Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-12-23 / 51. szám

Berlini emlékeimből. Irta : dr. Bodola Gyula. Eltűntek már Erdély bércei. A Tisza mozdulatlanul áll medrében. Körülötte a szemhatárig búzaföldek terülnek el. A lassan tovasuhanó szellő bele-belekap s hullámossá teszi a tengersik fürtöket. Egyikmásik gazda arat már. A föld hálásan fizet a ráfordított fáradságért, a gazdának csak karját kell kinyújtania s a kalász arannyá válik markában. A várpalota kupoláján látom már a koronát, amint szomorúan néz le. — Vájjon, mit nézhet? A szép Budapestet talán, amint fürösztgeti palotáit a Duna vizében, vagy a költők, művészek seregét, kik ércbe öltözve, vagy márvány szemmel keményen bámulnak rá. Vagy keresi azokat, kiknek fején sugárzott valaha. Hiába .. . Régebbi nagy fejedelmeinkről legendák beszélnek már s az ujaknak már nem nálunk van hazája. Előttem Visegrád. Látom Róbert Károlyt, a pártos magyar főurakat, Lajost, a nagy királyt. Régen volt. Most csak a nap lehanyatló sugarai aranyozzák be a hallgató romokat. A képek jönnek-tünnek s a dübörgő vonat csendes merengésbe ringat el. Pár óra alatt leélem egy ország múltját s végignézem jelenét. A határon vagyunk, hátunk mögött az édes anyaföld, előttünk a szomszéd ország. A lélek eltelik sivársággal, Ausztria csak annyi melegséget tud kelteni, mennyit a gyermek érezhet olyankor mostohája iránt. Vonatunk gyorsan siklik tova, mintha jégpályán haladnánk. Erről megérezhetni, hogy Németországban utazunk. Az utasok örülve hálálkodnak, hogy elhagyták Keletet. Németországtól kezdve sokkal kényelmesebben lehet utazni. Itt már nem szoktak végigfeküdni a padokon s besározni a pad végén ülő férfi vagy nő ruháját. A vonatok percnyi pontossággal érkeznek be s inkább hamarabb, mint későbben, az öt perces késés már nagy eset lenne. Egymásután hagyjuk el a nagyobb városokat : Breslaut, Frankfurtot, stb. Az óriási teknőhöz hasonló vidéket szürke, átlátszó köd üli meg. Az utazó egykedvűen olvasgatja a mutató-táblákról, hány kilométert haladt és mennyi van még hátra. Majd jönnek a cigaretta reklám-táblák, karvastagságú fenyők, gyárkémények, szétszórt elővárosok: Berlinben vagyunk. A Friedrichstrassei állomáson állunk meg. Az utasok kiszállanak. Ez itt Berlinnek legnagyobb idegenforgalmi helye. Egyedül állok a nagy világ közepében s egyszerre annyi jövőtűnő kép tárul szemem elé, mennyinek befogadására kevés egy emberi lélek. Első benyomásom, mi tovább még inkább megerősödik, hogy olyan város ez, amelyikben mindent a hasznosság szempontjából birálnak el. Az emberek mintha feladták volna mind a magasabb ideálokért való küzdelmet, mintha a mindennapi harc a sorssal lenne életük célja és öröme. Oh itt nincs minden sarkon szobra költőnek és művésznek, mint nálunk. Keresnünk kell, mig valamelyik zugban találunk egy Goethevagy Schiller-szobrot. — Ellenben az első, második s ki tudja hányadik és milyen Frigyes és Vilmos császár szobroknak, királyok, fejedelmek, grófok emlékeinek nem akar vége lenni. A németeknél hasznosság szempontja szerint megy ez is. Mi másképen gondolkozunk, minél tovább haladunk, annál magasabbra helyezzük az ideált, annál messzebb fekvő célokat tüzünk ki magunk elé. Talán ezért nem vagyunk mi a jelen emberei, ezért nem vesznek rólunk tudomást. Háziasszonyom, ki elég műveltnek játszott, azt kérdezte tőlem : Ugy-e Magyaroszág valahol Bulgária mellett fekszik és a legnagyobb tartománya Ausztriának? Igen, feleltem, csakhogy nagyobb valamivel nála és kölcsönösen tartományai egymásnak, de lehet, hogy valamikor Magyarország lesz középpontja az egész birodalomnak. Mutatta, hogy hiszi, amit mondok, de valójában sohasem hitte el. — Máskor egy orosz egyetemi hallgatónak magyarázgattam már egy óra hosszáig Magyarország függetlenségét, csakúgy csurgott rólam az izzadtság a nagy lelkesedésben, ő pedig a végén azt kérdezi tőlem, hogy hány képviselőt küld hát Magyarország Bécsbe? Berlin esztétikai szemponttól figyelve nem sok látnivalót nyújt. Ebben a tekintetben az ifjú Budapest több izlést, nagyobb pompát árul el. A város közepén az Unter den Linden-t megbámuljuk, de