Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-12-02 / 48. szám

gyobb részének tájékozatlansága kedvéért bizonyára meg kell magyarázni. A családi pótlék főként kisebb fizetésű nős tisztviselőket illetné meg aszerint, hogy egy, két vagy több gyermekük van. A nős tisztviselő tizenöt százalék drágasági pótlékot kap, amely egy-két gyermeknél husz, azontúl pedig huszonöt százalékra emelkedik. Egy kis malíciával bizonyára azt lehetne mondani, hogy az állam az ujonctermelést akarja a tisztviselők között ebekkel a jutalmakkal fokozni, pedig a családi pótlék ügye sokkal komolyabb, semhogy az élcelődést megtűrné. A drágaság rettentő növekedése tényleg a legköltségesebb és a legsúlyosabb fényűzések közé iktatta a családalapítást és ha az állam nem akarta tisztviselői között a cölibátust meghonosítani, akkor gondoskodnia kellett olyan intézkedésekről, amelyek a családfenntartók helyzetét megkönnyebbítik és amelyek legalább némileg nivellálják azt az egyenlőtlenséget, amely az ugyanolyan fizetési fokozatban lévő nőtlen és családos tisztviselő között van. Némelyek az ilyen egyenlőtlenségnek általános, az egész társadalomra kiterjedő orvosszeréül az agglegényadót ajánlják, pedig nem büntetni kell azokat, akik önzésből vagy száz más tiszteletreméltó okból nem házasodnak, hanem segíteni, akik a családalapítással végre is társadalom- és nemzetfenntartó hivatást teljesítenek. A családalapítás nem rideg magánügy és nem csupán az ujonclétszám miatt jelent állami érdeket, hanem a társadalomnak olyan nagy kérdése, amelynek megoldásában nemcsak az államnak, hanem az ország, a gazdasági élet és a társadalom más tényezőinek is részt kell venni. Az a régi igazság, hogy jó és termékeny munkát csakis a gondoktól agyon nem nyaggatott munkástól és hivatalnoktól lehet várni, bizonyára szintén nagy indoka a családi pótléknak és a kormányt elismerés illeti, hogy az államnak mai nehéz helyzete közepett, a félre nem hárítható hatalmas igények mellett ennek a kérdésnek rendezésére módot talált. De különösen helyén való és Lukács László pénzügyminiszter helyes szociális érzékére vall, hogy a tisztviselők segítését, a drágaság ellen való védelmét a családi pótlék alapjára fektette. Annyival inkább igazságos ez, mert a tisztviselőosztálynál amint a társadalmi élet egyéb része, a gyermeknevelés is nagyobb igényeket és reprezentációt jelent: az iskoláztatás és az intelligens gyermekek nevelésének egyéb dolgait, amelyek szükséges, vagy fölösleges voltáról lehet vitatkozni és bölcselkedni, de amelyek megvannak s azokkal szintén számot kell vetn i. S kétségtelen, hogy az állam beismerését a többi munkaadóknak is valószínűleg követni kell. Akadt eddig is vállalat és intézet, amely a drágasági pótlékokat a családi pótlék keretében alkalmazta. A jövőben fokozott mérvben i lesz ez így. A legönzőbb főnök se tarthat csak nőtlen és agglegény alkalmazottakat s még kevésbbé követheti a hadsereg antik példáját, amely a nős és családos tisztek gondjainak elhárítását a kaucióval akarta megoldani. Ahol pedig családos tisztviselő vagy alkalmazott dolgozik, ott nemcsak arra kell gondolni, aki az irodába vagy a telepre bejár, hanem azokra is, akik odahaza vannak, enni • kérnek és ruházkodni akarnak. Mindenesetre csak elismerés illeti hát az államot a jó példaadásért, mely az első lépés egy igen nagy társadami probléma helyes megoldásához. Reméljük, hogy a többi is nemsokára következni fog! Hol legyen a színház?