Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-09-09 / 36. szám

a biztosított érték egy-két százaléka között ingadozik, igazán oly csekély, hogy csakis nagy elterjedés vagy kötelező biztosítás mellett lehet arról szó, hogy az intézmény céljainak megfeleljen. Felesleges a szervezetet bővebben ismertetni, felesleges azt bizonyítani, hogy mily fontos szerepre van hivatva az intézmény, sőt még annak bizonyítására sincs szükség, hogy az eddigi ilynemű károsodások ennek útján megakadályozhatók lettek volna. Elég annak a konstatálása, hogy külföldön is már nemcsak bevált és elterjedt az állatbiztosítás, de több államban törvényileg kötelező is. Nálunk ilyesmiről egyelőre nem lehet szó. Azt azonban, hogy az ügy nagyfontosságát máris felismerték, semmisem bizonyíthatja jobban, mint az, hogy egyik újonnan alakúit magyar biztosító társaság nemcsak felvette üzletkörébe az állatbiztosítást, hanem arra igen nagy súlyt is fektet. Ez természetesen annak a bizonyítéka, hogy az állatbiztosítás mint jövedelmező üzlet is kihasználható. A szövetkezeti eszme híveinek tehát résen kell lenni, hogy ezt a fontos üzletágat a nagy társaságok el ne monopolizálják előlük. Szerintünk azonban nem a szövetkezeti vagy a biztosító társasági alap a fontos, hanem maga az ügy és az, hogy minél intenzívebben munkálkodjék mindenki annak létrehozásán. Városi takarékpénztár. — Dr. Molnár Imre javaslata. — Az alkotmányos élet visszaállításával megindúlt gazdasági fellendülés kedvező jelenségei hazánkban talán sehol sem tükröződnek vissza oly élénken, mint városaink hatalmas arányú fejlődésében. Rendezett utcákat, palotasorokat látunk ma oly városokban, amelyekben 40 évvel ezelőtt az általános szegénység ijesztő képe tárult elénk. A kulturális haladás sokféle intézményei, a gazdasági erőt jelző gyárkémények, biztatólag világítanak be a nemzet jövőjébe. Városaink mintegy közös ösztöntől hajtva, mintha néhány évtized alatt akarták volna pótolni a korábbi évszázadok mulasztásait!Az általános fejlődés versenybe szólította vároakart lökni, de ez a dobot verő pálcával úgy főbe koppintottá, hogy elszédült, elesett és elfogatot. A nemzetőrök még az nap haza érkeztek' nagy diadallal hozván magukkal hét foglyot, kiket Szekszárdra szállítottak be és nem csekély hadi zsákmányt, tiszti kardokat, pisztolyokat, ruhanemüeket stb. A horvát sereg Buda felé tartott, de miután Percei Mór honvédjei jól megpacskolták őket Pákozdnál, hazájuk felé vissza futottak. Tolnavármegye nemzetőrsége ós népfelkelő sere ge azonban Ozoránál már várakozott rájuk s útjukat állta. A horvátok látván, hogy tovább nem mehetnek sem előre, sem hátra, hogy elől viz, hátul tüz, egy kardcsapás nélkül letették a fegyvert. Fogságba esett két tábornok, az egész tisztikar, kilenc ezer ember, hadi zsákmány lett tizenkét ágyú, az összes fegyverzet, muníció s az egész felszerelés. A tolnamegyei nemzetőrségnek még máshol is volt fontos szereplése. A rácok szenttamási sáncainak körülzárolásánál is hat hétig voltak alkalmazva. Ilyen volt 63 esztendővel ezelőtt a magyar ! És ma ? . . . Felsóhajtunk a költővel: „Itt van a hon, óh, de nem a régi!" sainkat és áldozatot nem kiméivé, igyekeztek megszerezni az elsőbbség babérkoszorúját. Ez a verseny folyik még napjainkban is, sőt tán nagyobb szenvedéllyel, mint valaha, szenvedéllyel, azonban már lankadó erővel. A versenyláz fokozódását emeli az államkormányzat körül mindinkább meghonosodni látszó az az irányzat, hogy a városok fejlődésére kétségtelenül nagy befolyással bíró állami intézmények elhelyezésénél igen gyakran a városok által nyújtott anyagi hozzájárulás mérve szerepel döntő tényezőként. Emez üzletszerü irányzat terhe különösen nyomja azokat a városokat, amelyeket földrajzi fekvésük, természeti előnyeik, közigazgatási, hadászati, politikai stb. tekintetek nem jelölnek ki az általános nemzeti érdeklődés és a folytonos állami gondozás tárgyaiul. Mert ha az állam milliókra menő áldozatokat tesz azért, hogy a Balaton, a Tátra kincseinek feltárásával a külföldre irányuló költekezési hajlamnak útját vágja, ha a nemzetegység gondolatának határvárakat épít Brassóban, Kassán, Pozsonyban, Pécsett, Temesvárott, vagy Marosvásárhelyt, ezt az eljárást a nemzet köztetszése fogja kisérni, ellenben a nemzet gazdasági és politikai életére ily közvetlen befolyással nem bíró városok a haladásuk tényezőit maguk kell, hogy előteremtsék, az állam figyelmét, támogatását valósággal meg kell, hogy vásárolják. A városokat eddig a verseny nemes munkájára részint törzsvagyonuk, részint a polgároknak önkéntes adományokban, leginkább pedig a pótadó folytonos emelésében nyilvánuló áldozat készsége segítette. Azonban ez az erőforrás ma már vagy teljesen elapadt, vagy nagy mértékben apadóban van. A községi pótadó Magyarországon 1881-től 1898-ig 21 millió koronáról 52"3 miiló koronára emelkedett, tehát 18 esztendő alatt 147-8°/o-ot tesz ki az emelkedés. Az emelkedésnek ez az aránya 1898 óta sem lett kedvezőbb. A községi pótadó skálája, amely egynémely községben 500%"

