Pápai Hírlap – IX. évfolyam – 1912.
1912-04-06 / 14. szám
És Pötty János a parancs szerint cselekedett. Másnap az első falka libát — valami nyolc darabot — szépen ledurrantotta dupla lövéssel. A libák megdöglöttek s Pötty János kiszórta őket az árokba. A libapásztor-gyerekek mind szétszaladtak, a közelben legelésző libák elmenekültek, csak az a nyolc maradt ott, amit Pötty János lelőtt. Na hát ezzel a cselekedetével követte el Pötty János életében a legnagyobb ostobaságot, mert estére már kitudódott, hogy azok a libák nagytisztelelü Lintay Gergelyné helybeli öspörösné tulajdon kedves és saját nevelésű állatjai voltak s az is tudni való, hogy Lintay Gergelyné nagytiszteletü asszony volt a legelső és legfőbb asszony a faluban, a község társadalmának lelki és szellemi vezére, fejedelme, királya, a nyelvelés doktora s a pletykák, intrikák és helyi izgalmak legfőbb pártfogója, kezdeményezője és össze-vissza bonyolító mestere. És Pötty János ennek a női oligarchának lőtte le kedves, szép, saját nevelésű nyolc libáját! Mikor az intéző ezt megtudta, először káromkodott, aztán átment tanácsot kérni a a jegyzőhöz, végül magához hivatta Pötty Jánost és leszidta a sárga földig, mely dikciót a következőkép fejezett be : — Ha kend felgyújtotta volna az istállót és mind a hat ló, huszonnégy ökör, meg minden tehén bennégett volna, ha kend betöri volna az irodámba és elvitte volna az összes buza árát, emellett agyonlőtt volna valakit, sőt ha engem, tulajdon magamat lőtt volna agyon, akkor sem követhetett volna el kend nagyobb vétket, mint ezzel a bolondsággal. Pötty János csak bámult, hogy mit követett tulajdonképpen ő el, mikor az intéző úr parancsa szerint cselekedett, de hát visszaszólni nem lehetett, mert az regula ellen való dolog. No de Pötty Jánosnak is volt magához való esze, s ha nem is olyan gyorsan, mint az intéző, de utóvégre mégis csak kitalálta, hogy a faluban akár minden libát halomra lődözhetett volna, csak éppen a papné libáit nem, mert az egyiptomi hét csapás, a tatárjárás és a mohácsi vész mind szelid, anyai intelem ahhoz a veszedelemhez képest, ami a libák pusztulása folytán szegény fejére, meg az intézőére be fog következni. — Ne busuljon a tekintetes úr — mondta tehát János — magamra vállalok én mindent. Ismerem én a papné nyelvét, majd kiparírozom. Huszár voltam én ! Azzal egyet rántott a vállán Pötty János és átment egyenesen a papnéhoz. — No, az Isten legyen irgalmas, kegyelmes neked szegény János! — sóhajtott az intéző — a te bőröd ugyan meglehetős vastag a papné fullánkjai ellen, de azért nem szeretnék a helyedben lenni. János pedig illemtudóan beköszöntött az öspörösék portájára. A kalapját még a tornácon levette, a hangját meg-meg köszörülte és bekocogtatott a konyhába. A papné éppen ott foglalatoskodott, lekvárt főzött. Két vászoncseléd sürgött-forgott körülötte. — Kezét csókolom — kezdte a szót János — ugyan tovább nem is folytathatta, mert a papné ott termett előtte s úgy teremtette képen, hogy Pötty János a göncölszekér valamennyi csillagait ott látta ugrándozni a szeme előtt. Ez volt a kezdet, a nyakleves. Ezután következett a nyelveleves, ami még ennél is csattogóbb volt. — Te libahóhér, orgyilkos, bérenc, gazember, te merted agyonlőni az én gyönyörű, hópehely