Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-02-11 / 6. szám

VIII. évfolyam. 6. szám. Pápa, 1911 február 11. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak : Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő : DR- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal : Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvételnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kolin Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. 1864—1911. Amióta 1864-ben Bödögei asztalos (ahogy akkor mondták: tislér) a Krauszesaládot a Hosszu-utcán kiirtotta, akit aztán itt Pápán az Agyaglikban fel is akasztottak, azóta — tehát majd egy félszázadja — hálával a gondviselés iránt mondhatjuk el, hogy Pápán rablógyilkosság nem fordult elő. Jó csillagunk őrködött fölöttünk, de bizonyos az is, hogy városunk lakossága általában békés természetű, irtózik az erőszaktól s e mellett a kenyér keresés, a megélhetés minden feltételével rendelkezik. Nem csoda ilyen körülmények között, hogy a szerdai borzasztó bűntény százszorta nagyobb izgalmat keltett nálunk, mint keltett volna száz más helyen, hol hasonló véres tettek — gyász és siralom szörnyű szülői — gyakrabban előfordulnak, ahol a borzalomhoz inkább hozzá vannak edződve már a lelkek. Mi gyöngék, nagyon gyöngék vagyunk ennyi vért, ennyi ártatlanul kiontott vért látni, a mi becsületes polgári munkánk világába, mint derült égből a villám, csapott le a szerdai szörnyűség hire. Soká fog tartani, mig felocsúdunk ennek hatása alól, mig ma megtorlásért lihegő lelkünk bosszúérzet helyett annak a bizó reménynek ad helyet, hogy a gondviselő kegyelem továbbra is őrködni fog felettünk s nem fél század után, de soha többé hasonló bűnös merény nem borítja el árnnyal városunk régi jó hírnevét. A főiskola metszetgytijteménye. Régóta hangoztatják s újabban mind sűrűbben emlegetik nemcsak helyben, hanem nagy vidéken, söt csaknem az egész országban, hogy művelődési tekintetben A „PAPAI HÍRLAP" TARCÁJA. Kaszálják . . . Ni — hogy kaszáljak! — Emberek, Ne vágjátok a rendeket! Csak ezt a táblát járom még végig, Egy-két virágot szakítok még itt — Szabad e még óh, emberek ? Sápadt pipacs ... Ti emberek — Csak itt a szélen hadd megyek! Enyém a szivem sápadt virága, Hadd hullatok még egy könnyet rája — Piros, sok álma — emberek! Ni — hogy kaszálják! — Emberek — Egy csokrot még hadd köthetek! Egy-két virágot — jaj, hogy szeretnék, Virágot szedni hagyjatok még — Hadd álmodom még — emberek! K. G. Pár szó a modern drámáról. Irta és a Jókai-körben felolvasta: Lautner János. (Vége.) Már régi művészeti felfogás ez. Mióta az Írásba foglalt műbirálatnak, mondhatnám az észtét kánait vannak képviselői, mindenütt fellelhető, nyíltan vagy elrejtőzve De a legkézenfekvőbb is. A művészet a természet utánzása. Ha nem íb meríti ki teljesen a művészetek lényegét, de ennek mindenesetre egvik főtényezője. Ádám és mily fontos hivatást tölt be városunkban a református főiskola. S hogy ez így van, azt nem is vonja kétségbe egyetlen jóhiszemű ember sem. De ha a főiskolának akár helyben, akár messze innét, az ország más részén élö tisztelőit Szókratész módjára kikérdeznök, hogy mire is alapítják hát ezt a riézelüket: a legtöbb szerint ez a kulturhivatás ahban fejeződnék ki, hogy a főiskola igen sok müveit ifjút képez ki a haza szolgálatára. Hát bizonyára ez is az ö legfontosabb hivatása. A pápai főiskola azonban nemcsak ezzel szolgálja a hazai közművelődést. Hosszú idők alatt a pártfogók buzgó szeretetéből és saját anyagi áldozatai árán a művelődésnek annyi értékes eszközét gyűjtötte egybe, hogy azzal az ifjúság körén túl a város és vidék nagy közönsége közt is hintheti a felvilágosodás fényét. Könyvtára már több mint negyvenezer kötetből áll. A modern tudományosság legérdekesebb müvei, a régi és újabb magyar irodalom sok értékes alkotásai sorakoznak ott s rendelkezésére állnak nemcsak a tanuló ifjúságnak, hanem bárkinek is. S hogy ez a világosság nem hiába világít, bizonyítja az, hogy a múlt évben közel kétezer látogató fordult meg a könyvtárban s több mint ötezer kötet könyvet és kéziratot használt. S ez a forgalom annál figyelemre méltóbb, mert a főiskolai könyvtár első sorban tudományos célokat szolgál és szépirodalmi mű aránylag kevés van benne. Tehát komoly, tudományos müvek iránt nyilvánult ez a jelentékeny érdeklődés. Bár hatása nem oly általános és jelentékeny, azért igen értékes művelődéstörténeti anyagot nyújt különösen a hozzá