elképzelhetetlennek nem tartjuk. Az új város, Charlottenburg, egyforma modern palotáival, tükörsima, széles, aszfaltozott utcáival, mint egy kártyavár tűnik fel. — Ellenben a régi város hosszú, hires utcája, a Friedrichstrasse, sokkal régibb és egyszerűbb palotasorokból áll, mint ahogyan gondolnánk. Középületei is egyszerűek, elvesznek a többiek között. Engemet legjobban az egyetem és annak élete érdekelt. Külseje igénytelen. Nem is hinné az ember, hogy egy egész világra árad szét innen a világosság. Nincs ország, honnan ne jönnének ide tudományért férfiak és nők egyaránt. Láttam büszke angolt, amint önmegadással hallgatja tudós, német professzorok előadásait, szögletes arcú törpe khinait, amint fürkén rakja lábait a lépcsőkön, hosszú képű japánt, amint komolyan és titoktartón tárgyal társaival. — Csak szerecsent nem tudtam elképzelni, pedig ilyen is van a berlini egyetemen. Nevetés nélkül nem lehet megállani: nézni azt a koromfekete arcot, hófehér gallért, kézelőt, kifogástalan szabású öltözetet, fekete kezét és fekete iratos táskáját. Mintha csak tréfa kedveért űzne csúfot magából. S még hozzá a legkomolyabban hallgat és figyel. Magyarok is vannak. Nyomatékos bizonyságai ennek azok az ökölnyi betűs magyar falragaszok, melyek merészen hirdetik a kevés hozzáértőnek és a sok hozzá nem értőnek, hogy hol kapható jó magyar koszt és feine ungarische Weine. Miért vannak a nagyhangú hirdetések, megtudtam később. — Ha három magyar ifjú összekerül, kitéteti asztalára kis fenyőfa pálcikán a selyem magyar zászlót, aztán rendel és fizet, hadd lássák, ki ő. Ebből a vendéglősnek persze nem szokott kára lenni. De hát ez nem tartozik ide. Más hirdetések a nyelv kicserélésére vonatkoznak. Az angol diák szívesen tanít angolul, a francia franciául, az orosz oroszul, csakhogy cserébe a német diáktól németül tanulhasson. Sajnos, arra ajánlatot nem láttam, hogy valaki cserébe magyarul akarna tanulni. Az angol, francia, orosz nyelv minden, kevésbbé keresik az olaszt, a többi számításba sem jöhet. Szombat nap van. Kedvetlenül nézegetem az előadások cimeit, végre megtalálom, amit keresek: „Magyarische Texte", magyar előadás a berlini egyetemen d. e. 10—12-ig az 57. sz. teremben. Elfogultan, az örömtől izgatottan keresem meg a helyet, beigazítom órámat és várok rendületlenül. Hát mégis csak hallgatják a magyar nyelvet. Hogyan is lehetne mellőzni, magyarázgatom magamban. Már szinte látom a németet, amint bámulják nyelvünket és görnyednek nehézségei alatt. Azonban az idő telik és még mindig nem gyülekeznek. Utána nézek nem tévesztettem-e el a házszámot ? Nem, jó helyt járok. Az óra kezdete elérkezik s azzal az első hallgató. Okos és pontos ember lehet, gondolom magamban s bemutatkozom neki. Kérdezősködöm a többiek után, akik hallgatják az előadást. Mosolyogva jegyzi meg, hogy csak egyedül van. A szemester elején hárman voltak, de csak maga tartott ki egyedül. A magyar nyelvet, a berlini egyetemen, egyedül, ez már mégis sok! azaz hogy kevés ! Elhatároztam így is meghallgatni az előadást. Kíváncsi voltam, hogy mivel foglalkozhatnak. Új ismerősöm szívesen egyezett bele, sőt örvendett neki, mert amint mondta, alig hinné, hogy a professzor maga is tökéletesen birná a magyar nyelvet. Végre jött a tanár. Tőle is engedélyt kértem az előadás meghallgatására. Magyar népmeséket olvasgattak és fordítottak németre Arany László népmese gyűjteményéből. Épen a kis ködmön volt a soron, az a mese, melyikben káposztáskő agyon fogja ütni a kis gyereket. Mosolyognom nem lehetett, pedig nagyon törték nyelvünket. Káposztáskő, kállai kettős stb. kifejezéseket nem értették. Végre is megkértek az idiotizmusok megmagyarázására és egy-egy szakasz helyes elolvasására. Helyesírásunkat kevésbbé fanatikusnak gondolták s azért sok mindent másképen olvastak, mint ahogyan irva volt. Például : az „o" betűt csak az első szótagban akarták „o"-nak olvasni, másutt rendesen elferdítették. Nehezen tudtam megértetni, hogy az ,o' csak ritkán és különös esetekben hangzik ,a'-nak. Az óra eltelt s én két jó ismerőst szereztem magamnak az idegen világban. A professzor