyen jelentős játéka a véletlennek! A faluban, a házaknál keresgélvén utánuk, egyik-másik edénykét vaszari gyermekeknek kezében találtam meg. Évezredek multán ugyanazon helynek késő gyermekei szórakoznak messze múlt időknek elköltözött, régen elfeledett, általuk már nem is tudott társaiknak játéktárgyaival. * A vaszari leletek után egy avar nyomról óhajtok hirt adni, melyre városunk határában, a Báróchegyen bukkantak. A bronz kultúrától azonban két évezreden kell keresztül száguldanunk a történelem előtti korból a történeti korba kell áthaladnunk, hogy a jelzett avar időszakban láthassuk magunkat. A bronzkori kultúra után hazánkban is beköszönt a vas földolgozásának korszaka. Az illír, u. n. hallstatti, vagy mint szeretjük mondani, nyiri kultúra után a kelták népesítik be a Dunántúlt, Pannoniát is, s itt magas kultúrát teremtenek, melyet fönntart és tovább épít a római uralom is, de, sajnos, városunk határában és közvetlen környékén sem a kelta, sem pedig a római műveltségnek lényegesebb, illetőleg bizonyosabb emlékeit megint csak nem találjuk. Lehet, hogy a közel jövőben a járóházi határ, s a naggyimóti, Gerence menti rész reávezet talán valamire, de mindez a jövőnek csupán csak sejdítése még. Biztos nyomaink eddigelé még nincsenek. Akár a Domaszevszki által föltételezett Tüskevár —Tapolczafő—Sikátor—Tatai utvonalat tekintjük, akár a Corpus Inscriptionum Lat. III. Suppl.nak ugyancsak Tüskevártól kiindulólag Marczaltő és Győr irányában húzódó útvonalát veszszük tekintetbe, Pápa mindenképpen kiesett a római élet forgalmából. A római kultúrát elsöpri Dunántúlról a rettenetes népvándorlás: a hunok, a gótok, a gepidák, a longobárdok népe tolong, zsibong és száguldoz térségeinken keresztül, majd pedig az avarok népe telepszik meg utánuk. (568.) * Wosinszky Mór: Az őskor mészbetétes díszítésű •agyagművészsége. 23. 1. A hatalmas frank király, a nagy Carl 791-ben, vagy 794-ben indítja meg az avarok ellen hadjáratát, melynek következéseképen határt szab az avarok hatalmának, bár avarokkal elszórtan még a magyarok honfoglalása idején is találkozhatunk* Az avarok kétszáz esztendőnél továbbtartó uralmának emlékeit hazánkban többfelé is megtaláljuk. A frank krónikás, Eginhard szerint köralakú sáncaik mögé vonták táborukat. Ezen cölöpökkel szilárdított, kövekkel és agyaggal kitöltött, felül beföldelt, sőt cserjékkel beültetett széles körsáncokat Eginhard „hring"-eknek nevezi. Ezen megjelölést a régi okmányainkban használatos Gewr, Girew írásos megnevezésben, azaz Győr, gyirő, gyűrő, gyűrű értelmezéssel megtalálhatjuk. Szokásunk, hogy maiglan is Győr nevű helyeinknél keressük az avar gyűrűknek, erődítményeknek nyomait. Ebben a tekintetben kétségtelen avar lakóhely a szomszédos Győr város területe. Igy nyilatkoznak történetíróink, de kétségtelen bizonyíték erre nézve ama közel 1000 sírt számláló avar temető, mely évekkel ezelőtt Győr város és Szabadhegy között találtatott.