tollú egyetlen állatjaimat, te merted rájuk emelni a gazdád fegyverét, te zsiros paraszt, te kerítéstámogató, madárijesztő! . . . stb. — Ezen szapora dikció tiz percig tartott egy lélekzetvétellel közben. A végén aztán a papné felragadta a konyhakést és azzal rohant Jánosnak, hogy a kiontott liba vérért megfelelő megtorlást vegyen. János állt, mint a cövek. Nekidüllesztette a mellét és elordította magát. — Ide szúrjon vele a nagytiszteletü aszszony, a szivem közepébe! Hanem ekkor meg a nagytiszteletü aszszony sikította el magát és úgy eldobta a nagykést, hogy a kamara ajtóban állt meg. — Micsoda ? Hogy én ? • . . Hogy én megszúrom őt ? Hát mi vagyok én ? Gyilkos, betyár, vagy hóhér, hogy valakit leszúrok? Takarodj, pusztulj ki a házamból gazemb-e-e-r! S itt már ideggörcsöket kapott a tisztelendő asszony és egy székre rogyott, s a két fehércseléd odarohant melléje. Bezzeg János sem volt rest, kapta a vizes tálat s odaállt vele a papné elé, a két vászoncseléd meg elkezdte burogatni a tisztelendőné szivetáját, aki úgy nyögött, mintha liszteszsákok alá szorult volna. János pedig el kezdett parízozni. — Ne tessék haragudni én rám, kezeit csókolom, nem vagyok én oka semminek. Ami megtörtént, azon én már nem változtathatok, sem a libákba nem fujhatok életet, hanem hát azér van kegyes jóindulat a világon, hogy megbocsásson a bűnösnek, mert ismerem én a nagytiszteletü asszonyt, hát'szen ha nem ismerném, nem gyüttern vóna ide bocsánatér. Lám, ha a jegyzővel esik meg ezen bajom, nem mentem volna elejbe, mert úgyis hasztalan lett volna. — S itt János egy nagyot sóhajtott. A papné pedig ezalatt magához tért és fellélekzett. — 1 Ne óbégasson kend itt, hanem takarodjék. János letette a tálat és megcsóválta a fejét. — Nem én addig, míg a nagytiszteletü asszony meg nem bocsát! Vagy csak nem bánik úgy velem a nagytiszteletü asszony is, mint a jegyzőné ? Mikor a papné a jegyzőné nevet meghallotta, egyszerre felélénkült. A dühöngő, bősz oligarcha egyszerre átváltozott pletykás aszszotinyá. A jegyzőné volt ugyanis az ő leggonoszabb ellenfele a toalettek, a pletykák, intrikák és nyelvelések terén egyaránt. Önkéntelenül megkérdezte : — Hogyan ismeri kend a jegyzőnét ? — Hogyan ? Hát nemrégiben voltam én ott kocsis! — És János felsóhajtott. — Hej, haj nem jó világ volt az! A papné már nem küldte Jánost! Sőt már nem is igen haragudott rá. A roham elmúlt, s most itt a jó alkalom, hogy valami kitűnő pletykát válthat ki ebből az emberből. Hanem azért úgy tett, mintha még mindig haragudnék. — No bizony, nem vagyok én kiváncsi arra a hires jegyzőnére! — Hát'szen tudom én azt — hunyorított János — nem is azért mondom, csak éppen eszembe jutott a nagytiszteletü asszony jóságos szivéről annak a gonosz indulatja ! — Aztán mért volna az olyan gonosz ? Szép asszony az, jó asszony az! János erőset rántott a tarisznyáján. — Mit, hogy az jó asszony ? Nincs annál gonoszabb teremtés ebben a járásban. Meg hogy szép ? No, csak nézné még nagytiszteletü asszony reggel, mikor még nincsen kifestve! A papné elnevette magát. Már egészen jó kedve kerekedetett. — Kifestve ? Mit, hát festi magát ? Bolond kend János ! Hazudik kend János! — Sülledjek el, ha hazudok! Olyan igaz, mint hogy itt állok. Még a föstékes iskátulát is megtaláltam