Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-02-18 / 7. szám

azt, ki ad annak a társadalmi alakulatnak „diszt". A „disz" megtisztelve érzi magát, akik rendezték a diszt, azok is megkapják a tiszteletet, — de maga az ügy, az eredmény, oly dísztelen és dicstelen! Megújul korunkban a régi idők emberimádásának kora, mikor egyeseket érdemükön felül emelnek, mások az emberi méltóságon alul sülyednek. Hazug állapot ez, és mert hazug, nem várhatjuk, nem reménylhetjük a társadalmi, művelődési viszonyok javulását. Az ily hamis aíapon való baladás, fejlődés csak szinleges, mely előbb-utóbb romhalmazzá döl. Iparkodjunk azért minden téren, minden körülmények közt férfiasan gondolkodni, a meggyőződés és igazság szavát hallatni, e szerint bátran cselekedni. Pusztuljon ki a hazugság, tegyük lehetetlenekké az önző kegyhajhászókat, érdemetleneket ne tiszteljünk meg bizalmunkkal, — az igazi érdemet, arravalóságot, az igazi férfiakat, az igazságot pedig védjük, támogassuk mindig teljes erőnkből. lí . . . V. Részlet keleti Magyarországból. Az ország keleti határszélén, a 13 ezer lakost számláló Beszterczén. az idegen figyelmét magára vonja a városnak a Palahegy alján. a sétatér közvetlen szomszédságában kimagasló egyik legszebb épülete. Homlokzatán ez áll: Bistritzer Gewerbeverein. Magyarul : Beszterczei iparosegylet. A kisvárosi viszonyokhoz képest épületóriásnak nevezhető emez alkotás a beszterczei iparosok tulajdona. Az épület magában foglalja a házilag kezelt vendéglőt, a nagy szintermet, könyvtárhelyiséget, a billiárd- és kártyaszobákat, sporttermet, a téli tekehelyiséget és az egylet tanácskozási termeit. A napi barátságos összejöveteleken ott látjuk a tímárt, a szabót, az asztalost, a kéményseprőt és a többi iparágak képviselőit, velük együtt a városi mérnököt, tanácsosokat, ügyvédeket, tanárokat, igen gyakran az alispánt, polgármestert, a képviselőt is. Heti vásárok alkalmával ott gyűlnek össze a vidéki lelkészek és a falusi gazdaegyesületek, szövetkezetek vezető emberei. A fehér asztal melletti szórakozás nyugodt, kedélyes. A beszélgetés tárgya, mondhatni állandóan, a kisiparos és kisbirtokos gazdasági helyzete. A mindnyájuk lelkében buzgó czél: a faj fentartása. Közvetlen az „iparos egylet

0 mellett van, ehhez hozzá illesztve az iparossegédek egyleti épülete az Önképzés és a nemes szórakozás céljaira szolgáló helyiségekkel. E két épület fekvésében, arányaiban, berendezésében egy" egészséges politikának vezető gondolatai vannak kifejezve: A nagybirtokos, a nagy tőke embere nem szorul rá a társadadalom támogatására ; ez a termelési eszközöket pénzen vásárolja meg, a kölcsönös támogatás elve az ő érdekkörében nehezebben fér meg. A kereskedő ugyan a társadalomra kell, hogy támaszkodjék, mégis az üzlet természetében benne van egy darab nemzetköziség: a hazai röghöz, a nemzeti tűzhelyhez nem képes állandóan odatapadni, az árubeszerzési és eladási piacokat gyakran a nemzettől idegen területeken találja meg, ezek megbecsülése, szeretete az ő gazdasági érdekei kielégítésének az eredménye. Faluhelyen a „gazdakör" helyisége, vidéki városban a kisiparos egyleti épülete legyen a társadalomnak legszebb alkotása. Ez a beszterczei társadalom gazdasági politikájának sok évszázados gyakorlat alatt helyesnek bizonyult alapgondolata. Az egyleti épület kimagasló tornya jelképezze az általános érdeklődés parancsát a kisipar és a vele rokon középipar sorsa iránt. A társadalom legműveltebb elemei maguk keressék fel az iparos osztályt, lássák bajait és minden erejükkel igyekezzenek segíteni. Társadalmi, szeretetteljes nevelés által adják meg az iparos fiatalságnak a léleknek azt a műveltségét, amit az az iskolai nevelés nélkülözése miatt nem tudott megszerezni. Az iparos ifjúság lelke nőjjön úgy hozzá a munka és szeretet eredményében előállott díszes helyiséghez, hogy undorodjék a pálinkabüzös korcsma levegőjétől. Az épületben így kifejezett gondolatot a valóság csakugyan fedi. Iparost, iparos-ifjut csapszékben zülleni nem látni. A városban az érzékcsiklandós mozi-előadások hiányoznak, a színdarabokban az istenfélő lélek megnyugvása, nemesedése, felfrissülése érvényesül. Az iparosifju a szabad idejében elolvassa a heti folyóiratokat, télen korcsolyázik, billiárdozik, nyáron kirándulásokat csinál és tornászik. Azt mondhatná valaki, hogy ott könnyebbek a megélhetési viszonyok. Épen nem. A gyáripar mindenütt nyomja a kisipart. De védekezik ellene az igazi műveltség, az egyszerűség, a szövetkezetekben való társulás útján. És a nem iparos társadalom áldozatkészsége segélyével. És ez oly természetes valami, hogy alig lehet meg nem érteni. Ha Magyarországon pusztulni engedjük a kisbirtokos és kisiparos osztályt, akkor pusztul a kereskedő, az ügyvéd, éhezni kénytelen a hivatalnok, mert a legértékesebb erő-források csatornái dugulnak el; megbomlik a nemzeti erkölcs legbiztosabb vára. Az említett iparosegyleti helyiségeket a társadalom áldozatkészsége hozta létre. A költségelöirányzati 150 ezer koronányi tőkéenk biztosítására részvénytársaság alakult. A 100 korona nem ékes beszédekben, hanem hangtalan, áldozatra kész tettekkel igyekezzünk elejét venni a teljes elszegényedésnek. A szépirodalmi, szépművészeti túltermelést szállítsuk le 20—B0

