Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-12-23 / 51. szám

amivel azok fejlődését és kulturális munkájuk minél sikeresebb végzését támogathatta volna. Egy rövid pillantás a magyar városok történetére, mutatja, hogy városainknak még abban a korban is, amikor már a nyugoti államokban fontosságuk a nemzeti életre teljes elismerésre talál, még mindig több akadállyal és gáttal kellett találkozniok, mintsem fejlődésüket előmozdító jóindulattal. Alapoka ennek bizonyára abban az idegen kedésben keresendő, melyet a magyar nemesség részéről a rendiség - okozta külömbségen felül még érezhetőbbé tett városaink polgárságának legnagyobb részt idegen eredete. Hisz tudva van, hogy királyaink olasz és német nemzetiségű iparüzők betelepítésén fáradoztak és ezek betelepítésével alapították meg első városainkat, mint szintén tudva van az is, hogy ezek a középkori városok sajátságos szervezetüknél s a föntebb említett okoknál fogva csak igen nehezen asszimilálódtak a magyarsággal és évszázadokon keresztül nemcsak külön rendet, hanem külön nemzetet is képeztek a nemzet testében. Hogy a rendiség magában véve is mily választófalat képezett a város polgársága és a nemesi osztály között, azt mutatja Kolozsvárnak egy, Acsáditól idézett XVII. századbeli magyar nyelvű statutuma, mely abból indul ki, hogy a régi szent királyok három részre osztották az országot : nemességre, parasztságra, meg városi rendre, melyek mindegyikét külön törvénnyel rekesztették el egymástól, hogy semmi elegyedés közöttük ne történjék. Külön rendtartást, törvényt, kiváltságot kapott mindegyik. A nemességet arra rendelték, hogy mezőben lakjék, ellenben elválasztották tőlük azokat, akik kőfal közé szorultanak: a városi polgárságot, és nem akarták, hogy a nemesség a városba költözzék, melynek ereje az „egyarányu személyeknek egyenlőségéből áll", ami pedig csorbát szenvedne, ha a város a nemességnek megengedné a körében való letelepülést. Ugyanezt mutatják továbbá azok a küzdelmek, melyek a XVI. században folytak az országgyűlésen affelett a kérdés felett, hogy a nemesek a városokban ingatlanokat szerezhetnek-e és a városban megtelepedhetnek-e ? E küzdelmek eredményeként az 1552 : XLV. t.-c. annyi pénzt, amennyiből szerényen megélhetett, hát felköltözött Budapestre az esernyőosinálóék • hoz, mivel a Matild anyja volt az egyetlen testvére. Náci bácsi Budapesten egész nap sétált, még pedig főkép a piacon és a vásárcsarnokokban, s kék zsebkendőjében akárhányszor vitt haza kövér potykákat és hápogó oaukafiakat. Kevés beszédű öreg volt ez, aki a kártyázást nem tanulta meg és a kávéházba csak évenkint egyszer járt; neki a piao, a lármázó kofasereg, a zöldségszag, a baromfivásár volt az életeleme. Ruggyantáék, mikor külön tűzhelyet alapítottak, Náci bácsit magukhoz csalták az öregektől, s mivel az agglegény megszokta a Matild gyöngeségeit, s a tanárral is teljesen rokonszenvezett, hát szivesen átköltözködött velük az udvar! lakásukba. így maradtak aztán hármasban akkor is, amikor az esernyőosinálóék végképpen bucsut mondtak minden acélrugónak, h rövid egymásutánban mindketten kivonultak oda, ahol az esők és az élet egyéb viharai nem bántják többé az elcsendesült öreg sziveket. Azt mondtam, hogy a Gondviselés vezérelte Náoi bácsit a Ruggyantáék életutjába ; így is volt, hiszen az ő segítségének köszönhette Matild asszony a nyugalmát és boldogságát. A tanár ugyanis néha felkereste esténkint kartársait a Művelt tanerő-ről elnevezett asztaltársaságban, s ilyenkor osak éjféltájban került haza, mikor a pedagógia összes függő kérdéseit szerencsésen megoldották. Matild asszony eleintén éjfélig nyugtalanul járkált fel meg alá a Bzobában, mert felgyulladt fantáziájában úgy