** Milyen közel vagyunk mi Győrhöz és határozott avarnyomokkal mégsem dicsekedhetünk. Nekünk is meg van a mi Győrünk, a halmos Borsosgyőrünk, de mint avar erődítményt — legalább eddig — nem említhetjük. Gondolható, hogy lázas érdeklődéssel siettem ki néhány évvel ezelőtt a Báróchegyre, mikor azon értesülést nyertem, hogy ott valamely sírt találtak. — Egyik naggyimóti gazdaember, kinek a Báróchegyen szőlője van, építendő szőlőházához agyagot ásott. Ekkor bukkantak a leletre. Sajnos, hogy a sírt nagyon összehányták. Az ásó emberek kíváncsisága mindent összeforgatott, a megtalált néhány tárgyból azonban mégis meg volt állapítható, hogy avar sírnak mellékletei. Két darab bronz avarkarperec, két kezdetleges, durvább üveggyöngy, u. n. paszta, s egy apró féltekékből egybeállított bronz fülbevalónak széjjel esett darabjai a tárgyak, mik véletlenül még megkerültek. Bizonyára több tárgy is lehetett, de a csontokat az emberek a földben széljelhányták, s a többi darabok, esetleg ruharészek, nyakgyöngyök stb. szintén elkeveredhettek. Néhány cserépdarabot is megtaláltam, de magát az edényt az emberek persze már összetörték. Kérdezősködéseim megerősítettek a lelet meghatározásában. A csontváz jó másfélméternyire volt a földben. Amint az emberek a fekvés irányát mondották, megállapítható volt, hogy a holttestet nyugatkeleti irányban helyezték a földbe. A Napot tisztelő avaroknál ez a szokás volt elterjedve, a fejet nyugat, a lábakat pedig kelet felé helyezték azon célzattal, hogy az elhunyt arca a fölkelő Napra tekinthessen.*** A holttest mellé A holttest mellé agyagedényben ételmaradékot helyeztek el. Az avarok agyagedénye sokkal durvább a majd 2000 esztendővel régebb bronzkori edényeknél. Azokhoz nem is hasonlítható. A bronzkorban az agyagedényeket mint művészetet, azon kornak valóságos művészei készítették, míg a hódító avarok, kik vándorlásaikban raboltak, zsákmányoltak, italukat arany- és ezüstedényekből fogyasztották, ők a gerencsérséggel nem sokat törődtek. Egy nép, melynek annyi volt az aranya, hogy azt mondják, mikor a hatalmas frank király leverte őket és kincseiket szekérszámra elszállította, Európában megcsökkent az arany értéke, alászállott az aranynak ára, — egy olyan nép a fazekassággal nem sokat törődött. A talált tárgyak tanúbizonysága szerint a báróchegyi sír női sír, még pedig valamely avar kisleánynak sírja. Minderre enged következtetni a karperecek csekély átmérője s az alsó karnak megkerült gyenge csontdarabjai. Ki tudja, mi járatban volt erre felénk azon avarcsalád, mely útközben gyermekét elveszítette ? Ki tudja; mit, talán mindenét temette el oda az a szülő, a népvándorlás korának ama marcona harcosa, ki mint ember, valószínűleg akkor is csak úgy érezhetett, mint akár a XX. századnak mai embere. Ki tudja, hova, merre vetőd* Marczali: Mill. tört. I. k. 84-85. Borovszky S.: A honfoglalás története 44—49. Középkori Krónikások IV. k. 45. 1. ** Börzsönyi Arnold bencés tanár ásatásai. *** Kandra Kabos is így. „A magyar ősvallás többistenhivése." hettek innen a szülők, a többi családtagok, kiknek nyugovó tetemeiket a Báróchegyen tovább nem találtuk. A szőlővel beültetett Báróchegyen csekély terület volt ugyan szabadon, de mégis — több alkalommal is künn lévén — kutató árkokat huztunk, azonban eredménytelenül. Több sírt találnunk nem sikerült. Ha a báróchegyi szőlők forgatásra kerülnek, lehet, hogy kerül elő még valami, mindenesetre figyelemmel kell kisérnünk a területet, bár én magam nem sokat bizom a további eredményekben. Úgy jártunk, mint