Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-12-23 / 51. szám

PÁPAI HIRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: I>«- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Békesség a földön 1 Hazugnak mondjuk-é az égi szót, mert, mint annyiszor, ma sincs békesség a földön? Tagadjuk-e meg hitünket, mely boldoggá teszi egész életünket s az örök üdvösséggel kecsegtet ? Vessük mindazt el magunktól, amit a Krisztus világrajövetele s világmegváltó küldetése óta szentnek ismert el az emberiség ? . . . Békesség a földön ! De amikor nincs békesség ! Amikor lent Délen gyilkos fegyverekkel kezükben állnak egymással szemben egyisten-hivő népek s amikor az rontja meg bűnös balkezével a békességet, aki jobbjában a kereszt jelvényét emeli magasra. S a kereszt jelében, de nem a keresz{ért nyugodt gondtalanságban élő, máséra nem áhítozó, magukéval megelégedett beduinok vére ömlik, piros patakokban ömlik a tripoliszi fövényre . . . Nincs és nincs békesség. És hinni, hinni, hogy volt egy valaki, ki békességet hirdetni jött, ki .kínhalállal fizetett meg érte, hogy nekünk békességet szerezzen, mégis oly jól esik, jobban mint bármi a földön, jobban, mint kincs, gazdagság, hódított ország, rablott tartomány . . . Annak, aki az emberiség haladásába édes reménységét helyezi, annak, akinek a technika vívmányaiból, páncélos hajószörnyetegekből, robbanó anyagokat szállító repülőgépekből merített hite, hogy a pusztítás szertelensége semmisíti meg előbbutóbb magát a pusztítást, annak hinnie kell, hogy ha a most ráköszöntő karácsonnyal nem is jött meg, de előbb vagy utóbb mégis megjön, amiért epedünk : békesség a földön! Városaink és nemzeti kultúránk. Irta: dr. Antal Géza. II. A városoknak a nemzeti asszimilálódást eszközlő hatásával karöltve jár a kultúrának demokratizálódása és a kettő tulajdonképen kölcsönhatással van egymásra. Mig a kultúra régebben egyes keveseknek kiváltsága volt, hisz a középkorban akárhány fejedelem volt, aki még nevét sem tudta leírni, addig ma a kultura elemeinek elsajátítása nem képez többé kiváltságot és aki ezeket az elemeket elsajátította, az előtt ezeknek segélyével épúgy, mint a bűvös kulcs segélyével a mesebeli palota összes termei, nyitva állanak az emberi kultúra legragyogóbb épületei. Ám ezt a kulcsot a tapasztalás szerint sokkal gyakrabban használja a városi lakosság, mint a természethez minden tekintetben közelebb álló falu népe és épen azért a magasabbb fokú műveltségnek terjedése is sokkal általánosabb a városi lakosságnál, mint a vidék népeinél. Ezért lesz a város a demokráciának szülő és nevelő anyjává. Ez volt már az ó-korban ; ezt a jellegét, ha változott viszonyok között is, de megtartotta a közép-korban és ez a jellege egyre jobban érvényesül korunkban is. Az értelmi fejlődés eszközeinek kézre adásával és a külömböző, a városi élettel elválhatlanul kapcsolatos társas körökben és egyesületekben élés ós működés előmozdításával lehetővé teszi az önkormányzás folytonos és — kisebb körből kiindulólag — egyre nagyobb köröket átölelő gyakorlását és ez viszont az egészséges demokráciának kifejlődését. Demokratikus államforma anélkül, hogy a nép keresztül ne ment volna azon az önfegyelmező iskolán, amit a városi élet a külömböző intézmények és maguknak a városi ügyeknek intézése iránt való folytonos érdeklődés fölkeltésével és ébrentartásával képez, úgy szólva elgondolhatatlan és a városok kultúrális feladatai között bizonyára a legjelentősebb az, hogy előkészítő iskolája legyen az államéletben való részvételnek és a nemzeti kultúra termékenyítő erejét vigye be az egyes Ön- és köztevékenységébe. Az ó-korban város és állam igen sok esetben egy volt; korunkban a város csak része az államnak, de mint a nemzeti kultúra zászlóvivője és az állami élet vezetésére hívott tényezők előkészítő iskolája, annak legfontosabb része. Ez teszi indokolttá, hogy városaink az őket megillető méltánylásban ós elbánásban részesüljenek az államhatalom részéről és ha a közép-korban a városok, mint az ipar és kereskedelem szókhelyei, a fejedelmek jőindulatu gondozásában részesültek és a maguk összességében fejedelmi ki váltság-levelekkel emeltettek ki az ország népességéből, ma, mikor a kiváltság-levelek ideje lejárt, legalább abban az elismerésben részesüljenek, mely