képzelte, hogy Ruggyanta nem a pedagógia fejlesztésére használja fel távolléte óráit. Vájjon nem téved-e be valami oigánymuzsikás éjjeli j kimondotta ugyan, hogy a nemesek az összes • szabad királyi és bányavárosokban befogadtassanak és ott helyet vehessenek, de ez a törvénycikk is, mint sok más, csak ott került végrehajtásra, hol a viszonyok kikerülhetetlenné tették, mert a legtöbb város továbbra is elzárkózott a nemesi rendtől, amellyel az egész XVI. század alatt állandó ellentétben maradt. Azonban a rendiség-okozta ellentétet még öregbítette a nemzetiségi ellentét, melynek következtében egyes városok általában nem tűrtek meg körükben mást, mint németet és csak külön törvényhozási intézkedés alapján lehetett rákényszeríteni a városokat, hogy másoknak is megengedjék a városokba telepedést, hisz Ferdinánd király még 1530-ban megengedte Bártfának, hogy a tót-, vagy lengyel ajkuaktól i megtagadja a letelepedési jogot, mert mint mondá a nemzetiségi külömbség viszályt szokott a polgárság körében támasztani. Az 1608.-iki XIII. t.-c. végre kimondotta, hogy magyar, német ós tót egyaránt vehessen házat és nyerhessen polgárjogot a városokban. Igaz, hogy ez a törvény sem egy hamar vált valósággá, úgy hogy 1635-ben (21. t.-c.), majd 1655-ben (46. t.-c.) meg kellett újítani az engedélyt, hogy a nemesség a városba költözhessek és ott ingatlant szerez- i hessen. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a városok igazgatásában magában sokszor a legélesebb nemzetiségi súrlódások jelentkeztek s hogy a bécsi kormány a XVIII. században a német elemet a városokban mesterségesen erősítette úgyannyira, hogy a magyar saját hazája városaiban igen sokszor nem leié honját, nem csodálhatjuk, hogy egyrészt a városok a XIX. század közepéig idegenül állottak a magyar kultúrával szemben, másrészt a magyarság is bizonyos — évszázadokon keresztül mintegy hagyományossá lett — ellenszenvvel tekintette a városokat és azok polgárságát, s ennek következtében azokat a kiváltságokat, melyekkel a városok a rendi alkotmány idejében birtak, a lehetőség szerint megnyirbálni igyekezett, mint ahogyan az 1546.-ki XXXIII. és XLI.; az 1609.-ki XLIV.; az 1648. LXXVIII. és LXXIX. stb. t.-cikkek tanúsítják. A rendi alkotmány megszűntével természetkávéházba, ahol kifestett arcú leányok mosolyognak rá ? És nem találja-e Ruggyanta csinosabbnak e céda teremtéseket, mint őt, törvényes hitestársát ? Matild asszony addig busult, addig töprengett e gondolatokon, araig egy este így nem szólott Ruggyantához : — Mától fogva Náoi bácsi mindig el fog kisérni, ha a Művelt tanerő-höz mégy. — Hogy mondod ? — kiáltotta Ruggyanta ijedten. — Én? — folytatta az aggiegeny, aki szokása szerint már az asztal fölött bóbiskolt. — Miért ne ? A tanárok örülni fognak, ha az öreg nagybácsidat bemutatod . uekík s én is nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy nem ütnek le éjfélkor, amikor egyedül jössz haza . . . A két férfi nem mert többé ellentmondani s így történt, hogy Náoi bácsi e naptól kezdve mindig elkísérte Ruggyantát a Művelt tanerő-höz. A tanárok között tényleg jóizüet bóbiskolva hallgatta a pedagógiai vitatkozásokat. Sőt egyizben, amikor az előkelő hal-osaládokról volt sző, szendergéaét abbahagyva, mély meggyőződéssel szólott közbe : — Nézd a hal kopoltyulyát — tanáosolá egy régi bölcs — ós ha vérvörös, aprítsd bizalommal a bográosodba. Jóizüet fogsz enni belőle, feltéve, hogy a fűszerszámokkal bánni tudsz . . . Egy őszi napon Ruggyantát nagy kitüntetés érte : Miklósffy grófné levélben felszólította, hogy az uri nők számára alapított liceumban ő adja elo a természeti tudományokat. A kis család életében ez fontos dátum volt, mert az új hivatal heti három