Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-10-07 / 40. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség : Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési Arak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DR- KÖRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. SZEMLE. Lövés a karzatról. Az bizonyos dolog, hogy különös eset ez a sebenicoi asztaloslegény esete. Hogy valaki pokol országából, Dalmácia sziklás partjairól felutazzék Wienbe, amelynek lakosságát — osztálykülönbség nélkül — rettenetes drágaság sújtja, s hogy ez a valaki, aki soha semmit se érzett ebből a drágaságból, jöjjön boszút állni — nem a drágaság okozóin, hanem azon a miniszteren, akinek a resszortjába tartozó független bíróságok rendzavaró, iskolaromboló, telefondrót-szaggató, villamoslámpa-pusztító csőcselék fölött mondottak még csak nem is túlszigorú ítéletet, ez mindenesetre olyan különös, szinte rejtélyes dolog, aminek nyitjára érdemes volna rájönni. Hogy hasonlatot mondjunk, — amely a hasonlatok ősszokása szerint bizonnyá! sántítani fog —, nem néznénk-e mi nagyot, ha valahonnan Trsztena mellől elindulna egy falusi tótlegény, aki még soha a fővárosban nem járt, aki magyarul nem tud és jönne, jönne egyenesen fel a parlamentbe, hogy „a tett propagandájával" (gyalázatos propaganda, mondhatom) kényszerítse a honvédelmi minisztert a magyar vezényleti nyelv megadására. Ezt, akár csak a sebenicoi asztaloslegényt, mindenesetre ajánlatos lenne először orvosi megfigyelés alá helyezni, s nem rögtön a tudatos terv szerint haladó Bagrovok módjára kezelni. Ámbár kizártnak azért éppenséggel nem tartjuk, hogy nem egy meghibbant eszű dalmatával, hanem egy exaltált párttaggal állunk szemben, akit a fanatizmus ördöge hajtott ilyen buta, gonosz — szerencsére célját el nem ért — tettre. A fanatizmus az embert vadállattá s a közömbös dalmatát a legdühöngőbb bécsivé változtathatja. Nem szabad tehát a fanatizmust felkelteni, szítani, terjeszteni! Nemcsak a szociáldemokratáknak, akik, ha nem bolond a sebenicoi asztaloslegény, súlyosan érzik majd tettének erkölcsi következményeit, de minden szélső pártnak intelmül szolgálhat ez a tanulság, ami az osztrák birodalmi gyűlés karzatáról dörrent a levegőbe, nagy szerencséje az osztrák „nép"parlamentnek, hogy csak — a levegőbe. Tisztviselőtelep. Nem a háztulajdonosok, nem is a lakók, hanem a város egyetemének szempontjából kivánok röviden hozzászólni a tisztviselőtelep kérdéséhez. Ez az a szempont, amely egyedül lehet irányadó egy sajtóorgánum állásfoglalásánál. A város egyetemének szempontjából csak örömmel lehetne fogadni, ha a tisztviselőtelep a tervezgetés légies birodalmából a megvalósulás szilárd talajára lépne. A város, melynek a háztulajdonosok, kik talán (de csak nagyon talán) károsodhatnak a külön tisztviselőtelep által, csak úgy adózó polgárai, mint azok a tisztviselő-lakók, akik az eddiginél nagyobb magán- és közterhet vesznek magukra új házak építésével, a város csak nyerhet a tisztviselőtelep által. Nyerhet elsősorban az által, hogy a tisztviselőtelep elősegíti a Belvárosnak városias formára átalakulását. Ma, amikor akármelyik ócska, nedves viskót — az egészségnek nem kis kárára — jól lehet értékesíteni, senkinek nem jut eszébe, hogy 100 esztendős házán csak egy téglát is elcseréljen. Ha majd egy csomó ilyen házból elköltözik a lakó, a ház tulajdonosa, hogy az értékcsökkenést pótolja, lakásait mégis kiadhassa, megépíti modernül a házát s ezzel a város fejlődésének tesz szolgálatot. Másodsorban nyerhet a város a tisztviselőtelep által azért, mert ez meggátolja azt a külterületekre irányuló terjeszkedést, amelynek eredményekép a város legszélsőbb pontjain, a gyimóti vámnál csak úgy mint a csornai vasút sinein túl épülni kezdenek a házak. Ha az ilyen szétszórtan egy kör küllőinek legvégén épült házak igényelik a közbiztonság, forgalom, közegészségügy eszközeit, kérnek világítást, vízvezetéket, rendőrt, az a városnak horribilis költséget jelent. Egész más a helyzet, ha