Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-10-28 / 43. szám

látott volna színháznak való alkalmas hely megszerzésére, akkor félannyi pénzért kaphatott volna helyet, mint jelenleg; mert azóta a házak értéke duplára emelkedett. Ha már most, tekintve azt, hogy 10 évig ráérünk, megmaradunk a régi nemtörődömségünkben és várunk, míg az ügy égető és sürgős, akkor megtörténhetik, hogy még sokkal drágábbért kell megfizetnünk a házakat, mint most; ezért célszerű lesz felsorolni azon tájékokat, ahová a szinházat lehetne építeni. Kétségkívüli, hogy színházra a város lakosságának, mint szórakozóhelyre, szüksége van. Ajánlották a Gráf-kávéházzal szemben levő házakat; a Koritschoner fűszeresféle, a Grosz molnár- és a mellette levő 2 kis házat a Főutcán a Kellner mészárosféle házig, valamint a mögöttük, a Csákiutcában levő Zöldfa-vendéglő telkét. Ezen házak megszerzése rengeteg árba kerülne; a Koritschoner-féle házat ígyis-úgyis a városnak meg kell vennie és onnan eldobnia, hogy ' a város a Bakony felöl friss levegőt kapjon, amit ezen ház már a jelenlegi viskó alakjában is akadályoz. Egy másik nagy hibája lenne, hogy a Csáki-utcából zsákutcát csinálnánk, amit megtenni sehogyan sem szabad. Szóba jöhetne még a Kossuth-utca, Rákóczi- és Major-utca közti házak. Meg kellene venni a Kossuth-utcán két, a Rákóczi-utcán három házat, mert az utóbbi két háznak van frontja a Majorutcán is. Csak így kapnánk elegendő helyet egy modern színháznak. Talán ezen telkek megvétele nem is kerülne olyan igen sokba; de várni nem szabad soká, mert ezek többnyire régi, rozoga házak, amelyek pár év múlva valószínűleg újból lesznek építve. Lehetne a szinházat a Városmajor telkére is építeni. Hozzáférhetőség tekintetében eléggé előnyös ennek helyzete, mert öt utca köti össze a Bástyát a dologidő van, sztrájkolnak; több részt köve telnek az uraságoktól. Az uraság nem ad többet, ok meg kötik az ebet a karóhoz, nem dolgoz nak. Erre a szolgabíró bezárja őket szerződésszegésért, az uraság learattatja gabonáját más vidékbeli aratókkal, ok pedig elhenyélték a drága jó időt nyáron, hát kereset nélkül maradnak. Télen aztán annál elkeseredettebbek. Szidják az urakat, a szolgabírót, a kormányt — néha az Istent is —, amiért ninos harapni valójuk. Nem érik föl ésszel, hogy maguk az okai oktalanságuknak. Aratás nem volt, hát kereset nem volt, hát nincs kenyér, ahol pedig kenyér nincs, ott beütött a nyomorúság. Enni, ruházkodni, fűteni, lakást és miegymást fizetni kell, nem kérdik, honnan veszi. Az emberek elégedetlenek, zúgolódnak, komor areoal járnak-kelnek egy ideig, egyszer aztán cs»k fölkerekednek és vándorolnak messze, messze, a tengerentúlra, Amerikába. Asszony, gyerek, meg a még élő apa, anya itthon marad. így ment el például a Pék Ferkó is. Apját, anyját, féleségét, négy kis gyermekét hagyta itthon. Egyszer osak jött a levél, hogy a Ferkó meghalt. Ott is temették el Amerikában, ki tudja hova ? Nem jár a sirhalmához senki, koszorút nem visznek neki. Szegény Borza Julcsa, de korán özvegységre jutottál ! De korán árvák lettek apró kis gyermekeid. Maga is idősb Pék Ferenc uram és nénémasszony, egyetlen támasz nélkül maradtak öregségükre. Miért nem mondják meg a többi embereknek: ki ne menjetek abba a mese világba, mig egy falat kenyér és egy pipa dohány akad itthon. Mi g a földmivesek keresete pang, addig az ipar és kereskedelem fölvirágzott nálunk . . . Minden földmives iparost, vagy kereskedőt akar Kossuth-utcával. A