0/

0-al névértékű részvényekből mindenki jegyzett tehetsége szerint. A legnagyobb segélyt mégis a pénzintézetek nyújtották, amellett a város is meghozta a tőle telhető áldozatot. A fedezetlenül maradt adósságot évről-évre a pénzintézetek törlesztik évi segélyeikkel. Kezemben van a beszterczei hitel- és előlegezési egyletnek az 1909-ik évről kiadott évi jelentése. E szerint az évi 35.331 K 76 fillér tiszta nyereségből 11.475 koronát adott az intézet közgazdasági és közművelődési célokra. Az iparos-egylet 3000 koronát kapott. A nagyszebeni földhitelintézet ugyanazon évben hasonló célokra kerek 100 ezer koronát adott. Most kaptam meg a medgyesi takarék- és előlegezési egyletnek a mult 1910-ik évről szóló üzleti jelentését. Ez a pénzintézet 99 ezer korona tiszta nyereségéből 33 ezer koronát fordított az említett célokra. Ily módon vált lehetségessé, hogy BeszterÉs ha harcolt, vérpirossan Párolgott kasztáli vér. Ámde lábának nyomában Álnok kigyó leskelődött És Pizarrohoz lopódzott És így szólott árulója : -Győzni akkor tudsz az Inkán, Hogyha lányát elfogod. Hogy leányát megválthassa, Szép Assarpait visszakapja, Országát, meg koronáját Kincsekkel meg fegyverekkel Hőn szerette gyermekéért Önként adja mindenét". S szerteszéjjel a seregben Hirdetik király nevében: „Ki az Inka-lányt elfogja, Fejedelmi lesz jutalma, Ősnemes kasztál családból Választhatja hitvesét". Meghallotta ezt Alonzo És sötéten járt magában. Lelkét megmarkolva tartja Rontó karja a gonosznak S feltárul vágyó szemének A világ pompája mind. Gyóntató székben letérdel És dadogva kérdi ajka : „Mit pogány nőnek fogadtam, Köt-e engem S rá a válasz Jő rekedten, jő susogva : „Ily igéret kit se köt". III. Quito csendes völgye mélyén, Ott sétált az Inka lánya És egyszerre csak válláról Felrepült a papagája : „Assarpai, Assarpai!" Rémülten kiáltja ezt. És zörrennek a bozótok És vad férfiak tolongnak, Mind szakálasak, fehérek, Mind feléje, mind köréje És a lányka térdre roskad: „Jöjj Alonzom, jöjj, segíts!

4 És mikor nevét kimondja, Akkor távoi, mozdulatlan, Félig rejtve a bokortól Lát egy arcot, holthalványat S rámeredt könny nélkül a lány, Vére jéggé dermedett. Most kötéllel, durva kézzel Megkötötték gyönge karját, Ámde könnye mégse hullott, Mert nem érzett semmi kint sem, Amióta egyet érzett, Mit Alonzo okozott. IV. És a hódító Pizarro Az Inkának ezt üzente: „Hódolj meg vagy meg fog halni Lángkinok közt, tüzhalálban, Assarpai, kit foglyul ejték, Hőn szerette gyermeked*. Hogy megtudta ezt az Inka, Egy nap néma volt az ajka. Aztán hírnökét kiküldte S ez Pizarrohoz beszéle: „Én mint férfi, úgy küzdöttem, Mint gyilkos, úgy harcolsz te. Jó, ám öljed az apát meg, Ez meghal lányával együtt, A királyt, azt nem töröd meg S téged a király leánya Haldokolva is megvet majd, Országom rablója, te". Bősz dühében dúl Pizarro, És rakatja már a máglyát Gondosan, toronymagasra, Hogy a láng mohón lobogva Gyötrő kinra várja őt, ki Sohse vétett senkinek. „Légy keresztény s akkor élhetsz*, Szólt a pap. „Soha", felelt ő, Nem kell soha az az Isten, Kit szolgálnak oly gonosszak, Mint Alonzo, a szerelem Szentségét eláruló. Bájos tagjait szorossan Hozzáfűzték kíncölöphöz, Fürtje szétomlott sötéten;