a szeméten ! — No, erre már a nagytiszteletü asszony igazán jóizüet kacagott, még a pesztonkák is vihogtak, hogy valamennyi foguk kilátszott. — Hanem most már nem fösti magát — folytatja János — most már sokkalta különb az ábrázatja. — Nem-e ? Hát mit csinál ? Hiszen most is mindig piros, mint a rózsa. Ki hitte volna, hogy nem a vére szine! — Hát ha a nagytiszteletü asszony megbocsát, azt .is megmondom. — No, éppen kend érdemli meg, hogy megbocsássak, kend, aki elpusztította a legszebb libáimat! — Kezét csókolom, szegény ember vagyok, nyolc gyermekem van, tessék megbocsájtani, meghálálom én azt. — Hát tudja, megbocsátok, de csak azért, hogy lássa a különbséget én közöttem, meg a jegyzőné között, hogy én nem vagyok olyan kapzsi, olyan zsugori, mint ő. János erre nagy alázattal kezet csókolt és felsóhajtott. — Hej, haj, mégis csak itt lakozik az igazi sziv és igazi lélek ! De nem is lehet az igazlelkü, aki fösti az ábrázatját. — Hiszen azt mondta kend, hogy már nem festi. — Nem ám, de még rosszabb! — Mi? — Az, hogy most meg el volt a képivel Párizsba! — Párizsban ? — De Párizsban ám ! Osztán ott kipulitérozták az orcáját. Akkurát úgy, mint a fazekas az agyagedényt beönti mázzal. Osztán most már le se lehet mosni, mer akármennyire mossák is, a máz mindig piros marad, mert az a máz akkurát úgy állja a vizet, mint a porcolán. János eme kijelentése korszakalkotó felfedezés volt a pletykák műhelyében, s a papnét úgy megörvendeztette vele, hogy nemcsak teljes bocsánatot adott, hanem ráadásul még egy szivart is adott Jánosnak. Egy hét múlva pedig az egész falu tudta, egy hónap múlva pedig a járásban is beszélték, hogy a jegyzőnének nem természetes pirosság és báj ül arcán, sőt ellenkezőleg, az arca ráncos és szeplős, hanem vékony, lemoshatlan, őszibarack szinü zománccal van bevonva, melyet Párizsban csináltatott tízezer koronáért. Csak az intéző nem győzött csudálkozni, hogy a papné épen hagyta az ő fejét a libák miatt s az a szamár Pötty János is épen megmenekült. DrKálIayS; szemináriuma Kaplony-u. 5. Tel. 125-38. birói vizsgára, összes szigorlatokra, alap- és államelőkészít • • ^ m m legsike- H«'m7'^C 1fc€lj resebben y Vizsgára, úgyszintén áiíarriszámviteltani államvizsgára. — JOGÁSZOTTHON, bennlakóknak •w^AtwfrvirvwM elsőrendű teljes ellátás, I 1 ]\fem kelt többé félni a mosástól! A mellékelt képen b em utatott saját találmányú mosógépem lehet ővé teszi> hogy a mosást fele erővel, felei idő alatt végezzük el. Mosógépem előnyei: rendkívül egyszerű kezelés, tiszta mosás, a ruha kímélése! A legkényesebb csipke-függönyökben sem tesz kárt! Beszerzése úgy £ magánosoknak, mini intézeteknek nagy előnyökkel jár. Ára 40'— korona. A gépet próbára is adom, s ha meg nem felel, visszaveszem ! A gép nálam megtekinthető. Ott György faszobrász és asztalosmester, Pápa, Batthyány-u. 8. Kertiulaj (Ionosok és földbirtokosok figyelmébe! Elismert előkelő és feltétlenül in e^biz h Mtó forrás legfinomabb konyhakerti és mezőgazdasági és erdei fam ag vak, virághagymák, gumók, rózsák és bogyógyümölcs csemeték beszerzésére HASCHKA ÁGOSTON ÉSm magnagy kereskedő-cégTEMESVÁROTT. A cég 200 oldalra terjedő gyönyörűen illusztrált, mindenütt föltűnést keltő főárjegyzéké! kívánatra bárkinek ingyen és bérmentve megku "