hely elég nagy és csak annyiba kerülne a városnak, amenynyiért más alkalmas helyen telket venne egy új városmajornak. Dr. Lővj László. Beszélő fejfák. Az emberi kegyelet meglátogatja a mai napon: a halottak napján, az elköltözöttek csendes birodalmát, a temetőt. Kigyúlnak az apró mécsesek a kedvesek sírján, virágözön borítja be a drága porokat befödő hantokat és a kegyelet érzése a borongós visszaemlékezés kapcsán hő imák alakjában száll az ég felé. Nincs_ember, kinek ne volna valakije: szülő, gyermek, testvér, rokon, barát, kit e napon legalább emlékei által fel ne keresne s alig van teremtett lény, akiben ne rezdülne meg egy érzés: a kegyeletes visszaemlékezés e napon. A társadalomnak, az államnak, egy nemzetnek is vannak olyan emlékei, eszméi és történetei, melyek rövidebb vagy hosszabb idő óta kikerültek az élet forgatagából. Kiszakítottan, elraktározva, pihentetésre szánva, sokszor elfeledve ott nyugosznak a Mult nagy temetőjében. Ezek az emlékek, bár ciinfelirással ellátva nincsenek, ciprus vagy emlékkő nem jelzi helyüket, a történelem tanításai által könnyen felismerhetők. Életre is kelnek s beszélnek ezen a napon: a halottak napján. Beszélő fejfák! Igen, beszélő fejfák a magyar politikai nemzet emlékei is. És amint a kegyelet és visszaemlékezésvezette érzéssel végig járjuk a történelmi íhult csendes temetőjét, mécs világ nélkül, virágözön hián is felismerhetőkké lesznek az elhantolt, eltemetett emlékek. Sorba vonulnak lelki szemeink előtt mindezek, részint figyelmeztetve, részint emlékeztetve mindazokra, melyeket egy évezredes nemzet eltemetett és ezzel együtt elfelejtett is. Tények, alkotások, vágyak, elvek és reménységek feliratát viselik e fejfák. Nevek, eszmék, gondolatok kellenének, hogy rávésve nevelni a fiaiból, a leányokból pedig varrókisasszonyt. Az a cél, hogy urak legyenek. Aztán mikor kitanulták a mesterséget, világot próbálni járnak — gyalog az országúton. Egyik házból ki, a másikba be. Ilyenformán sokat tanulnak — ^annyit, hogy a szegény ember pokolban is szegény ember marad. Ember korukban látják be, hogy nem boldogulnak az új mesterséggel. Sokan abbahagyják, újra földmivesek lesznek. A dolog persze nehéz, mert elszoktak tőle, hát újra próbálkoznak a mesterséggel, ami mégiB könnyebb. Aztán megint osak abbahagyják, mert megint nem boldogulnak. Ilyenformán aztán némelyik kereskedő aratni jár, a földmives meg kereskedő lesz és viszont. A korcsmákra nincs panasz. Virágoznak Isten jóvoltából, mint a penész, egész éven át. Egy falunak van öt nagy szőlőhegy, borkivitel azonban ninos, mert elfogy, aztán meg van nyolo korcsma. Ennek kalapot lehet epielni .... Amint nézem innen a hegytetőről ezt a falut a maga osöndességében, úgy tűnik föl, mintha mindenki aludnék benne . . . Révedező szemeimet körüljártatom rajta. A felső faluvégén akadt meg a szemem egy házon. Valamikor kaszinó volt. Színpad is volt benne. Petőfi Sándor is játszott ott vándorszínész korában, mikor erre járt. Ma ezt az épületet is cselédek lakják. Amott feljebb a „sárga kastély". A hires Balog nemzetség kúriája volt, de kipusztult belőle a család. Az ember agyonlőtte magát, a „szép asszony" Pestre költözött a gyerekekkel, ahol azok is mármár belefulladnak a mooeárba. Most a sárga kastélyt bérlő bírja, a Lorsi Ármin ... Ha még feljebb tekintek, ott látom a postahivatalt. Egy tisztes ősz ember benne a postamester. Valamikor az is jobb napokat látott. Két pusztája, uradalma volt! ma