a Belváros közvetlen közelében s egy tömbben épülnek a házak. Az ezekről való gondoskodás költsége alig jő számba amazokéhoz képest. íme a két legfontosabb szempont, aminek alapján azt mondjuk, hogy a városnak csak örülnie kell, ha annyi sok más város mintájára, itt is létesül tisztviselőtelep. Vannak még más szempontok is, ezekről alkalmilag máskor szólunk. A „PAPAI HÍRLAP" TARCÁJA. Levélírás. Ázik a kaszárnya. Esik reggel óta. Irószobává lesz a kantin ivója. Levéllel telik meg a dúrva nagy asztal; írnak a legények lassan, komoly arccal. Ki anyját csitítja vigasztaló hangon, Ki meg ezzel kezdi: Rózsám, kis galambom! Peregnek a tollak — de komiszul fognak! Nehéz a toll annak, aki fegyvert forgat. Csak egy legény nem ir. Ott könyököl hátul. A nyitott ablakon az esőbe bámul. Szívére ráfekszik tompa, nehéz bánat. .. — Kát te pajtás, nem irsz az édes anyádnak? Írnék — szól szomorún —, irnék, de ha nincsen... Rég a földben porlad ... Áldja meg az Isteni Ránéznek. Nem szólnak. Levelükre dőlnek. Majd egyik föltekint: Hát a szeretödnek? írnék — szól sötéten irnék, de ha nincsen... Hazug volt, másé lett... Verje meg az Isten ! Szalay Mihály. Tavaszi szél. Irta : Syrion. Zsoldos Péter egy tavaszi éjszakán jókedvűen elmélázva ballagott végig az Andrássyut külső felén, a vékony gesztenyefák alatt, amelyek sebesen, fenyegető suhogással mozogtak feje fölött. Szól fujt, furcsa mároiusi szél, amely egyik pillanatban jeges fuvallatot, a másikban meleg levegő-hullámokat dobott arcába. Zsoldos Péter kigombolta bundáját; fáradt testét kéjesen borzongatta meg a szél. Estélyről jött, ahol szokása ellenére két erős szivart szitt el s hozzá néhány pohár pezsgőt ivott meg. A bor a fejébe szállt, kiűzte belőle a hideg, óraszerü pontosságú gondolatokat és egy csomó, vegyes érzésnek adott helyet, hangulatoknak, amelyek az éjszakai vándort ritkán bántották. Zsoldos Péter künt lakott a városerdő egy divatos mellékutcájában, amelynek sorát uri nyaralók kurtakorcsmákkal elegy foglalták el. Halandó erre éjjel nem igen járt, kivéve a rendőrt, aki prémes gallérban, viaszkvásznas süvegben járt föl és alá a kopasz fák között. A törvény őre udvarias ember volt és valahányszor találkozott Zsoldos Péterrel, — így most is — a kalapjához emelte a kezét. A gyáros ilyenkor megbioeentette a fejét, egyébként azonban nem vett tudomást a tisztelgőről. De ma a fogadj Isten nem volt ily rideg. Mikor a rendőr szalutált, Zsoldos Péter megállt, elgondolkodott ós aztán derülten így szólt: — Jó estét kivánok ! A rendőr még egyszer sisakjához emelte két ujját és távozni készült. Zsoldos Péter életében először vette közelebbró'l^szemügyre a prémes gallérú, viaszkosvászon-süveges ember t és úgy vélte, hogy rokonszenves aroa van. A gyáros kikotort egy szivart a zsebéből és odaadta a rendőrnek. — Mi a neve tulajdonképpen ? — kérdezte, ós anélkül, hogy tudta volna miért, újra elmosolyodott. — Kovács II. János — felelte a megszólított katonásan. Zsoldos Péter bólintott a fejével. — Kovács II. János. Nagyon szép név. Kováos II. János I A szél e pillanatban újabb erővel tűrt ki, ezúttal a déli oldalról ós meleg, szinte forró áramlatot lódított feléjök. Ez már a tavasz volt, a rügybontó, a fecskehozó kikelet és a gyáros mohón szitta be duzzadó lehelletét. A fejében táncolni kezdtek a gondolatok. A lefolyt estély mozzanatai, a rendjeles urak, a hajlongó szolgák, a nehéz szivarok és a miniszterek hideg árnyképei egymást kergették. Mindez oly furcsa volt, hogy el kellett nevetnie magát. — Kovács II. János! — szólt derülten. — Volna egy kórésem! — Parancsára — mosolygott a rendőr, aki kezdte sejteni, hogy a jókedvű éjjeli vándor kissé felöntött a garatra. — Csak óhajtás, kedves Kovács úr, — ellenkezett Zsoldos Péter — osak szerény óhajtás. Mindössze annyi: sétáljon egyszer végig velem a Stefánia-uton és nézzük meg hogyan érkezik a tavasz. A prémes gallérú bólintott fejével. Minek rontani a kedvét ennek a derék uri embernek, aki alkalomadtán még segítségére lehet ?