* Válasz és nom viszonválasz dr. Lővj Lánzló úrnak. Megint a tétel magyarázatával kell kezdenem mondanivalómat a dolog megértése végett, mert ugyanis első felszólalásom nem akart válasz lenni dr. Lövy László úr cikkére, mert akkor megvártam volna a második számú ily tárgyú dolgozatát, hogy a felsorolt érdekes terveket együttesen méltassam. Én azt hittem, hogy a fejtegetések sorozatát lapunk tisztelt szerkesztője indította meg a római egyes számmal és az én cikkem kapja a Il-ik helyet és pedig nem mint válasz, mert ezt is a szerkesztő úr jóvoltából kapta, hanem csak mint a tárgy önálló * Eredetileg erősebb tónusú cikket kaptunk, de a tárgyilagos vita szempontjából helyesebbnek véltük ennek közlését. Szerk. fejtegetője és szabad kezelője, jóllehet sem egyházi téren nem voltam az előharcosok sorában, sem a város jól felfogott érdekeinek kivívásában nem tudtam elévülhetlen érdemeket szerezni. De hát azért mégis tollat fogtam és minden csekélységem dacára legjobb meggyőződésein és tudásom szerint elmondtam érveimet pro és kontra egy kicsit élénkebben talán, mint ahogy dr. Lővy László orvos úr irni szokott, dehát tetszik tudni a fák és füvek sem mind egyformák, mert mi lenne a világból, ha csak mind komoly agavék terpeszkednének nálunk is mint Nápoly vidékén, úton-útfélen és jóleső örömérzettel fogadjuk a tüskés bogáncs élénkítő szép piros virágát, mert bár szúrós egy kicsit, de nem sértő és nem foglal el több helyet, mint amennyi öt megilleti. Azért is nem teszem első helyre sem az orvos úr személyét, sem a magamét, hogy bizonyos helytelen felfogását rektifikáljam, sem az én tudatlanságommal szembe állított nagy tudását kellő értékére szállítsam és tévedésem beismerésével a szátiszfákciót megadjam, ott ahol kell, amit szívesen megteszek mindenkivel szemben s így a közügyek egyik régi harcosával még szivesebben, hiszen az én bajom, hogy ilyen kemény ellenféllel kerültem szembe, de hát kitérni nem akartam, mert én nemcsak hogy a Woita-telket a legalkalmasabb helynek találom a színháznak, hanem rossznéven veszem a helykijelölö bizottságtól, hogy azt a helyet csak pro forma hozta kombinációba, ami ellen többen tiltakoznak bizonyosan, mert ők nemcsak a templomot akarták a színháztérre, hanem a színházat is a Woita-telekre, mert anélkül az egész machináció egy szándékos becsapása a közönségnek és félrevezetése a városi közgyűlés szavazó polgárainak, mert avval együtt ment a tárgyalás és csak a szavazás előtt akarták kikapcsolni, vagy talán ki is kapcsolták, akiknél a cél megszenteli az eszközöket. Én avval együtt szavaztam meg és anélkül félre vagyok vezetve. Az orvos úr se a temploról. És itt is nem az én eszemnek, tudásomnak Ítélete a döntő, hanem azé a belső szózaté, amely mindenkiben él, mindig szabadon és megvesztegethetetlenül, minden befolyástól függetlenül nyilvánítja észrevételeit: a lelkiismereté. A lelkiismeret szava a döntő, amely mindig ébren őrködik az erkölcsi törvény szentsége fölött. A becsület felfogásom szerint az embernek az a lelkiismeretben meggyőződése, hogy egész magaviselete megfelel az erkölcsi törvénynek. Igaz, Regula az edelényi rablógyilkos esküdtszéki kihallgattatásakor szintén hivatkozik „tisztességes beosületére", de ez mit sem von le meghatározásom értékéből, mert ezzel a gonosztevő csak arról tesz tanúságot, hogy a becsületnek milyen nagy bizonyító ereje van, másfelől maga ellen fog fegyvert, mert íme a legféltettebb drága kinccsel is akar hamis játékot űzni az ítélkezők megtévesztésére. A becsület kérdésében az erkölcsi törvény és a lelkiismeret az a két tényező, amelyek egyedül mérvadók és döntők. Ha e kettő megegyezik, egymást fedi, akkor van becsületem és reám nézve nem nagy jelentőségű, hogy mit szól reám, mit szól rólam a világ bőbeszédű szája. Magammal tisztában vagyok. Ez a fő. Ez emeli önérzetemet, személyes méltóságom