többször meghívott magához. A finn-ugor nyelveknek általában volt a magántanára, Magyarországon egy évig volt egyetemen. Hallgatójával szinte bizalmas ismeretséget kötöttem. Megkérdeztem tőle, hogy miért érdeklődik a magyar nyelv iránt, ha már más senki sem hallgatja. Akkor derült ki, hogy ismerősöm nem is német, hanem lengyel, krakkói középiskolai tanár és csak rendkívüli hallgató a berlini egyetemen. Már gyermekkorától rokonszenvvel viseltetik a magyarok iránt. Mindjárt fs említette, hogy van neki egy pár gyermekkori emléke a magyar nyelvből, jelentését azonban nem tudja, minthogy beszélni egyáltalában nem is tudott magyarul. Unszoltam, hogy mondja hát, mire ő nagy csodálkozásomra a legbravurosabb káromkodásokat vágta

r ki úgy, hogy hahotában kellett kitörnöm. Ö szinte sértve érezte magát s szavainak németre fordítását sürgette. Megmagyaráztam neki, hogy emlékei a legcsunyább káromkodások, melyeknek lefordítására a német nyelvnek tán nincs is elegendő szókincse. — Hát ő nem tudja — felelte jámborul — ő ezeket gyermekkorában sokszor hallotta az épen Krakkóban időző magyar huszároktól. — Most már értettem a dolgot. Az egyetem, a tudomány hazájában, nem találtam képviselve a versengő nemzetek közt a magyart. Tovább kutattam, kerestem nemzetemet. Jártam a muzeumokat. Mindenütt akadt valami. A Kunstgewerbe muzeumban kelyhek és serlegek Magyarországról, a magyar ötvösművészet remekei. A Kaiser Friedrich muzeumban magyar festők, szobrászok művei, olyanokéi is, kiknek neve „Kis" volt, de az „s"-et „sch"val irták. A Reichs Post muzeumban megakad szemünk a magyar posta dicsőségének, az új levélszekrényeknek hatalmas modelljén. A Muzeum für Naturkunde-ban ásványaink vannak szépen képviselve, különösen az erdélyi termésaranyból. A Zeughausban, Berlin ez óriási fegyvergyűjteményében az ellenségtől elvett fegyverek vannak összegyűjtve. Leginkább képviselve van Franciaország. Itt van Napoleon oldalt felcsapott kalpagja, itt vannak fegyverei, érdemjelei, köztük a- Szent István rend keresztje is. S itt vannak talán Franciaország összes régi ágyúi. Magyar eredetű dolog alig van e teremben. Báthory István lengyel király kardja említhető meg, továbbá egy honfoglalás-korabeli magyar kengyelvas, miről elgondolkozunk: hadi zsákmány volt-e véletlenül a magyarok diadalmas harcaiból, vagy mulatozásaik közben felejtették ott emlékül a németnek őseink. Az Admiral-Palast-ban, Berlin egyik legelőkelőbb kávéházában naponta zene szól. A karmester szép ifjú, ki hegedűjével remegésbe tudja hozni a sziveket s akire a német mágnásasszonyok is megteszik a jellemző megjegyzést: „tüzes szemű", amilyen berlini fogalmak szerint csak magyar vagy olasz lehet. Ez az ifjú magyar, tiszta magyar neve van; pálcájával dirigál egy egész karnak, egy egész sereg németnek. A magyar zenei talentum, a magyar zenei erő diadalát látjuk ebben. A büszke német nem is veszi talán észre, hogy zenéjének képviselői között a magyar elem súlyra kezd vergődni, nem is tudja talán, hogy az AdmiralPalast ifjú karmestere a város más helyén is feltalálható volna. Még nagyobb örömmel látjuk színészetünk, színmüveink diadalmas hódítását. Alig néhány évvel ezelőtt még senki sem bizott a magyar szinműiró költői erejében, mialatt színházaink idegen fércművek azilumaivá váltak. Mintha egy csapásra megváltozott volna minden. Darabjaink egymás után hódítják meg Európa s az új világ városait. Berlinnek két előkelő színházában a nyár folyamán állandóan magyar darab volt műsoron. Egyik a Leibgardist (Testőr) Molnár Ferenctől, másik a Der verbotene Kuss (Tilos a csók) Pásztortól. Talán még most is ezeket játszák. Eszembe jut a költő szava: Európa színpadán mi is szerepeltünk s a miénk nem volt a legkisebb szerep. Nincs nemzet, melynek színdarabja annyit szerepelne Berlinben, mint a magyaré. Csak egy a különös a dologban. Az angolból, franciából fordított darabhoz szívesen, örömmel teszik oda, hogy honnan fordították, a magyar darabnál a kedvelt szerző nevét nagy betűkkel hirdetik, dé azt elhallgatják, hogy magyarból van fordítva. Ez a szinte megmagyarázhatatlan lekicsinylés, ez