a Veszprémi Múzeum az enyingi határban, hol ugyancsak egy avarsírt találván, nyomában ásattak, de szintén sikertelenül. Amint egyes sír volt az enyingi, épenúgy bizonyára egyes sír a báróchegyi is. * Érdekes jelenség, hogy mint legtöbbször, ha egyéb emlékeink nem maradtak, itt Pápa környékén is a sírhelyek segítenek és vezetnek nyomra bennünket a messze régmúltnak kikutatásában és vizsgálatában. A régidők emlékei, az emberi „hatalom" alkotásai összeomlottak, akárhányszor nyomtalanul eltűntek, de az emberi véges és parányi létnek törékeny maradványai a sírhelyekben megmaradtak. Az emberi szellem, az emberi nagyság minden alkotása, bármennyire tört légyen is az egek felé, összeomlott, legtöbbször alkotóival együtt megsemmisült, magának a „kultúr"-embernek pusztításai rombadöntöttek, elsöpörtek félvilágokat, csupán, ami a földbe került, az maradt meg majd mindig sértetlenül. Félbe szakadt, kettétört remények, hív szerelmek, baráti érzések, s mindezeket örömben-bánatban átélt hosszabbrövidebb, megsemmisült földi életek emlékeztetői, amik a velők helyezett tárgyakkal együtt a föld mélyében fennmaradtak. Az élők szerető gondoskodása, a bánatos hozzátartozók gyöngéd, kegyeletes, ápoló keze gondoskodott elhunyt szeretteiknek nyugvóhelyéről, s nyugodt pihenéséről, elrejtvén földi maradványaikat a föld ölébe úgy, hogy azok sokszor évezredeken keresztül háborítatlanúl megőriztettek. A szív örök érzelme, a szeretet gondoskodása diadalt aratott a legfényesebb emberi elme legkiválóbb alkotásain. Késő idők nemzedéke járja, tapossa a földet, s elmereng a múltaknak ismert és ismeretlen emlékein. Beszélni szeretne minden röggel, hogy kifürkéssze a titkolódzásba merült múltat, s megismerje ennek a szép magyar haza földjének régi-régi, ősi életét. Talán tartozunk is vele a szülőhazának, melynek birtokáért a párducos Árpádnak tündéri leventéi Európát rettegtették s melynek gazdag emlékektől termékenyített talaján a mi ezredéves szép Magyarországunk kisarjadzott és meggyökeresedett. Legyen ez mentségem azért, hogy Luciferként — bár nem a jövőn, — de a messze múlton és talán kissé vehemensen mentem végig, de vezetett a gondolat, hogy egy-egy újabb adatot bemutassak, s Pápa város határa és környéke régebb múltjának megállapításához bármily csekély mértekben hozzájárulhassak. A papné libái. Irta : Tímár József. (Utánnyomás tilos.) Na hát az a szamár Pötty János se cselekedett életében nagyobb meggondolatlanságot, mint tegnap este, hogy szót fogadott az intézőnek. Mert tudni való, hogy az uradalom szőlőjébe már egy hét óta belelegeltek a falubeli libák, s a legszebb ezeréves borszőlőt összevissza pocskolták. Eleget szidta, rágta az intéző Pötty Jánost, a vincellért, hogy olyan nagy mafla kenyérpusztító mamlasszá nőtt férfi korára, aztán még sem birja ezt a kis rongyos pár hold szőlőt megőrizni, mikor puska is van a vállán. Pötty János ellenben eleget esküdözött égre-földre, hogy nem őrzi ő ezt a szőlőt, hiszen már ötven libát is behajtott a bíróhoz, de mind hasztalan, ha keletre fordul, a nyugati részen jön be az átkozott jószág, ha meg azokat kihajtja, akkor meg már az északi részen legel egy falka. — Hát lőjje agyon kend mind, ami ezentúl beteszi ebbe a szőlőbe a lábát!