N tudatát: becsületem feltétlen értékét. Természetes, hogy ez a becsület osak engem illet, egyedül csak az enyém. Annyira az én személyemhez kötött egyéni tulajdon ez, hogy senkivel azt meg nem oszthatom, sem senki emberfiára reá nem ruházhatom. Szoktunk ugyan beszélni „a családi becsületről", de ez csak annyiban létezik, amenyiben az összes osaládtagok mint egy tag ugyanazon elfogadott erkölcsi törvénynek megfelelően élnek. Ha egy is eltér ettől, az a többire nézve nem jelent beosületvesztést. Helytelenül cselekszünk azért, ha van valakinek családjában egy elvetemült gonosz, megvetjük ezért az egyért a többi családtagot, vagy az összes osaládtagok gazságáért az egy becsületest. — De ép így nem is örökölhetjük a becsületet. Mindenkinek magának kellett megszereznie. Nem pénzzel, vagyonnal, vagy születó? utján szerezhető az meg, hanem mindenki által, külön, külön szerzendő az meg a kötelességek hű teljesítésével. Nem könnyen, nem fáradság nélkül megy ez"; — Kazinczy is azt mondja: „Annak, aki magát megbecsüli, szentebb köte lességei vannak, mint a maga nyugodalma". Minél soványabb talajban gyökeredzik valamely fa — bár törpébb marad a kövér földön álló nál, — de annál szívósabb, szilárdabb lesz fája, törzse s annál inkább tud ellenállani a zord viharok támadásainak. És ha így nem mástól kapjuk a becsületét, sem öröklés, sem kitüntetés utján nem jutunk hozzá, hanem egyedül saját érdemeink által: senki azt el sem veheti tőlünk. Becsületünket egyedül önmagunk tehetjük tönkre. Mások megtámadhatnak bennünket beosületünkben, rágalmazhatnak, ha úgy tetszik nekik, de addig, amig nem igaz, amit rólunk rosszakaratulag az igazság ellen hirdetnek : becsületünk megsem inog. Egyizben Sokrateshez így szólt valaki : „Hát nem gúnyol és nem gyaláz e téged az az ember ?" Sokratesnek erre csak annyi volt a válasza : ,,Nem, mert amit mond, reám nem vonatkozhatik

M. Ugyancsak erről a bölcsről van feljegyezve, hogy vitatkozásai közben gyakran sértegették, testleg bántalmazták s egyizben valaki meg is rúgta, de ő azt fel sem vette. Mikor ezen a többiek csodálkoztak, a bölcs így szólt: „Hát bepanaszolhatnék-e egy szamarat ha megrúg ?" Más el nem veheti becsületünket, ha elveszítjük, a nnak okai egyedül magunk vagyunk. Ép ezért ébren kell lennünk, folyton vigyáznunk kell, hogy el ne veszítsük ezt a legdrágább kincsünket. Munka, szorgalom, igazságosság, józanság, test véri jóindulat és egyéb erények azok az e szközök, melyekkel a becsületet ki-ki megszere zheti ós megtarthatja. Erre egyformán képesítve van mindenki, itt nincs külömbség köztünk. Annak at szegény embernek ép oly jogcíme lehet a becsületre, mint a gazdagnak, — a kézi és gyári munkásnak ép úgy, mint a hivatalnoknak és tőkésnek. Ettől függ a rang és nem a születéstől. Ez az embernek a nemesi levele és nem a protekció utján kieszközölt „kinevezés". Becsületes emberré kinevezni, becsületes emberré tenni senkit nem lehet, ha ő saját magát azzá nem teszi. Azt mondja a már egyszer idézett Carlyle : „Mi az élet? arasznyi lét két örökkévalóság között, nincs ezen kivül még egy lehetőség. Helyesen teszünk, ha nem mint balgatagok ós mint ámítók, hanem mint bölcsek és becsületes emberek élünk". Szívleljük meg e szép szavakat, hogy mirólunk is oly bizonyság tétessék, amilyent a skót Normann Maclood egy holyroodi sír kövön olvasott: „Itt nyugszik egy becsületes ember".