értőknek a főiskola érem-gyűjteménye is, mely hazánkban a vidéki ilynemű gyűjtemények közt a legjelentékenyebbek közé tartozik. Ennek sok ezer darabból álló magyar, görög és római része már teljesen rendezett állapotban ajánlkozik úgy a komolyabb tanulmányozásra, másrészt mint énekes látnivaló. Sok benne a ritka, értékes példány. Mostantól kezdve pedig egy nagy és értékes metszetgyüjtemény is kínálkozik iskolánk falai közt, mely mindenkire nézve érdekes látványosság lesz, valódi hivatása pedig az, hogy Pápa város müveit közönségének művészi ízlését nevelje. Ez a közel háromezer darabból álló gyűjtemény úgyan már régóta a kollégium birtokában van, de rendezetlen állapotban holt kincsként elrejtve hevert. Még 1863-ban ajándékozta báró Baldácsy Antal, a magyarhoni protestáns egyház lelkes pártfogója. A Muzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége azonban, melynek elnöke a nagynevű, tudós Fraknói Vilmos püspök s amely könyvtárunkat is már majdnem egy évtized óta jelentékeny évi Éva története a legemberibb tragédia. Egy sinos közöttünk, ki ne olvasná újra és újra megille tődéssel. Mindig a magunk tragédiáját, a magunk sorsát olvassuk benne. Benne igazi élet lüktet. S mért Shakespeare a legnagyobb szinmű költő? ő volt eddig az egyetlen, ki az emberi tulajdonságok kaleidoszkopszerűen tarka keverékéből embereket tudott varázsolni, varázsvesszejének mozdítására ez a szemkápráztató sokszínűség legtökéletesebb harmóniába olvadt, igazi Ádámokat és igazi Évákat teremtett. Varázsvessző. E szónál meg kell állanom, különben azt hiszik, hogy enuek a becsempészésével akarom a tételt igazolni. Mindenesetre e varázsvesszőn fordúl meg az egész művészet. Hiszen a tartalma a művészetnek mindnyájunk nak rendelkezésére áll, sajnos, hiányzik hozzá a meglátó étzékünk, hiányzik a kifejező képességünk. A természet mellett ott van a művészet ben az egyéniség. Természet és művészi egyéni ség teszi a művészetet. A művészi egyéniségnek legkidomborodóbb ismertető jele pedig a fantázia. Mondhatjuk tehát, hogy a művészet egyenlő természet plusz fantázia. Az egyiknek vagy a másiknak a túlsúlyra emelkedése adja meg a művészet jellegzetességét. Shakespearenél össz hangban állanak, az említett drámaíróknál az egyéniség, a fautázia foglalja el a trónust. Ezek a költők a természetet, az életet csak formának tekintik, tartalmat ebbe a formába a művészi egyéniség, a fantázia önt. Csak jelképnek, csak szimbólumnak tekintik az érzékelhető világot, ebbe tartalmúi saját Énjüket lehelik bele, kép zeletüknek, képzettársításaiknak játékszerévé teszik. Az említett két irányt nagyjában így jellemezhetem : az egyik a művészi tartalmat a természetben keresi, h ennek minél hű >b reprodukálását tekinti a művész feladatának, a másik a művész egyéniségét teszi meg tartalomnak 8 a természetet, az életet csak ez egyéniség jelképes kifejezésére használja fel. A két irány között szembetűnő különbség természetesen a nyelvben mutatkozik. Az utóbbiak, fantáziájuknak teljes tért engedve, színpompázó, szivárványszínű nyelven irnak. D'Annunzió a színészeknek s a színpad rendezőjének szánt megjegyzé seket is ilyenfélekép irja :„ ... a kert, melynek szinökhagyott levelekből, elvirágzott virágokból , túlérett gyümölosökből szőtt óriási teste lehajol a Brenta felé, mint valami kéjes, fáradt asszony, aki ráhajol tükrére, hogy nézze benne hervadó szépsége utolsó csillogását", ez utasítás egy asszony őszi alkonyányának álmához. A főszerepet játszó színésznőnek pedig ilyen utasítást ad a kémleány híreinek meghallgatásához : „A dogaressa hallgatja lekuporodva egy padra, mint va lami üllőre s szinte szikrát hányva, mint a vas a kegyetlen kalapács alatt". Wiídenak a nyelve kit nem bájolt el közülünk ? Nála a legközönségesebb dolgok is új színt, új osillogást nyernek. „Mily vakmerőség rád tekintenem — mondja Guido — ; zöld lomb alatt nyílik az ibolya, szemérmesen hunyorg a Napra föl, kápráz a fényétől, de a szemem, én vakmerő szemem! Olyan merész már, hogy sarki csillagként mered reád dőz ölve szépségedben-. Beatrice meg más helyen így szól : „Nem, nem maradsz; oly szörnyű lenne ez, hogy a halálra rettent csillagok lehullanának és a béna hold sötétre válna megbomlott körén, a Nap pedig nem kelne fel soha, hogy az elátkozott világra süssön, látván halálodat". Különösen a virágokkal, azok között is hódító illatúakkal, a vakítóan ragyogó kövekkel ringatja az olvasót saját képzeletvilágába, Lapunk mai szama ÍO olciai.