óráját fejedelmi bőkezüszerüen változott a városok közjogi helyzete, de változott a városok rohamos fejlődésével is és különösen nemzeti kultúránk felkarolásában kifejtett munkásságával az az értékelés is, mellyel a magyarság a városokat régebben értékelte. Ma nincs oly elfogult, aki be ne látná, hogy amit a XVI. századbeli városi követek hangoztattak, hogy „a város az ország virága" és hogy „a városok nélkül az ország elveszett volna", ha nem is a múltra, de a jelenre és a jövőre nézve feltétlenül áll. Lehetetlen elzárkózni annak a nagy munkának elismerésétől, melyet a városok nem kedvező viszonyok között hazánk ipari és kereskedelmi életének fellendítésében, de különösen nemzeti kultúránk előbbre vitelében végeztek és végeznek. Nem kedvező viszonyok között, mert a városok éppen abban, ami legsajátságosabb jellegük és ami az állam szempontjából egyik legértékesebb oldaluk: önkormányzatukban a törvények sokszor kicsinyes intézkedéseivel vannak korlátozva és e mellett az állami teendők oly özönével elhalmozva, hogy a szorosabb értelembe vett városi feladatok megvalósítása majdnem háttérbe szorul, amit tetéz még az a körülmény, hogy ezeknek az állami közigazgatási teendőknek végzéséért tisztviselőik az állam részéről nem részesülnek abban az elbánásban, amiben az egyéb állami teendőket végző tisztviselők, vagyis a városok nagy erkölcsi munkájának elismerése még mindig nélkülözi a törvény általi elismerés szánkcióját. Nem kívánunk az aktuális politika mezejére lépni, de úgy hisszük, hogy az a fontos szerep, amelyet a városok a nemzet életében betöltenek, megköveteli, hogy elhárítsunk törvényhozásilag is a városok útjából minden akadályt, mely őket szabad mozgásukban gátolja és fejlődésüket megköti, másrészt meg biztosítsuk a törvényhozás utján azokat a feltételeket, amelyek ehhez a szabad fejlődéshez szükségesek. Körülbelül száz éve annak, hogy egyik legérdemesebb történetírónk, a Godex diplomaticus kiadója, Fejér György ; „Honi városaink befolyása nemzetünk kifejlődésére és csinosbulására" cimmel egy még ma is elolvasásra érdemes tanulmányt tett közzé. És épen most 70 esztendeje, hogy egy, a filozofiai irodalom eéggel fizették. Matild asszony az első eati óra előtt hosszabb ideig kezelte kefével és ecettel a férje esküvői fekete kabátját; s mikor Ruggyanta a kabátot magára öltötte, titkon, bizonyos jóleső szomorúsággal ezt gondolta magában : — A grófnők inkább vele fognak törődni, mint a természeti tudományokkal . . . Mert nem lehet tagadni, hogy a hosszú fekete kabát bizonyos ünnepies méltóságot köloaönöz a föllépésének . . . Ha őszinték akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy Ruggyanta már jócskán kinőtte a hosszú kabátot, 8 a föllépésében távolról se volt meg amaz ünnepies méltóság, melyet a hitvestársa konstatált. De Matild asszony, aki ritkán látott grófokat ós egyéb regényhősöket, csodálkozó félelemmel tekintett az urára, mikor az a fényes főkabátban megállott előtte. Ruggyanta annyira imponált neki, hogy alattomban félrehívta Náci bácsit, s összekulcsolt kézzel súgta a fülébe: — Ugy-e elkíséri ós megvárja, amig hazatér? .. . Annyi szép nő könnyen elcsavarhatná a fejét és akkor én egyenesen a Dunának mehetnék . . . Tudja, hogy milyenek a pesti aszszonyok, ha valamirevaló férfi kerül az utjukba .. . — De osak nem ülhetek bele a padba, az asszonyok közé 1 — szólott az álmos agglegény ijedten. Matild asszony ekkor oly könyörgő pillantást vetett öreg nagybátyjára, hogy az szó nélkül a kabátja és a kalapja után nyúlt. Pedig e napon talán egy ötkilós potykánál is jobban szerette volna, ha idejében nyugovóra térhet. . . Az asszonyok líceumában osakugyan sok volt a csinos nő s Ruggyanta kiesé elfogultan