őket az általuk betöltött fontos szerepnél fogva megilleti. Fájdalom, e tekintetben hazai törvényhozásunk nem mondhatja magáról, hogy a városok fontosságától kellően áthatva, megtett volna mindent, „PAPAI HIRLAP" TARCAJA, Dal. Hajh, újra dalos kedvem támad, Neki vágunk az Éjszakának, Lelkem sok üszke füstölög, A lángjával majd betörök: Tovább! Tovább! Hajh, kacagások Éjszakája : Jön az Elet valahára, Mint a madár, sikongva vár 8 egy dal, nevető, újra száll: Tovább! Tovább! Nagy kacagás csak ez az élet S Uram, egy ima, ami éltet: Kerek élet, Uram, s a dal, De végezz, végezz mihamar!. . . Tovább ! Tovább ! K. 0. buggyanta. Irta : Szoniaházy István. Ruggyanta nem tartozik a társaság ismert alakjai közé, turfra, színházba, hangversenyekre nem jár, a Kossuth Lajos utca déli korzóján nem sétál vasárnap délelőtt, a divatos szabóknál nem dolgoztat, a nyakkendőjét hót esztendő óta viseli, de azért a maga nemében hasznos és kitűnő polgára ő a hazának. A Ruggyanta név persze a reál iskolában ragadt rá, ahol a természettudományokat és a szabadkézi rajzot tanítja ; egyszer rajzóra közben ugyanis rákiáltott az egyik növendékre. — Rögtön vedd elő a ruggyantádat és töröld ki ezt az Önmagába visszatérő görbét! E nap óta a fiuk, akik a gummiról most hallották először, hogy ily furcsa névre is hallgat, maguk közt állandóan ruggyantának nevezték a professzorukat. Ruggyanta ezt épp oly osendes megadással vette tudomásul, mint minden egyebet, amivel ez a rideg élet elhalmozta. Túlzás lenne, ha azt állítanók, hogy Ruggyanta az aszfaltbetyárok, vagy a Don Juánok közé tartozott, ő tökéletesen eleget vélt tenni emberi hivatásának azzal, hogy óráit a reáliskolában pontosan betartotta, néha egyegy tanulmányt irt az értesítőbe a tűlevelűek gyökérviszonyairól, s estónkint lelkiismeretesen kikorrigálta a tanítványai Írásbeli dolgozatait. Mindössze talán csak két nagyobb szenzáció hozta ki eddig egész pályafutása alatt sodrából ; az egyik, hogy egyszer a piros téntája elfogyott, s este anélkül kellett nyugalomra térnie, hogy a gyakorlatfüzeteket kijavíthatta volna ; a másik, hogy egy telen öt napon át influenzában feküdt* s az iskolai óráit nem tarthatta meg. E nagyobbmérvü kellemetlenségen kivül csendesen, szelíden, igazi tudóshoz méltó egyhangúságban telt le az a husz esztendő, ami alatt Ruggyanta a közélet mezején mozgott. Mégis azt kell mondanunk, hogy Ruggyanta élete nem volt szegény romantikus részletekben se. Kell-e bővebben kifejtenünk, hogy a világ nagy mozgató erejéről, a szerelemről beszélünk ? Ruggyanta korán nősült, alig pár hónappal azután, hogy utolsó vizsgálatát kiállotta. Tiz éven át egy tisztes esernyőcsináló-családnál lakott, s ez idő alatt végkép megállapodott abban, hogy a házigazdája leányát feleségül veszi. A kisasszony, akit Matildnak hívtak, ép oly jóravaló, caendes és becsületes gondolkozású perszóna volt, mint a virágok, gyökerek és más botanikai alkotórészek búvára. A leendő házasság szerencsés voltához tehát nem fórt semmiféle kétely, hacsak az nem, hogy Matild kisasszony négy ebztendővel idősebb volt, mint a jövendőbeli hiteitársa. — De mi közük az éveknek a szerelemhez ? Tekintetbe jöhet-e egyáltalában agyarió ember időszámítása, amikor a sziv örök érzései forognak szóban ? Ruggyanta szépnek, hódítónak és fiatalnak látta a huszonkilencéves menyecskét, amikor az esküvő után udvari lakásukat elfoglalták; és mivel a szeme együtt öregedett meg a feleségével, hát bizonyára azt se látta, hogy Matild asszony fürtéi itt-ott az ezüst fényében csillogtak, s az aroa se olyan üde és rózsaszínű többé, mint azoké a nőké, akikről az isteni Homérosz dalol. A Ruggyantáók házassága tehát boldog ós zavartalan volt, bár Matild asszonynak sokkal több aggódást okozott a közöttük lévő korkülömbsóg, mint ártalmatlanul gondolkodó férjének. A szerelmes nő már a természettől a féltékenységre hajlik, » Matild asszony se volt kivétel a szabály alól; de a Gondviselés szerencsére még csirájába megfojtotta benne a sárgaszemű szörnyeteget. — A Gondviselés ugyanis egy derék öreget vezérelt a házaspár életutjába : egy egészséges, bár kissé álmos hajlamú agglegényt, akit az egész rokonság csak mint Náci bácsit tisztelt és szeretett. Náci bácsi valaha lovakkal kupeokedett az Alföldön, de mikor összegyűjtött