r

ai ső v

á" rosokban is 100°/o ra szökött fel, alig engedi meg a további emelkedését. Nem szorul magyarázatra, hogy a pótadó nagysága mily bántólag hat különösen a városok fejlődésére. És minél inkább hiányoznak egy városnak a gazdasági életnek kedvező, a teherviselési képességet emelő konjunktúrái, annál nagyobb óvatosság kívántatik meg apótadó-rendszer kezelése körül. Sajnosan kell megállapítanunk, hogy Pápa azon városok közé tartozik, amelyek sem az állam kivételes gondozására nem tarthatnak számot, sem a gazdasági fejlődésnek természetes erőtényezőivel nem rendelkeznek. Pápa városát délről és délnyugatról az intenzívebb gazdálkodásra alkalmatlan és jogilag kötött természeténél fogva az ipari kihasználás alól is elzárt Bakony hegység határolja. Nyugatról a szomszédos Győr városának hatalmas ipara és kereskedelme állja útját a terjeszkedésnek. Közgazdasági beosztottsága szintén nem kedvez a fejlődésnek. És mégsem szabad feladnia a küzdelmet, ha a hanyatlás útjára nem akar lépni. A stagnálást épúgy nem ismerik az intézmények, mint nem türi az egyes ember fejlődési törvénye. Egy tekintet a város múltjára, meggyőzhet arról, hogy a létező állapotokban való fatalisztikus megnyugvás mily könnyen végzetessé válhatik a város fejlődésére. Pápa város lakossága 1870-ben 14.223 lélekből állott, 1890-ben pedig 14.252-ből. A 20 esztendő alatti szaporodás tehát 29 lélek, oly szám, amit határozottan hanyatlási tünetnek kell tekinteni. Hogy a lakosság száma 1900-ig 17.42?-re és 1910-re 21 ezeren felüli számra emelkedett, azt mindenesetre a céltudatosabb városkormányzatnak és ezzel összefüggően az 1895-ben létesült dohánygyárnak és az 1901-ben felállított szövőgyárnak, valamint a néhány közegészségi és köztisztasági intézménynek kell tulajdonítani. Kétségtelen, hogy a közelebbi 20 esztendő alatt sok mulasztás