örül, há meggörnyedhet az íróasztala mellett havi néhány forintért, nyolcvan éves korálegyenek a sírhantok fölött kiemelkedő fejfákra, hogy általuk emlékezzünk, gondolkozzunk és okuljunk. Mily nagy, hatalmas volt egykor a magyar ! Nemcsak három tenger mosta határát, hanem egy világ ismerte el erejét, hatalmát. „Régi dicsőség" fejfája borongós érzéseket vált ki belőlünk. A magyar nemzet államalkotó és államot fenntartó erkölcsi ereje, tekintélye mint forrasztotta egybe e hazában élő összes nemzetiségeket! „Egységes magyar nemzeti állam" fejfája mered elénk s árnyéka beborítja a mi lelkünket is. Egyenlőség nagy eszméje kapcsolta egybe egykor a nemzetet és most a politikai meggyőződés, a társadalmi osztályfelfogás, a születési előjogoknak törvénybiztosította különb özősége szerte tagolja az élö, szerves organizmust. Szabadság zászlaját lobogtatta fennen egykor a magyar, a függetlenség kivívásáért öntözte honfivér a völgyeket, síkokat s most, helyettük a „megalkuvás" feliratot viseli az a fejfa, amely a nagy kiterjedésű hantot jelöli. És a nagy sírhantok közül egész sora a kisebb, nagyobb domboknak. Egyik besüppedt, alig felismerhető, cserje, bozót, gíz-gaz lepte be már, a másik új hantolás, a harmadik csak félig kész; van olyan, melynek csak helyét jelölték ki. Mennyi vágy, sejtelem, remény; mennyi elv, eszmény nyert itt örök nyugvóhelyet és mennyi az, melynek előre el van készítve nyugvó helye, sírba tétele. Beszélő fejfák! Egy nemzet fájdalmas múltja, keserű csalódása, eltemetett boldo gsága ti, ti vagytok itt körülöttünk az éjszakában. S mintha szellemlelkek kelnének fel a s irhantok mélyéből: egy király, egy hadvezér, e gy államférfi, egy szellemóriás, kik annak idején egyegy eszme letéteményesei, hirdetői és harcosai voltatok, a ti hangotok csendült fel az éjszakában. És amit mondtok, az buzdít, bátorít. Erőt ad az elernyedt erekbe, megizmosítja karjainkat, képessé teszi a küzdelemre. Hit, remény, bizaban . . . Hát a Sáry Miklós hova lett ? Akinek szintén uradalma, pusztája volt ? Most az országúton móri a kavicshalmokat, mert utbiztossá degradálódott. S még szerencse, hogy a« is lehetett, legalább veszett fejszének nyele megkerült. Ha még tovább nézném, találnék több ilyen változatosságot is, de nem birom nézni tovább. Ki hitte volna az én gyermekkoromban, hogy így átalakul az én falum?- Hova tűnnek el azok a gőgös nemzetes, tekintetes és nagyságos uraimék, akik valamikor atyauris teneknek hitték itt magukat? Van valami azért, ami jóleső érzéssel tölti el lelkemet s ez az, hogy én csak látogatóba járok haza. Dehogy tudnék én itt maradni, dehogy ! Valahányszor végignéznék a falun, mindannyiszor elborulna a lelkem. Jobb nekem idegenben. Lemegyek a hegytetőről a völgybe, vissza az emberek közé. Ha közéjük keveredem, talán én is közömbösen nézem a megváltozott dolgokat. Amott már látom is, amint valaki integet. Az unokabátyám. -— Gyere osak gyere ! — kiáltota felém — már régen kereslek. A feleséged mondta, hogy itt vagy. Menjünk a pinoébe egy pohár borra. -Termett ám ölég. Miközben ballagunk a pince felé, folyton beszéddel tart: — Hoztam egy kis falatoznivalót is. Előbb vágta le az ángyod. Majd jobban csúszik a bor. Nálatok úgyis drága abban a fene nagy városban, mert még a szuszogásért is fizettek. Azért mondom hát, ha itthon vagy, érözd jól magad az ebadta ... Közben kinyilik a nagy pinceajtó. Miután letelepedünk, szivjuk a hordó vérét. Aztán benn tovább foly a beszéd.