ylett helyrepótolva. Azt azonban mégsem lehetett kikerülni, hogy kis és középiparunk, amely pedig egykor a Dunántúl ipari életében vezető szerepet játszott, a tönk szélére ne jusson. És e végzetes pusztulás nyomán abból a tényből, hogy a kisipar hajdani szilárd helyzete a gyáripar nyomása alatt mindenütt megrendült, csak akkor volna jogosult a megnyugvás érzése, ha a kicsiny ipargazdasági egyedek, legalább részben, a modern teknika eszközeinek megszerzésével átléptek volna a nagy, vagy középipar fokozatába, ha az egykori virágzó timár-iparból bőrgyár, kalapiparból kalapgyár, a kefekötő iparból a kefegyár, stb. alakult volna ki. Az előképzettséget nyújtó ipari iskola, továbbképző ipari tanfolyamok, ipartanulmányi ösztöndíjak létesítésével, a szükséges tőkének az ipari vállalatokba való átterelésével talán még lehetne valamit megmenteni. Nem szabad figyelmen kivül hagyni soha, hogy az egészséges fejlődés gyökérzete mindig a múlt hagyományaiból táplálkozik. Brassó és Temesvár virágzó gyáriparát nem a véletlen teremtette meg, hanem a kisiparos nagy- és dédapákról gazdag öröksépképen hátrahagyott ipari közszellem. Ezt az értékes hagyatékot Pápán elpusztulni engedni nagy mulasztás volna. Szeretjük várokunkat a „Dunántúl Athénje" megtisztelő jelzővel illetni, de e büszkeségünktől is megfoszthat bennünket az erőtől duzzadó és fejlődésre vágyó vidéki községeknek a kormányirányzat decentrálizáló törekvései által is támogatott versenye, ha iskoláink fejlődésének a maiakat kiegészítő szakiskolák nyitásával nem hozunk újabb és újabb áldozatot. Quid nunc? Ha városaink a pótadó forrását már kimerítették, mi módon lesznek képesek a haladás anyagi feltételeit biztosítani? Az államtól a városoknak legújabban nyújtott 3 milliónyi évi segélyösszeg a végszükség-helyzetnek csak ideig-óráig való orvoslását jelentheti, és nem lehet kilátás arra, hogy ezen sem közjog, sem közigazgatási jog politikai szempontból megállható alappal nem biró segélyezési intézkedésnek mérve lépést tartana a szükségletek növekedésével, sőt minden komoly politikusnak, aki a túlságos centrálizációnak végzetes hátrányait felfogni képes, arra kell törekedni, hogy közigazgatási életünknek ez a homálypontja minél előbb kiküszöböltessék. A segélyezésnek az az indoka, hogy a városok az állami feladatok átvállalásával megnövekedett terhek megosztását jogosan igényelhetik az államtól, egyéb fontos ellenérvekkel szemben háttérbe szolrúl. — Folytatjuk. — A VÁROSHÁZÁRÓL. Városi közgyűlés. — 1911 szept. 1. — Városunk képviselőtestülete e hó 4-én Mészáros polgármester elnöklésével ülést tartott. Az ülésen mintegy 40 v. képviselő volt jelen. Napirend előtt Keresztes Gyula az elkobzott Floub ert-puskák ismét eladása, Kerbolt Alajos a mentőtömlők beszerzése és Varga Rezső munkásházak építése tárgyában interpellált. A napirend első pontjaként tudomásul vették a legtöbb állami adót fizetők névjegyzékének kiigazítására kiküldött bizottság jelentését és a névjegyzéket jóváhagyták. Gzegléd város pártolás céljából megküldötte a képviselőházhoz intézett azon feliratát, melyben az állami tisztviselők községi pótadómentességéről szóló 1886. évi XXII. t.-c. 138. §-ának hatályon kivül helyezését kéri. A kérvényt Győri Gyula azzal a javaslattal kívánná megtoldani, hogy a községi tisztviselők se élvezzenek pótadómentességet. Ez önálló indítvány lévén, tárgyalását a jövő közgyűlés napirendjére tűzték ki. Felolvasásra került a belügyminiszternek a folyó évre kiutalt államsegély felosztására vonatkozó leirata. A leirat alapján a tisztviselők fizetéskiegészítését megállapították, kimondták egyszersmind, hogy ez a határozat csak birtokon kivül fellebbezhető meg. A szövőgyár mellett tervezet hid ügyét részletes tervrajz és költségvetés hiányában érdemileg nem tárgyalták, hanem visszaadták a v. mérnöknek kiegészítés céljából. Nagyobb vita volt a Lajos és Zápolyautcaiak azon kérelme körül, hogy utcájokba a vízvezetéki hálózat kiterjesztessék. A kérelmet végül is elutasították, illetve elintézését elhalasztották arra az időre, mig a Szladik János-utca, illetve a Kisfaludy-utca mögötti névtelen utca megnyittatik. Addig a szóban levő utcák zsák-utcák,